„A 30Y egy zenekar. Négyen testvérek. Ikrek. Négy tojás, olyanok, hogy meg sem tudod különböztetni őket.”- mondják magukról a méltán híres 30Y zenekar tagjai, akik most két új videoklippel jelentkeznek, a 2017 elején megjelent Dicsőség című lemezükről.
Révbe ér:
Az ember elgondolkodik, amikor ezt olvassa: révbe ér. Mit is jelenthet ez igazából, és ami még fontosabb, ki vagy mi áll mögötte? Az elénk tárt mély történet, jobb szóval élve vallomás, egy, az élete fontos pontja előtt álló, hamarosan révbe érő nő utolsó szabadnak mondható estéjét mutatja be. A videoklip tökéletesen tükrözi a 30Y világát, varázsa magával ragadó. Az emberben azonnal megteremti azt a bizonyos ipszis érzést, attól függetlenül, hogy az életének épp milyen szakaszában van; arra a két és fél percre, amíg a videót nézi, és a zenét hallgatja, egészen biztosan ő is révbe ér majd.
forrás: https://www.facebook.com/30yzenekar
A képi és zenei világ a lehető legösszehangoltabban jelenik meg. Konfettizápor, gyöngyöző pezsgő, halvány fények és önfeledt jókedv. Az összhatás szinte már-már kézzelfogható, azonnal úgy érezzük, mintha mi is egyek lennénk a szereplőkkel, mintha mi is jelen lennénk a fülledt, meleg, nyáresti szobában. Azonban érzékelhető az izgató kérdés: „És ha révbe ér, akkor mit csinál?”. A válasz ott rejtőzik a sorok között: vár.
A lemezen egyetlen dal úgymond kilóg a sorból. Ez nem más, mint az Úgyis mindegy. A dal ugyanis Beck László (Zaza) szájából hangzik el. Saját elmondása szerint a dallam véletlenül született meg, „nemakkordokból, amik aztán akkordokká avanzsáltak”. Ami ebből kerekedett, az kétségtelenül az egyik legmélyebb jelentéssel bíró 30Y-dallá, aztán videoklippé vált. Elsőre talán azt hihetnénk, hogy szakadozik az internetkapcsolat, esetleg a videómegosztó portállal van valami probléma. Nem így van, csupán a Beckek ismét valami fantasztikusat, szinte értelmezhetetlennek mondhatót alkottak.
forrás: https://www.facebook.com/30yzenekar
Az ember egyből a bezzegakurvabeckek dalokra asszociál, ami nem véletlen. A dal mondanivalója tele van belülről fakadó feszültséggel, kételyekkel, amiket a videó kifogástalanul tükröz. Egy gyártelepre csöppenünk, ahol a Beck testvérek hol kergetik, majd ellökik egymást, de végül együtt sétálnak messze, ki tudja hová. Mindez többféleképpen értelmezhető. Felfoghatjuk egy üzenetként is, ami talán Beck Zolinak lett címezve Zaza nézőpontjából, emellett lehet egy szimpla ötlettől vezérelt, tökéletesen kivitelezett agymenés eredménye is. Ami biztos, ilyen elvont jellegű videoklipet még nem láttunk a 30y-tól. A visszajátszásokból kifolyólag minden egyes pillanat többször átélhető, megfigyelhető a testvérpár összes mozzanata. Páratlan egyedisége pont az egyszerűségében rejlik. Akárhogy is, „a végén úgyis minden összeér” – ez kétségtelen.
Hiába gondolta azt az emberiség, hogy végre van valós alternatívája a televíziónak, amely már az összes kreditjét eljátszotta az új generációk szemében az érvénytelen tartalommal és a töménytelen reklámáradattal, mégis csalódnia kellett. A YouTube-ra is megérkeztek az új generáció dögkeselyűi.
Nem újdonság, hogy a YouTube-ra tartalmat készítők – továbbiakban: youtuber(ek)– reklámtartalmat készítenek csatornájukra, már évekkel ezelőtt is láthattunk ilyeneket. Nem mondható ördögtől valónak, hiszen valamiből fent kell tartani magukat és a csatornát.
A valódi probléma akkor kezdődik, amikor egy csatornán a tartalom már csak töltelék a reklámok között, akár a TV-ben. Mára különböző cégek – főleg az élelmiszeriparból és számítástechnikai ágazatból – szponzorálják a youtubereket reklámanyagért cserébe.
Én meg tudom érteni azt, amikor valaki egy egzotikus ételről mond véleményt, de amikor a sarki boltban is kapható chipsről csinál ötven youtuber minimum tízperces videókat, valahogy elvesztem minden türelmemet velük kapcsolatban. Rossz, értelmetlen tartalmat gyártani azonban nem akkora bűn, mint az összeszedett nézőseregnek a tudtukon kívüli agymosása reklámokkal. Még az olyan minimális elvárásokat sem teljesítik sokan, hogy figyelmeztetik a nézőit, hogy bizony most szponzorált tartalom következik. Súlyos erkölcsi deficit a kihagyása, hiszen ennyire sem tartanak akár több százezer embert. Az adott cég marketingesei megalkotnak általában valamilyen vér ciki, vállalhatatlan ,,kihívást”, amihez feltételen szükséges az ő termékük. Lefordítom magyarról magyarra: emberek tömegei képesek önként reklámot nézni, megosztani azt, úgy, hogy hálásak érte a feltöltőnek, miközben a tartalom annyi, hogy valaki zabál a kamera előtt bekötött szemmel és ki kell találni, hogy ez a chips sós vagy sajtos. Micsoda izgalmak! Micsoda kihívás!
A probléma ezzel a hálával van. Elérkeztünk abba a korba, ahol az emberek megköszönik, hogy a youtuber hajlandó mosni az agyukat egy kis reklámmal, ha nincs videó egy ideig, a feliratkozók már egyből gyászolják a kárba ment órákat, ahol kedvencük nem zabált kekszet tíz percen át egy videóban. Hiszen már sikerült felépíteniük a kis személyi kultuszt, rajongótábort. A reklámokhoz ma már nemcsak ismeretlen arcok kapcsolódnak, hanem olykor igen erős érzelmek, akár rajongás is. Aki ismeri a teleshop-blokkok súlyosan kínos perceit, az képzelje el: ez olyan, mintha több százezer ember rajongana Horst Fuchsért, mert éppen valami piacos kést próbál 15 percen keresztül rásózni azokra a nézőkre, akik ráérnek hétköznap délelőtt a tévé előtt ülni.
Ha valaki veszi a bátorságot, és megjegyzi a kommentszekcióban ezt a kihágást, egyből meglincselik a habzó szájú rajongók, így a youtubernek már dolga sincsen az esetleges elégedetlenkedőkkel, akik még emlékeznek az egykori progresszív tartalmat gyártó videósra. Az ilyen hangok már el sem jutnak hozzá, vagy ha igen, a legjobb egyszerűen nem reagálni rá.
Nagy esély volt ez számunkra egykor. Mielőtt beruháztunk volna valami drágább technikai fejlesztésbe vagy cserébe (legyen az kamera, telefon, videokártya, processzor), a YouTube-on szinte azonnal találtunk őszinte kritikát, ami fenntartások nélkül figyelmeztetett az adott termék minden hibájára – manapság ez a trend már kihalóban van, hiszen a véleményeket ma már gyakran megvásárolják: van az a pénz, amiért a tesztelőknek az ipari hulladék is szexi.
Óriási segítség lenne ez abban a világban, ahol már a fogkrémet is szexualitással adják el. Ismerős lehet mindenkinek a reklámokból: fogat mos a férfi vagy nő a drága fogkrémmel (ügyelve persze, hogy a fogkefére a fél tubust rányomja, hiszen gyorsan kell majd venni a következőt), majd az ezt követő képkockában már vakítóan mosolyoghat rá egy attraktív csávóra/nőre egy drága étteremben, ami előtt áll egy sportkocsi, vagy inkább kettő.
Forrás: youtube.com
A szexualitás vezet el ahhoz a jelenséghez, ami nálam kiverte az erkölcsi biztosítékot. Az igazán ,,innovatív” videós, aki az ő személyes kis chips- vagy hamburgerreklámjához a lehető legmagasabb nézettséget akarja hozzárendelni, maga mellé ülteti a barátnőjét. Ne legyünk politikailag korrektek – mindenki tudja, hogy férfiaknak több terméket el lehet adni bikinis csajokkal, mint kidolgozott testű férfiakkal nőknek. Tehát ott ül a kis barátnő, aki ha nem youtuber az esetek nagyobb részében csak ül és bámul, maximum bólogat. Talán forgatás után visszazárja őt a pincébe, vagy elteszi a szekrénybe. Nem értem, hogy lehet ilyen undorító módon megrabolni az emberi kapcsolatokat. Talán tíz év múlva ez is elfajzik úgy, hogy a videós már fehérneműben ülteti oda a díszbigét, hogy etesse valamivel.
A továbbfejlesztett mód az, mikor mindketten youtuberek, és közösen gyártják ugyanazt az érvénytelen tartalmat. Igyekeznek a reklámmentes videókat úgy legyártani, hogy a lehető legkevesebb időt, kreativitást és munkát igényelje, nehogy elvegye az időt a jó kis zsíros promóciózástól. Talán már közös szerződésük is van, ahol ketten megtárgyalják, hogy kinek mikor mennyi ilyen tartalom jelenik meg a csatornáján. Igazságosan feldarabolják egymás lelkét egy bozótvágó késsel, hogy azt arányosan lehessen pénzre váltani. Ennyit ér egy szerelmi kapcsolat. Talán majd a gyerekük megkérdezi, hogy ugyan milyen volt a tinédzserkoruk, a húszas éveik dereka, majd mondhatják: „Hát fiam, megpróbáltam anyád fényvisszaverő képességéből a lehető legtöbb pénzt kifacsarni, nagyjából ennyi.”
Forrás: youtube.com
Sajnos úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet. Még bőven van hova elfajzania ennek a néhány éve még ígéretesnek tűnő felületnek. Ahogy a trendek változnak, ezeknél csak meredekebb dolgokra számíthatunk. Tehetetlenül nézzük, hogy az átlag GamerPisti2009 (látni kell: a 2009 a születés éve) nicknevet viselő kisgyerek apátiába zuhan, ha ezek a Youtube-celebek éppen pár napig nincs mivel mossák az agyát. A reklámcégek konferenciáin közös orgazmust élhetnek át a vezérigazgatók és kreatívok a gondolattól, hogy sikerült kitermelni egy generációt, mely már nem csupán a terméktől, hanem a reklámtól is függ, könyörög érte, és képes megvédeni azt, ha kritikák érik.
Ha Alföldi Róbert rendezői stílusjegyeit kéne felsorolnom, akkor a sebészi pontosságú és erős kezű vonalvezetését tenném az első helyre – szemben a lecsupaszított és a botrányéhség miatt önkényesen kiemelt, de önmagukban értelmezhetetlen momentumokkal. A Weöres Sándor Színház Volpone-verziója egy ilyen, ízlésesen és pontosan szabott öltönykabát: kiszámított, letisztult, és minden részletében szórakoztató.
Egyik vagy másik
Szórakoztatás és tartalmi mélység arányos együttállása meglehetősen ritka, sokkal gyakoribb, hogy az adott darab műfajának megfelelően egyik vagy másik irányban kitér a mutató. Ez nem róható fel hibának, de ha mégis megszületik az egyensúly, akkor az egyértelműen többlettartalmat teremt. Ugyanakkor erre az elgondolkodtató kettősségre egyre nagyobb az igény, napjainkban az összetett képek sokkal hitelesebbek és relevánsabbak, hiszen világunk szálai is egyre felfejthetetlenebbek.
Alföldi kezei között Ben Jonson komédiája ugyan komédia marad, de úgy tud beszélni igazán aljas emberi tulajdonságokról, hogy közben a jókedvünket sem veszítjük el. A gyarlóságok nevetségessé tétele és aktualizálása talán elég éles fegyver a pénzhatalmukkal visszaélőkkel szemben. Alföldi pedig jó házigazdaként gondoskodik a közönség szarkasztikus szórakoztatásáról: sérül a negyedik fal, szerepel a súgó, pattanásig feszült menetrend szerint érkeznek és távoznak a szereplők, alig-alig engedi leülni a történet sodrát.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Egyes pillanatokra azonban mégis levegőhöz enged, és pontosan ezek a kevésbé jól sikerültek; folyamatosan vágynánk a fejkapkodós rohanásra. A kevés számú apró üresjárat azonban teljesen feloldódik a csúcsra járatott színészi alakítások és a minimalista díszlet atmoszférájában, amelynek valóban a feszessége a legnagyobb erénye. Kálmán Eszter díszlet- és jelmeztervező egyetlen kockát épít át betegszobából úri lakássá, üzlethelyiséggé vagy éppen velencei ítélőszékké – így támogatja a letisztult környezet a hivalkodóan gyors Alföldi-rendezést.
Hiába a középkori Velence a helyszín, nehezen behatárolható korban és térben játszódik a Shakespeare-kortárs komédiája; ezzel erősíti egyetemességét és fekete humora ellenére is szomorú érvényességét. Természetesen ez nem valósulhatna meg Spiró György élőnyelvű fordítása nélkül sem.
Volpone és Mosca
Az erős színekkel túlrajzolt karakterek közül elsőként két férfi, mester és tanítvány érdemel említést. Volpone, a messzi keletről érkezett szoknya- és szerencsevadász tettetett agóniájával mindent elér és megszerez maga körül, amit megkíván, legyen az vagyon, befolyás, vagy egy „barát” felesége. Ez a ravasz ámokfutás, amiben legalább ennyire fontos erő Mosca, a ravasz és fiatal segéd, dióhéjban össze is foglalja a történetet.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Kettejük dinamikája és humoros köntösbe ágyazott tragikuma nem születhetne meg Jordán Tamás és Bányai Kelemen Barna játéka nélkül. Jordán ördögi élvezettel szellemül át, lubickol Volpone bundájában, újabb emlékezetes szerepre emelkedik az Alföldi-féle produkcióban. Bányai Kelemen pedig méltó társa, hallgatásával is beszédesen önt életet egy olyan karakterbe, aki első pillantásra nem feltétlenül tűnik érdekesnek.
A két karakterben rokon elem, hogy (majdnem) csak azt látjuk belőlük, amit ők engednek megmutatni – természetesen szélhámosokról van szó, így érthető, miért érezzük úgy, hogy sokkal mélyebb rétegek vannak az okos gonoszságok alatt. Gonoszság ide-oda, mégis ők válnak helyzetüknél fogva protagonistákká, bár ez inkább környezetük érdeme, ugyanis ott még elementárisabb erő a kapzsiság, még ha az nem is párosul igazi ravaszsággal.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Volpone egyszerre nyomja el és támogatja Moscát. Miközben duójuk mindenki mást átver, Mosca egy saját hadjáratba is kezd, aminek vége természetesen csakis Volpone bukása lehet. Ez egy megválaszolatlan kérdést is feltesz: a darab végén Volpone egyszerűen beletörődik Mosca győzelmébe és balra el? Lélektani szempontból sokkal erősebb és hitelesebb lenne egy olyan verzió, ahol Mosca megöli Volponét. A tanítvány így válhatna csak igazán gátlástalan kalandorrá, Volpone pedig már amúgy is elvesztette élete értelmét, nem ő mozgatja többé a legtöbb szálat.
Volpone hangja
Volpone szédítő hangja az egyetlen érvényes tudásból áll: pénzen bármit és bárkit meg lehet venni. Duruzsolva haldokol betegágyán, és az aranyak zümmögése elveszi a józan észt: mindenki anyagi hasznot remél halálából, még saját maga is. Ebben a darabban kizárólag a pénz beszél, mindenki más csahos kutyaként ugat, ebben Volpone és Mosca sem más, mint Velence jobb sorsra való polgárai.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Voltore (Szabó Tibor), Corvino (Csankó Zoltán), és Corbaccio (Szerémi Zoltán) törleszkedő triumvirátusáról minden ocsmányság elmondható, mindhárom karakter igazán undorító. Csankó Corvinóján keresztül a nők nyomasztó alávetettsége kristályosodik ki, Voltore az államhatalmat hitelteleníti el, Corbaccio pedig saját fiát tagadja ki egy kupac aranyért.
A szélsőséges példák és a felemás vég nem nyújt más tanulságot az „így biztosan nem szabad”-érzésen kívül. A Volpone nem ad sem feloldozást, sem megoldási javaslatot a pénzkapzsiság ellen, kizárólag éles képekben, nevettetve és undorodva mesél a világot mozgató egyik erőről. A drámai feszültség és konfliktus csak időlegesen oldódik fel, hiszen Volpone kitermelte utódját; kezdődhet elölről a csalás minden lehetséges eszközzel.
Szereplők:
Volpone/Jordán Tamás Mosca/Bányai Kelemen Barna Voltore/Szabó Tibor Corvino/Csankó Zoltán Colombina/Hartai Petra Canina/Bánfalvi Eszter Corbaccio/Szerémi Zoltán Leone/Balogh János Bíró/Kálmánchelyi Zoltán Tiszt/Endrődy Krisztián
Magyar szöveg: Spiró György Dramaturg: Alföldi Róbert Díszlet- és jelmeztervező: Kálmán Eszter Kellékes: Móri Csaba, Varga Máté Súgó: Jenei Ágnes Ügyelő: Győrváry Eszter Rendezőasszisztens: Balogh Lívia Rendező: Alföldi Róbert
További minőségi írásokért ajánljuk figyelmetekbe az art7.hu oldalát is!
Ma van Pilinszky János halálának 36. évfordulója, az F21 pedig fontosnak tartja a megemlékezést – hiszen amilyen szűkös terjedelmű az életműve, olyan mély hatással van még ma is az olvasókra, legyenek azok szakemberek és laikusok egyaránt.
Pilinszky elsősorban nagybetűs Költő, a csend költője. Verseit olvasva mindig ez a szó jut az eszembe; mintha valaki egy üres sötét teremben elmondaná azokat a sorokat, amiket olvasok, és a tárgyak amikről ír meg-megjelennek a sötétség félhomályában. Ez több okból is érezhető; lírája tárgyias líra, amely lényege az objektivitás. Akár csak egy vadász figyel és vár, és azok által a dolgok és tárgyak által fejezi ki mondanivalóját, amiket tapasztal maga körül, amikor pedig jön a vad lecsap rá és sorokká formálja. Pilinszky elmondása szerint ez amennyire passzív folyamat, ugyanannyira aktív is egybe – tényleg mint egy vadász az erdőben.
„Akár a kő, olyan vagyok,
mindegy mi jön, csak jöjjön.
Oly engedelmes, jó leszek,
végig esem a földön.”
Azért is érezhető a csend verseiben, mert nagyon letisztult stílusban alkotott, olykor prózai egyszerűséggel. A dísztelenség egyszerűségével díszítette olyan színvonalúra alkotásait, hogy azok az egyik legnagyobb magyar költővé tették.
Forrás: litera.hu
Mélységesen vallásos ember volt. Piarista, katolikus. A hit, az Istenhez szóló sorok, az örökkévaló mind visszatérő eleme, szubsztanciája alkotásainak. Bár itt érdekességnek megemlíteném, hogy ő maga azt mondta egy interjúban, hogy ha azt kérdezik tőle, hogy hisz-e, azt válaszolja, igen, azonban ez egy haláláig megkérdőjelezhető válasz, pontosabban meghatározva: minden erővel azon van, hogy higgyen.
„Megadatott a kegyelem:
miközben minden áll és hallgat,
egyedül az öröklét működik.”
Jellemző lírájára még a szabadság, a szabad versforma – a formális kanyargásokat eltolja magától, mert fél, hogy azzal letakarja a lényeget. Továbbá jellemzője a bűn, a szorongás, az apokaliptikus hangulat, kollektív bűnösséget érez azzal kapcsolatban, ami a II. világháborúban történt, hiszen akik nem rabként vettek részt benne, hagyták, hogy annyi ember szenvedjen; mind felelős, ő maga is.
Irományom elején azért hangsúlyoztam ki, hogy elsősorban költő, mert amúgy írt prózát, verses meséket (amik nem feltétlenül kicsiknek szóltak), valamint négy színművet is, valamint lektora volt annak a Magvető Kiadónak, amely nagy sikerrel működik napjainkban is.
Suhajda Szilárd és Klein Dávid elindultak, hogy oxigénpalack nélkül másszák meg a Mount Everestet, a világ legmagasabb csúcsát, jussanak fel a 8848 (egy utasszállító repülő átlagosan 8000-12000 méteren repül) méteres magasságra, a Föld legnagyobb és legzordabb hegyláncán.
Suhajda Szilárd 6500 méteren lett rosszul, egész éjszaka hányt, nem folytathatta a mászást. Nehéz döntés volt, erre készült, ez az álma, de olyan, amit testi épségének érdekében meg kellett hoznia. Klein Dávid már kilencszer próbálta meghódítani a hegyet, de a hegy eddig mindig legyőzte – legutóbb 8700 méteren fordult vissza, kis túlzással egy karnyújtásnyira a céltól. Azonban a rossz időjárási körülmények miatt és az életük (Dávid és a serpák) megóvása érdekében idén is visszafordultak. Soha előtte Magyarországon ekkora médiajelenlétet nem kapott egyetlen csúcstámadás sem, megérdemelték volna mindketten a sikert, de a hegy hatalmas, a hegy kegyetlen, és most nem (sem) sikerült legyőzni.
Ernest Hemingway szerint három igazi sport létezik:„A bikaviadal, az autóversenyzés és a hegymászás. A többi csupán játék.” Nem feltétlenül értek egyet, de az biztos, hogy a legtöbb rizikót, halálesetet ez a három sport rejti. Sport a hegymászás? Edzenek rá, támogatják, sokaknak az életük, de effektíve csak sport, nem több annál? Kérdezhetnénk Klein Dávidot vagy Suhajda Szilárdot, valószínűleg azt mondanák, hogy több.
Kudarc, hogy nem sikerült, kudarc a „szurkolóknak”, a szervezőknek, de a legnagyobb kudarc a két mászónak, főleg a sokadszorra nekifutó Klein Dávidnak. Egy korábbi interjúban beszélt arról, neki a „csúcs” a Mount Everest meghódítása lenne, hiszen négy 8000 méteres hegyre már feljutott, a mumusa a Csomolungma (lett).
Amikor Suhajda Szilárdnak fel kellett adnia betegség miatt, Klein egyedül mászott tovább (természetese serpák kíséretében), ő lehetett volna az első magyar, aki oxigénpalack és társ nélkül jut el a Mount Everest csúcsára. Elérte már a halálzónát is. A halálzóna nem valami kamu nickname mögötte valami barátságos hellyel, napsütéssel, pálmafákkal és aranyhomokkal, nem, egyáltalán nem az: a hó, a jég, a tomboló szél és bizony a halál birodalma. Itt a normál, tengerszinten élő ember számára megszokott oxigénmennyiség negyede áll a mászó rendelkezésére, sok időt nem is lehet ott tölteni. (A stressz miatt megnő a balesetek száma, fizikai rosszullét, gyengeség érzése lesz úrrá a testen, huzamosabb mesterséges oxigénforrás nélküli ott-tartózkodás alatt először rosszullét, a szervezet működésének zavarai, eszméletvesztés, majd halál is bekövetkezhet). És a halálzónában az időjárás is sokkal kiszámíthatatlanabb, a 240-350 km/órás hurrikán erejű szél is előfordulhat, ami képes felkapni egy embert, ráadásul az oxigénhiány hallucinációhoz vezethet. Ebben a helyzetben nehéz egyáltalán döntést, főleg jó döntést hozni, Klein Dávid azonban megtette, a csúcs volt a cél, de nem az élete árán, reméljük majd megpróbálja/megpróbálják újra. S végre sikerül neki, nekik.
Mindenki büszke lehet a két hegymászóra, a teljesítményükre, mert nem a cél elérése a fontos, hanem elsődlegesen az életben maradás, így még mindig van, lehet egy következő esély. Vár még titeket a csúcs!
Évadzáró sajtótájékoztatót tartott a Weöres Sándor Színház a jelenlegi évad összesítésének és a következő évad bemutatásának jegyében. Szó esett igazgatói pályázatról, bizalomról és rendezésről, zenéről és a legfontosabb: a jövőről.
Jordán Tamás a vasútról érkezik kócosan, de hamar rendbe szedi magát egy apró lila fésűvel – valahogy az évad is így alakult a háttérben zajló kérdések és konfliktusok okán. A színházigazgató azonban hamar megnyugtatta a sajtót, mi pedig most Önöket, hogy az egyetlen beérkezett pályázat Jordán Tamásé, a többiről június 15-én dönt a közgyűlés. Így hamar témát váltunk, s kissé a múlt felé fordul a téma, rengeteg statisztikát a kezünkben tartva megnyugtató a látvány a nehézségek ellenére is. A jövő évadot elnézve ezekből semmi nem látszik, hiszen Alföldi Róbert ismét visszatér, de ha csak a nyárig tekintünk, egy fergeteges Karneválszínház is vár minket.
Erről Réthly Attila rendező beszélt, akinek mind térben, mind időben nagyon komolyan átgondolt munkát kell végeznie, hiszen a Karneválszínház a Megyeháza udvarán kerül megrendezésre. Ráadásul egy ötfelvonásos darabot, Shakespeare Vízkeresztjét kell megoldani stopperóra pontossággal mért kereteken belül. A darab egyediségét a Mágikus Mintha (színészzenekar) részvétele is növeli, akik már nem egyszer bemutatták az elmúlt időszakban, hogy hihetetlen vitalitásukkal és tehetségükkel nem csak a fekete függönyök között mozognak otthonosan.
A nyárzárás után visszatérünk az intézményes keretek közé, hiszen ideje az évadról is szót ejteni. Az időrendi sorrend betartása miatt egy nagyszínpados Mohácsi János-darab az indító, aki Szép Ernő egy művét viszi színpadra. Ezt követően Valló Péter rendez ismét, most Mihail Ugarov: OBLOM-OFF című művét, Bajomi Nagy György címszereplésével. Réthly Attila a karneválozás után egy bohózattal készül majd a függönyök között, Georges Feydeau Kis hölgy a Maximból című műve nyomán. A decemberi hidegben sem kell majd aggódni, a színház ajtaja nyitva áll, s művészettel várja kedves vendégei – Lukáts Andor rendezi Yasmina Reza Hasonló című darabját.
Ezt követően a tavaszi évad is hasonlót robban, ugyanis Nagy Cili a nagy sikerű Grönholm-módszer után ismét rendez, méghozzá egy régi személyes kedvencét, Várkonyi András – Miklós Tibor párosának Sztárcsinálók című rockoperáját. A szereposztásban kihasználja a társulat tehetségeit, hiszen nagyon sokan játszanak különböző hangszereken, melyet többek között a Mágikus Mintha formációban is megmutattak. A szórakozásban nem lesz hiány, ezt Zsótér Sándor „triviális komédia komoly emberek számára” műfajmegjelölésével illetett rendezése is garantálja majd, aztán úgyis drámázás lesz. Alföldi Róbert marad még egy kis boszorkányságra Salemben, vagyis Szombathelyen. A bérletben még egy darabot, Horgas Ádám rendezésében az Egy bizonyítás körvonalait tekinthetjük meg. Egy bérleten kívüli előadás is a listába került, Czukor Balázs bemutatja egy bank egyetlen napját, ahol aztán pénz hátán pénz…
A nézők nagy örömére repertoáron marad az évad végi Tartuffe és Volpone, valamint több már régebb óta játszott darab is: a Mágnás Miska, A dédi, A mi osztályunk, A dzsungel könyve, A padlás, a már hetedik éve játszott A jó pálinka itassa magát és A Grönholm-módszer. Ezen felül két előadás megtekinthető még: A falu rossza című Mohácsi-produkció a POSzT programjában június 16-án Pécsett valamint a Városmajori Színházi Szemlén, illetve az Ivanov a Vidéki Színházak Fesztiválján.
A színház egy nemzetközi kezdeményezéshez is csatlakozott, mely a Plurality of Privacy Project nevet viseli. Washingtonban hozták létre ezt a színházi projektet, melyhez nemrég társult a szombathelyi teátrum is, így a jövő évadban az erre készült darabot és kisfilmet is bemutatják. A WSSz Székely Csabát választotta, hogy a megadott témára darabot írjon, ami pedig idén: „Mit jelent neked a magánélet a digitális korban?” A darabot egy 5 perc terjedelmű színházi előadásban és kisfilmen is feldolgozzák, ezt a színház főrendezője, Réthly Attila állítja majd színpadra.
ŐSZI BÉRLET
Szép Ernő: Vőlegény színmű Rendező: Mohácsi János Bemutató: 2017. szeptember 29. 19 óra, Nagyszínpad jegyár: 3.000 Ft
Mihail Ugarov: Oblom-off színmű két részben – I. A. Goncsarov Oblomov című regénye alapján Rendező: Valló Péter Bemutató: 2017. október 6. 19 óra, Márkus Emília terem jegyár: 3.000 Ft
Georges Feydeau: Kis hölgy a Maximból bohózat Rendező: Réthly Attila Bemutató: 2017. november 24. 19 óra, Nagyszínpad jegyár: 3.000 Ft
Yasmina Reza: Művészet komédia Rendező: Lukáts Andor Bemutató: 2017. december 1. 19 óra, Márkus Emília terem jegyár: 3.000 Ft
TAVASZI BÉRLET
Várkonyi Mátyás-Miklós Tibor: Sztárcsinálók rockopera Rendező: Nagy Cili Bemutató: 2018. március 16. 19 óra, Nagyszínpad jegyár: 3.300 Ft
Oscar Wilde: Bunbury vígjáték rendező: Zsótér Sándor Bemutató: 2018. tavasz, Márkus Emília terem jegyár: 3.000 Ft
Arthur Miller: A salemi boszorkányok dráma Rendező: Alföldi Róbert Bemutató: 2018. május 11. 19 óra, Nagyszínpad jegyár: 3.000 Ft
David Auburn: Egy bizonyítás körvonalai színmű Rendező: Horgas Ádám Bemutató: 2018. május 4. 19 óra, Márkus Emília terem jegyár: 3.000 Ft
A 2012-es Prometheus igazán megosztóra sikerült, volt miért utálni és szeretni. Nekem hatalmas élmény volt visszatérni az idegenek világába, ahol rengeteg újdonsággal gazdagodtunk. Ezzel szemben az Alien: Covenant számomra csalódás volt. Pedig én próbáltam a film pozitív oldalát kiemelni…
Forrás: alien-covenant.com
A történet a Covenant űrhajón kezdődik, amelynek feladata egy távoli bolygó benépesítése, így a fedélzeten több száz telepes és embrió tartózkodik a legénységen kívül. A jármű egy viharba keveredik, így nagy veszteségek érik a csapatot (miért pont James Franco halt meg?), ezért nem akarnak újra krióálomba merülni. Közben felfigyelnek egy statikus zajra, mely a közeli bolygóról jött, amiről szintén kiderül, hogy lakhatásra alkalmas.
Innentől az olvasó fantáziájára bízom, hogyan s miként szabadult el a pokol. A film ezen pontján meg kell említenem, hogy az alapkoncepció borzalmasan ostoba. Kíváncsi lennék, melyik űrhajó kapitány mondja, egy költséges és eleve kockázatos küldetés kellős közepén, hogy „jó srácok, az eddigi kutatásokat dobjuk ki az ablakon, mert ez a bolygó is rendkívül fasza lesz a honfoglaláshoz!”
Meg kell említeni, hogy hiába a műfaji besorolás, az Alien soha nem volt horror. Nincs meg benne az a faktor, amelytől a film minden pillanata félelmetes, borzongató lenne. Tehát aki azért ül be a filmre, hogy egy jót borzongjon, nagyot fog csalódni. Ami ennél is meglepőbb, hogy a film ez előzmények nélkül szinte érthetetlen. Megköveteli az univerzumban való jártasságot, különben üres szavak és érthetetlen rohangálások várnak a nézőre.
Az Alien széria látványtervének atyja, H. R. Giger stílusa itt is tökéletesen illeszkedik az univerzumba, a filmben látható lények és helyszínek hozzá méltó módon készültek el. A technika fejlődésével sokkal szebb és részletesebben kidolgozott idegeneket kaptunk, amelyektől (bár tényleg nem horror) feláll a szőr a néző hátán.
Forrás: reddit.com
Tehát a látványvilágért hatalmas pacsi a készítőknek, nagyot alakítottak. A film szabadban játszódó jeleneteit is különböző országokban forgatták le, zöldhátteres megoldást csak ritkán láthatunk, sőt az Engineer űrhajó belsejét is megépítették.
A szereplőgárdára nem lehet igazán panasz, a kötelezőt mindenki hozta, viszont hatalmas alakítás nem volt tetten érhető, de talán ez nem is olyan műfaj, amely megköveteli ezt (Michael Fassbender kettős szerepét és finom játékát azonban a legjobbak között kell elismerni!- a Szerkesztő). Azt viszont meg kell említenem, hogy személy szerint szívesen láttam volna James Franco-t egy nagyobb szerepben, kíváncsi lettem volna rá, hogyan tud beilleszkedni a helyzetekbe, mennyire tud jól alakítani egy sci-fi filmben, mivel abban nem igazán fordult meg eddig.
Eljött az idő, hogy kimondjam, hiába buta az alapkoncepció, a film legnagyobb hibája a bizonytalanság. A Prometheus után a rajongók egy része üvöltve követelt Xenomorph-ot a következő filmbe. Ridley Scott az előző filmet bizonyosan kudarcként élte meg, ha ilyen döntéseket hozott, teljesen megváltoztatva az események folyását. A filmben alig volt valami, amely hozzátett volna az Alien-mítoszhoz, inkább kiábrándultságot okozott. Pedig a Prometheus rengeteg lehetőséget magában hordozott, és eleve gondoljunk bele: a film műfaja sci-fi. Az ilyen filmeket pedig szinte bármilyen irányba lehet terelni, bárhogy folytatódhatnak. Nagy hiba volt a rajongókra hallgatni és az eredeti ötleteket eldobni. Véleményem szerint egy Prometheus 2-ből sokkal több mindent ki lehetett volna hozni.
Az Alien-univerzum kétséget kizáróan hatalmas népszerűségnek örvend. Rajongók több tízezrei adtak hitelt az új epizódnak a premier napján az előzetes negatív kritikák ellenében is. Fel kell tennünk a kérdést: lehet-e egyáltalán jó Alien-filmet készíteni? Mindenki hatalmas elvárásokkal ül be a moziterembe (ahogy én is tettem) és nem az ezerszer megrágott sci-fi kliséket akarjuk újból és újból végigszenvedni. Mindig is jellemezte e sorozatot a megújulás. Itt az idő a drasztikus változásokra kedves Mr. Scott! Még mindig él bennem a remény, hogy az Alines után még tud hatalmas meglepetéseket okozni a sorozat (millió hála James Cameronnak!). Még remélek és várok folytatást, mert így nem lehet vége! Elindult az Alien azon a bizonyos lejtőn, de itt meg is kell állnia. Rengeteg reménnyel és elvárással várom a következő rész, remélem, nem kell újra csalódnom.
Összességében a film a rajongók számára élvezhető minden hibája ellenére. Nekem 4DX-ben volt szerencsém megtekinteni a premier utáni napon, és ez a technológia mindenképp hozzáadott az élményhez (ez volt az első ilyen film, amit láttam), csak ajánlani tudom. Remélem a következő részre sikerül kijavítani a hibákat és megkapjuk a mindenki által áhított folytatást!
Nem kételkedem benne, hogy Molière Tartuffe-jét egyes országokban napjainkban is cenzúráznák, ahogyan tették ezt 1664 májusában Franciaországban. A szombathelyi Weöres Sándor Színházban a Béres Attila rendezte és Parti Nagy Lajos által átírt változat a jelenben is képes kényelmetlenséget okozni: valóban nevetséges az, akit látunk?
Színház a mának
Bár műfajára nézve komédia, mégsem tudjuk kizárólag komédiaként élvezni Tartuffe szombathelyi felbukkanását: ehhez túlságosan élő, túlságosan felrémlik előttünk az egyre sivárodó hazai közélet. A magyar színházi élet egyik iránya pont ezt a jelenben élést és reflexiót utasítja el, a közelmúltban Jordán Tamást is érték direktorsága kapcsán hasonló kritikák. Béres és Parti Nagy Tartuffe-je bátor és egyértelmű válasz a kritikus hangoknak; a színháznak a jelenről, a jelenhez kell szólnia.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Az aktualizálás azonban túlmutat a politikakritika ízű kikacsintásokon. Parti Nagy Lajos eltéveszthetetlen nyelve lebontja, majd újra felépíti a darab testét: bátran meghúz, betold, átír, nyelvi elemek és forma újjátestesülnek a 2006-os, illetve 2015-ös átiratban. A fordítás vagy ferdítés minősége szinte második rendezővé teszi az írót, a nyelvi humor és obszcenitás zseniálisan tömény. Ez a furcsa gazdagság önmagában olyan erő, amely leköti a figyelmet és folyamatosan magasan tartja az alapanyag minőségét, ami elveszti összes gyermekded elemét. A szavakon és kifejezéseken pedig rágódni sem érdemes, a tempó ezt amúgy is lehetetlenné teszi.
Parti Nagy újraírt nyelve az avatatlan fülnek akár igénytelennek is hathat, de értékválasztása a Tartuffe esetében teljesen világos. Végig Molière szerzői akaratával tart, élő volta nem gátolja azt, hogy általános emberi értékekről és gyarlóságokról meséljen.
Orgon és Tartuffe
A Tartuffe története egyetlen mondatban összefoglalható: a gazdag és megbecsült polgár, Orgon befogadja a szerencsétlen és szegény koldust, Tartuffe-öt, aki rövid úton a fejére nő és kiforgatja vagyonából a jó szándékú férfit. Tartuffe vonzereje a hihetetlenül mélynek tűnő vallásossága, amin Orgonon kívül mindenki átlát: csupán nyerészkedő álszentség dolgozik benne, ez párosul letagadott, majd kitörő gőggel. És pontosan Orgon viselkedése az, ami továbbgondolkodásra késztet a nagy rejtélyektől mentes darabban: miért ragaszkodik szinte szerelemmel a szenteskedő szélhámoshoz? Miért nem lát át rajta úgy, mint a többiek?
Bajomi Nagy György Orgonja annyira mai, hogy egy brüsszeli útról toppan be a díszletek közé. Ő az a politikus, vagy ha jobban tetszik, menedzser, aki már mindent elért, amit pályája és polgári rangja megadhatott neki. Család, dögös feleség, gyerekek, luxusautó, luxusvilla, lila nyakkendő… De mije van még egy ilyen embernek a gazdagságán és a vélt befolyásán túl? Szinte már közhely a középkorú, kiégett közép- és felsővezető férfi képe; Orgonon is látszik, hogy ezek a javak mégsem elegendőek a boldogsághoz.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Az a tette, hogy Tartuffe-öt felemeli a templom lépcsőjéről és hazaviszi, önmagában benne foglalja azt, hogy valami nemesebbre szeretne törekedni. Ő az az elhasznált üzletember, aki a spiritualitás útján akarja elérni a megtisztulást. Lelki töltekezésre pedig valóban szüksége lenne, hiszen családjával szemben ki-kivillan a zsarnok férfi képe. Talán pont Tartuffe szent élete lehetne ez az erő? – gondolhatja magában, majd makacs meggyőződése a szakadékon túlra vezeti családját.
A leszegett fejű bizalom legalább annyira pusztít, mint Tartuffe gátlástalansága, aki Orgon nélkül egyetlen tervét sem valósíthatná meg. A csillagzat szerencsétlen, de mi más lehetne egy olyan konstelláció, ami a legundorítóbb átverésből és álvallásosságból született? Bajomi Nagy utolsó sikoltva-nevetve őrjöngése elmossa és távolivá teszi az összes megelőző konfliktust; igazán kényelmetlenül fészkelődnek azok, akik a való életben is láttak már hasonló megsemmisülést. Mi marad mégis Orgonból a negyedik felvonás végére, ha marad egyáltalán? Csupán pár forró, de egyre hűlő tenyérnyom a tekintélyes testen.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
Tartuffe személye e sorok írójának sokkal kevésbé érdekes, mint a vak családfő. Bár Mertz Tibor gyomorforgatóan gátlástalanul bújik bele a gonosz kalandor kosztümjébe, az ő motivációja jóval könnyebben érthető: csupán a haszon- és vagyonszerzés lehetősége viszi előre karakterét. Ez az archetípus különböző árnyalataiban rendszeresen felbukkan az irodalomban, de a való életben is; Tartuffe annyival több, mint társai, hogy a vallási fanatizmus máza védettséget nyújt neki, megjátszott felsőbbségtudatán lecsúsznak a csapások. Mertz otthonosan mozog a gonosz bőrében, elég az emlékezetes A mi osztályunk kegyetlen Zygmuntjára gondolni.
Televízió és halak
A rendezés pontosságát jól mutatja, hogy a mellékszereplőknek sem kell keresniük a helyüket, mindenkinek pontosan kiszabott tere és ideje van. A két főszereplőn kívül külön említést érdemel a visszatérő Csonka Szilvia. Dorine a tipikusan cserfes komorna, a jópofa kisember; erre az elemre a befogadónak is nagy szüksége van, humora a komédia irányába rántja vissza az egyre tragikusabb történetet. Ez a határozott vonalvezetés az előadás minden ízére jellemző. A színészek, a dramaturgia, a díszlettér kölcsönösen felerősítik a pillanat erejét; ez a Béres-féle triumvirátus viszi, karöltve a Parti Nagy-adalékkal, a jelenbe Molière drámáját.
Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház
A környezet és annak elemei Horesnyi Balázs munkáját dicsérik. Az arany luxusvilla ebédlőjének falán egy televízió-puzzle lóg, aminek képernyőjén halak és fekete macskák úszkálnak, vagy éppen folynak visszafelé: ahogyan a helyzet kívánja. A képernyőerdő kiegészíti a narratív elemeket, a figyelmet is leköti, bele lehet feledkezni hosszú másodpercekre.
A precíz koncepció üzenete egészen világos, talán kissé túl direktnek is tűnhet. Minden humora mellett nyomasztóvá válásának oka sokkal inkább az, hogy közel jár mindennapjaink igazságához: ki ne borzongna meg, amikor a negyedik felvonás végén feltűnik a televízió képein a derűs bemondó és bejelenti, hogy a bölcs király sugallatára lesz még egy ötödik felvonás is?
Jó nekem
Az ötödik felvonás XIV. Lajos nyomására született, akinek tetszett Molière műve, és nem szerette volna, ha negatív üzenettel zárul a vallási bigottságot és álszentséget ostorozó darab. A negyedik rész lezárása valóban elkeserítő, fentebb már felbukkant, de lényegében visszaadhatatlan a szombathelyi előadás megsemmisülő Orgon-képe. Az ötödik felvonás királyi deus ex machinája, jó szándék ide vagy oda, ugyanannyira visszás beavatkozás, mint a felvonás megírásának kedves kikényszerítése. Béres Attila mégis a kiegészített változat mellett döntött, de a függöny előtt egy saját betoldást is tett. Miután „megnyugtatóan” elrendeződött az Orgon-Tartuffe párharc, a színészek közös éneklésre fakadnak. Az Ocho Macho együttes Jó nekem című száma azonban nem hálaének: sokkal inkább az emberi gyarlóságok és kiszolgáltatottság között vergődő polgárok dalává válik, akik minden visszásság ellenére tudják, hogy „az öreg raszta tanítja Everything’s alright…”.
Szereplők:
Tartuffe/Mertz Tibor
Orgone/Bajomi Nagy György
Elmira, Orgon felesége/Nagy Cili
Mariane, Orgon lánya, Valér szerelme/Edvi Henrietta
Dorine, Mariane komornája/Csonka Szilvia
Valér, Mariane szerelme/Kenderes Csaba
Damis, Orgon fia/Jámbor Nándor
Pernelle-né, Orgon anyja/Németh Judit
Cléante, Orgon sógora/Orosz Róbert
Lőrinc, Tartuffe titkára/Matusek Attila
Loyal Ignác végrehajtó/Kelemen Zoltán
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Díszlet: Horesnyi Balázs Jelmez: Pilinyi Márta Kellékes: Viszlay Zoltán Fülöp Súgó: Kisely Máté
Ügyelő: Schmidt Róbert Rendezőasszisztens: Kovács Nóra, M. Kapornaki Rita Rendező: Béres Attila
A kritika először az art7.hu oldalán jelent meg 2017. 05. 16-án.
További írásokért ajánljuk figyelmetekbe az art7.hu oldalát is!
A híres zenész, Bob Dylan tegnap töltötte be 76. életévét. A folk-rock, country és rock zenész 1941. május 24-én született Minnesotában. Élete során számos díjat zsebelt be, köztük Oscart, Golden Globe-ot, 13 Grammy-díjat és legutóbb tavaly, 2016-ban Nobel-díjat. Ezzel ő lett a világon az első zenész, aki irodalmi Nobel-díjat kapott.
Bob Dylan 50 éve a popzene egyik legnagyobb, legmeghatározóbb ikonja. A politika, filozófia és irodalom ihlette dalai már-már legendássá váltak. Kitágította és magáévá tette a zenei stílusokat, emellett nem csak dalokat szerzett és írt, hanem színész, önéletrajzíró, zenei producer, filmrendező, forgatókönyvíró volt, ráadásul festett is.
Forrás: pinterest.com
Még pályafutása elején sodródott bele a polgárjogi harcokba és mozgalmakba. Olyan eseményeken vett részt és lépett fel, mint például a washingtoni szabadtéri tüntetés, ahol Martin Luther King elmondta a „Van egy álmom” kezdetű, híres beszédét. Dalaiban is megjelentek a politikai szálak, igaz, nagyon kifinomultan és gúnyosan. A szürrealista zenész dalaiban érzékletesen festette le a körülötte lévő társadalmat.
pinterest.com
Mégis, ha Bob Dylan neve felcsendül, rögtön humora és szerelmes számai jutnak eszünkbe. Könnyed fülbemászó dalai elragadóan tudnak hatni. Nem hiába a sok elismerés, és a töretlen népszerűség.
Hogy a lány ázsiai, már csak akkor vettem észre, amikor a 30-as élesen vett kanyarral a Vágány utca hepehupáira terelte testét. Meglepődtem.
Régóta kikapcsoltam már a Spotify-t a telefonomon, hogy tisztán halljam, ahogy szakít a szemüveges, szőke kiscsávóval. A hangja egyáltalán nem volt olyan, mint a nőkarakterek szinkronja a hentai filmekben, amiket újabban megint őszinte érdeklődéssel tudok végignézni. Talán az kölcsönözte a szituációnak ezt a megdönthetetlen idegenséget, hogy szépen és artikuláltan beszélt magyarul. A srácot végig figyelhettem az ajtó és az ülésem közé helyezett üveglapon, ahogy a mögöttem ülő székhez, szinte hozzám beszél. Néha a tekintete beleütközött a napszemüvegem lencséin megcsillanó márciusi fénybe. Mintha számítana, hogy bedugaszolt fülekkel hallok-e valamit megpróbáltatásaiból a tömött, délutáni buszon. Mégiscsak zavarba hozott, hiszen így eszembe jutott, hogy a nagy reggeli készülődésben véletlenül az asztalon felejtettem a jegygyűrűmet.
Furcsa mód nem éreztem ma olyan súlyosnak a nehézkedést. Vonnegutra gondoltam. Emlékeztem fejből néhány sorára. Aztán nem csak Vonnegutra gondoltam. Mint vírus, kebelezte be és használta gazdatestként gondolataimat a nosztalgia. Én is ilyen kíméletlen voltam velük, mint az ázsiai lány?
Lassan Angyalföld, összerendezem a holmim ma már sokadszor a fehér kis vászonszatyorban. Mint péntekenként a bevásárlólistát, úgy mondom végig lehunyt szemmel időrendben a szerelmeimet. A fiú szeme is hunyva, a könnyeit csókolgatja le a lány, nem akar jelenetet, mégis leszálláskor szenvtelenül söpri le az esetlen, csontos kézfejet a válláról. Magamba szállít. Újra a listát mondom. Elakadok kilencnél, vele a Városligetben lett vége, kétszer is talán. És már biztosan tudom, hogy pont olyan vagyok, olyan kurva egy sáska, mint az ázsiai lány, aki az utolsó csepp nedvességet is felnyalja a zsákmánya testéről, kiszipolyozza a végsőkig.
Lassan felállok, ülve nem érem el a leszállásjelzőt, megszólal egy ismerős dallam, furcsán közelről, szinte a testemből. Még egyszer zavartan utánuk tekintek (kézen fogva sétálnak a villamos sínek mellett), aztán rájövök, hogy a fülem még mindig bedugva, a kijelző felvillan, csörög a telefonom. Hívás fogadása tőle: „Kedves”.
Fotó: Fülöp Péter/FylepPhoto
A szerző bemutatkozása: „A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban végeztem angol tagozaton 2014-ben, jelenleg Budapesten tanulok a Károli Gáspár Református Egyetem magyar alapszakján, ezért többnyire a fővárosban létezem. Idén tavasztól a Fiatal Írók Szövetségének tagja vagyok.„
