A Savaria Slam Poetry évzáró klubestjére gyűltek össze az AGORA-Művelődési és Sportházban, ahol az est legóvára a Függőség talajára épült, s ennek egyik kis építőkockája volt az a szűk háromperces videó, amelyet a jelenlévők figyelmükkel kísérhettek. Az AGORA Kulturális Központ prevenciós programjának részeként készült többek között a „Choose life” projekt, ami egy kevésbé megszokott, ám annál izgalmasabb perspektívából közelítette meg a függőség megelőzésének kérdését.
Az 1996-os Trainspotting talán nem csak az Ewan McGregor rajongóknak ismerős. „Válaszd az életet!” – kulcsmondat a klasszikusnak számító filmből. Valamennyiünk előtt felvillannak most a képek az utcán rohanó skót fiatalokról, Rentonról, ahogy drámaian a földre zuhan egy szippantástól. Ezt a jelenetet láthatta maga előtt Varga Ákos és Kiss Dávid is, mikor kitalálták a készülő videó alapkoncepcióját.„Újragondoltuk a témát egy közismert film jelenetére, hisz a függőségekre való felhívás volt az elsődleges cél. Egy improvizatív, könnyen befogadható szemüvegen keresztül szerettük volna átadni a mondanivalót.”
Kamera és néhány eltöltött óra egy lelkes csapattal: november 19-én váltak a drog, a koffein, a telefon és a vásárlás függőivé a forgatás résztvevői. Bár Ákosnak és Dávidnak volt elképzelése a megvalósítással kapcsolatban, szívesen fogadtak minden ötletet, az arcon elkent vörös rúzstól egészen az éppen rossz helyen álló szék felrúgásáig.
Bali Krisztina, az AGORA rendezvényszervezője, a prevenciós program egyik vezetője elmondta, a hirtelen színészekké vált fiatalok mind nagyon nyitottak voltak, egy csapatot alkotva hozták ki egymásból a legjobbat. Kiemelte, hogy ezek a programok az ismerkedésre is teret adnak, új barátságok, munkakapcsolatok születésében is segíthetnek. „Olyan programok szervezése a cél, melyben a fiatalok együttműködhetnek, cselekvők lehetnek, és nem frontálisan egy előadáson hallják az elrettentő szavakat a függőségről, hanem egy kreatív műhelymunka által gondolkodnak a témáról. A Savaria Slam Poetry is csatlakozott a kezdeményezéshez azáltal, hogy a függőséget választották versenytémául, illetve egy »Szabadulj meg a drogbárótól!« szabadulós játék is a projekt része volt.”
„Válaszd a lájk vadászatot, mert más úgysem számít az életben! Válaszd a cigarettát, hogy egy kisebb autó árát elszívd egy év alatt! Válaszd a videojátékokat, hogy legálisan gyilkolhass és lopj meg embereket! Válaszd a bankkártyás fizetést, hisz így kevésbé érzed valódinak a pénzköltést!”
A kész videóban hangoznak el az ironikus megszólalások, melyeket Ákos és Dávid a 80-as években játszódó Trainspotting alapján írt meg, egy kevésbé agresszív, ám modernizált köntösbe bújtatva azt, s megfogalmazva a legfontosabb üzenetet: Miért akarnád ezt csinálni, ha választhatod az életet?
Choose life!
A két készítőnek közel sem ez az első projektje. A répcelaki fiúk svédelt filmtrailerek készítésével foglalkoznak szabadidejükben, ehhez remekül egymásra is találtak: Dávid a kamera előtt érzi jól magát, a színészkedéssel kacérkodik, míg Ákos egészen kicsi kora óta rendezéssel szeretne foglalkozni. Kérésemre Ákos elmagyarázta, mi is a svédelés: „Egy film, vagy a mi esetünkben inkább előzetes reprodukálása direkt gagyi, házi módszerekkel, professzionális segédeszközöket mellőzve, minél több kartonpapírral. Mi általában a saját felvételeink mellé odatesszük az eredetit is, úgy talán jobban látszik, hogy ebben igenis nem kevés munka van, és mi nem csak hülyegyerekek vagyunk, akik kimennek a főtérre kardozni.” Egy-egy videóelkészítése – beleértve a snittről snittre való felvételt, az előkészületeket, a vágást – több hónapba is telhet, de megéri azért a büszkeségért cserébe, amit Ákosék éreztek, mikor Chris Pratt vagy épp Taika Waititi megosztotta A galaxisőrzőiről, a Thor 3-ról készült előzetesüket.
„Ez egy árnyékban lévő műfaj, és valószínűleg ott is fog maradni. A lényeg viszont, hogy mi nemcsak egymás mellett ülünk, mint a moziban, hanem élményt teremtünk. Egy eszköz arra, hogy elüssük az időt, és csak reménykedünk, hogy mások majd röhögnek rajt. Ha meg épp sikerül eljutnia az alapul vett film rendezőjéhez, akkor egy kis sikerélményt szedünk magunkra!”
A város nagyobb utcáit ünnepi fények pöttyözik, a kirakodó standok gomba módra jelennek meg a tereken, a levegőt pedig fűszeres-gyümölcsös forralt bor és édes kürtőskalács illata lengi át: elérkezett az adventi ünnepkör és a karácsonyi vásárok ideje. S ahogy az első hó is (végre) leesett – az utolsó csavar az ünnepre hangol(ód)áshoz -, úgy éreztem, itt az ideje felfedezni a karácsonyi vásárt.
A Szegedi Karácsonyi Hetek az ország déli régiójának legnagyobb és legimpozánsabb ünnepi vására, de bizonyosan az egyetlen Magyarországon, melynek saját influencer-csapata van. A Szegedi Karácsonyi Kommandó tagjai Bundság Éva Szabina, Kónya Orsolya és Török Réka Szabina a Szegedi Tudományegyetem marketing mesterszakos hallgatói. A lányok a kezdetektől követték a város ünneplőbe öltözését, és közvetítették élményeiket Facebook-oldalukon – őket hívtam segítségül a vásár felfedezéséhez.
Az idei Karácsonyi Hetek egyik különlegessége, hogy egy – azóta Szöged Eye-nak keresztelt – óriáskerék is érkezett a városba, már felállítása előtt is óriási izgalmat kiváltva a szegediek körében. A kerék tövében találkozunk a lányokkal, akik mellett azonnal ünnepi-alulöltözöttnek érzem magam, hiszen ünnepi fejdísszel vagy mikulás sapkában érkeznek.
Fotó: Kósa Boglárka
Szinte azonnal kiderül, hogy a lányok már milyen jól kitapasztalták a vásárt: felvilágosítottak, hogy a kirakodóvásár nem ér véget a keréknél, ahogy velem együtt sokan gondolják. Sajnos eltakarja a mögötte levő árusokat, a Szeged-feliratot, valamint a Gasztro udvart, melyet a lányok beszámolója szerint kár lenne kihagyni, hiszen ott még csokis kebabot is lehet kapni! Bár az óriáskerék nagyon impozáns látványt nyújt, felszállás előtt kétszer is gondoljuk meg, hogy megvan-e hozzá a kellő bátorságunk.
Elindulunk a Széchenyi téren, a szokásos vásári portékát árulók mellett haladunk el: sapkás-sálas, bőrdíszműves, gyertyás-füstölős, és az átlagos boltokban is (csak kevésbé borsos áron) kapható bigyók. Az ínyenceket különleges sajtkóstolókkal várják, akik viszont korgó gyomorral érkeznek, kicsit gondban lehetnek, hiszen a hétvége akkora tömeget vonz, hogy ilyenkor szinte kivárhatatlanul hosszú sorok állnak a rétesezők és a kürtőskalács árusok előtt
Fotó: Kósa Boglárka
Ahogy elérjük a Széchenyi tér végét, a csípős hideg miatt már nem elég a kabátzsebünkben melengetni a kezünket – a kommandós lányok a vásár legjobb forró italait árusító standok felé kalauzolnak. A kínálatban pedig nem csalódhatunk: a forrócsoki különlegességek és bogyósgyümölcsös forralt borok kavalkádja közül nehéz választani.
Bár a Kárászon kiállítók nincsenek, a sétálóutca talpig ünneplőbe van öltöztetve: a közepén hatalmas karácsonyfa pompázik, az olvadt hó nedves tükröt varázsol a járdákra, megduplázva a karácsonyi fényeket. A lányok a projekt indulásáról, az eddigi tapasztalataikról mesélnek, hogy hogyan készülnek fel egy-egy felfedező útra. Az élménybeszámolók képek és videók mellett a vásárhoz kapcsolódó nyereményjátékokat is hirdettek, de még adománygyűjtést is szerveztek a Korábban Érkeztem Koraszülött Intenzív Osztály Alapítványa részére.
Ahol a Kárász utca a Dugonics térbe fut, az egyetem főépülete előtt maga a Mikulás és szarvasai pihennek, a szökőkút helyén pedig a vásár jelképe, a híres fényszarvas áll (ismertségét onnan szerezte, hogy mindenkinek van vele közös selfie-je). Elkanyarodunk a Dóm tér felé, ahol mesébe illő látvány fogad: a kivilágított tornyok előtt szállingózó apró szemű porhó, egy régi körhinta, egy óriási szalmabálákból épített labirintus, és az azt beterítő égi fényfüzérszőnyeg, mely a központi karácsonyfa tetején összpontosul. A vásár ezen fele kevésbé bazáros hangulatú, a kirakodók között sokkal inkább kézműves termékeket találunk, kedves mintájú bádogbögréket és pöttyös cserepeket, játék katonákat vagy apró tankokat. A tér közepén helyezkedik el az idei vásár másik különlegessége, egy nyílt jégkorcsolya pálya is, de a Dóm tér számos koncertnek és programnak is helyszínt ad, mint a jégfaragás vagy tűznyelés, fényfestés a Dóm tornyaira, de akár egy óriási hócsata részesei is lehetünk.
Szomorúan jövök rá, hogy lassan lejár az idő, pedig jó lett volna még sok minden mást is megnézni, kipróbálni. „Hát ki kell jönni több napra is”, mondják a lányok – és ezt ajánlom én is mindenkinek, aki teheti! Aki pedig nem tud választani a programok közül, böngéssze át a Szegedi Karácsonyi Kommandó oldalát!
Simon Cowell kezében 2010, azaz a brit X-Factor hetedik szériája óta volt egy nagyon erős fiúbanda: ebből kifolyólag valószínűleg úgy érezte, ha már belekezdett a fiúbandák felvirágoztatásába, ideje gyártani egy lánybandát is. Ugyanazt a sztorit játszotta el, mint az előző évben, ezúttal azonban négy lányt „kényszerített” arra, hogy a továbbjutás érdekében másodpercek alatt döntsék el, hogy összeállnak-e bandává, vagy pedig kiesnek. A 2011-es X-Factor győztese végül már a Little Mix lett; lássuk az ötödik lemezüket.
A Perrie Edward, Jade Thirlwall, Leigh-Anne Pinnock ésJesy Nelsonáltal alkotott lánybandától nem áll távol a feminizmus és a #girlpower hirdetése, melyet rengeteg korábban megjelent daluk, köztük a DNA, a Salute, és a Shout out to my ex is bizonyít, ezúttal azonban egy egész lemezt építettek fel erre a tematikára, amivel szerintem néha túllőttek a célon.
A lemez megjelenését négy promóciós dal előzte meg: a WomanLike Me, a Joan of Arc, a Told You So és a The Cure, amelyekből erősen lehetett következtetni a tematikára, és amik miatt meglehetősen borúlátóan vártam az album megjelenését, pedig nőként lehet, hogy nekem is a feminizmust kellene hirdetnem
Ehhez képest végül annyira nem alakult negatívan a véleményem, mint arra számítottam, de hallottam már ennél jobb lemezt női előadótól, magától a Little Mixtől is.
Az album a The National Anthem című, himnusznak szánt dologgal indul, és meglehetősen erős grimaszolást vált ki belőlem. Előttem van egy papír, rajta a dalok címeivel, és mellé kapásból berajzolok egy óriási értetlen, szomorú emojit. Nyilván értem eme 29 másodperces, ötsoros alkotás célját, nem először találkozok ilyesmivel, de nem tetszik.
Nem érdemes egy lemezt a „She is a bad bitch” mondattal indítani.
Pozitív csalódás ehhez képest a Woman Like Me, ami a teljességgel semmitmondó refrénje ellenére,Nicki Minaj és a klipben látványosan közszemlére tett mellei nélkül egy egész jó kis dal lenne, mellyel kapcsolatban nagyon fontos leszögezni azt is, hogy egy a kevés dal közül, amelynek van férfi szereplője, de nem próbálják meg mindenáron rákenni, hogy minden rossz az ő hibája.
Tovább fokozza a pozitivitásom a Think About Us, mert bár ez sem lesz a kedvenc dalom, van benne valami érdekes, és nem szükséges lezárnom az agyam angolul tudó részeit ahhoz, hogy élvezhetőnek tartsam egyes elemeit, nem úgy, mint a „Strip” esetében, amit egyetlen egyszer is alig tudtam az elsőtől az utolsó másodpercéig elviselni. A dalszöveg érdekes, mivel a lányok önmaguk szeretetéről és elfogadásáról énekelnek, az előadásmód viszont kifejezetten kellemetlen, mivel a rappelés és a meglehetősen kényeskedő magyarázás egyáltalán nem összeegyeztethető önmaguk markolászásával, és a nagyon kevés énekléssel. Ami tök jó, hogy ehhez a dalhoz született klip, amiben mindenféle testalkatú hölgyek táncikálnak és látszólag szeretik önmagukat, szóval ezért jár egy piros pont, dejobb hang nélkül nézni a videót.
Megkockáztatom, hogy az egész lemez legjobb dala követi az előző borzalmat. A Monster In Me szövegének van mondanivalója, aligha tűnik fel benne az erőltetett feminizmus bármilyen eleme, szóval szinte már kezdem azt hinni, hogy visszatérünk a megszokott Little Mixhez ezzel a dallal, de jön a Joan Of Arc, ami ismét negatív értelemben majdnem annyira a padlóhoz vág, mint a Strip. Visszatérünk a rappeléshez, amit a kezdetek kezdete óta Leigh-Anneművel valamennyire profin a bandából, de a gond nem is ezzel van, hanem a szövegből ömlő, elviselhetetlen „nincs szükségem férfiakra” felfogásra, ami miatt 2:00-tól át is ugrom a hátralevő másfél percet.
Ezt követi a Love a Girl Right, folytatva a férfiak kioktatását, melyet ezúttal feltehetőleg egy olyan lány tesz, akinek egy férfi csúnyán elbánt a legjobb barátnőjével, és bár ennek ellenére egész hallgathatónak és élvezhetőnek minősítem egy semleges emoji rajzolásával, van valami igazán fenyegető és rémisztő a dalszövegben, melynek egy része így szól:
You know I’ll been watching you ‘Cause she the baddest thing to ever happen to ya And that’s the truth Don’t make me have to hurt ya ‘Cause I know right now we’re cool But If I ever hear your mess this up I’m comin’ after you
Személy szerint kicsit megijednék, ha a legjobb barátom ilyesmivel fenyegetne bárkit is miattam.
Ehhez képest felüdülés az „American Boy, amiben ismét megjelenik egy férfi, aki valaki mást választ, emiatt pedig ez alkalommal paranoiára utaló szövegrészlet sokkol, mégis a könnyed dallama és stílusa miatt ezt is a mosolygós emojisok kategóriájába sorolom, és rendszeresen visszaugrok rá, hogy újra meghallgassam.
A Told You So-val is valami ilyesmi a helyzet. Amennyiben esetenként képes vagyok elvonatkoztatni a dalszövegtől, amiben most egy nagyon okos legjobb barátnő mondja meg a tutit arról, hogy ő sosem fogja azt mondani, hogy „én megmondtam”, akkor egy kellemes, igazán „Little Mixes” hangulatú dal az eredmény, amelynek megvan az esélye arra, hogy többször is visszatérjek rá, és az életem egy hasonló szakaszában talán rongyosra hallgassam.
Ettől kezdve viszonylag jó dalokat sorakoztat fel a lemez, bár legtöbbjüknél ez csak úgy igaz, ha elvonatkoztatunk a dalszövegektől. A Wasabi igazán lánybandás hangulatú, emlékeztet is valamelyik Pussycat Dolls számra. A szövege is csajos, hiszen ha jól következtetek, a lányok közti utálkozásról és irigységről szól, a többivel ellentétben viszont ez nem igazán von le a dal értékéből. Jó a hangzása, élvezhető, és nincs benne sem feminizmus, sem férfigyűlölet, ami nálam mindenképp nyerő.
A More Than Words számomra mindenhogyan megállja a helyét. Egészen egyedi hangzása van, mindez anélkül, hogy bármit is túltolnának benne, pedig van rappelés, kórusban éneklés, minden, amivel borzasztóan tönkre lehetne tenni egy jó számot, ebben az esetben viszont pont az ellenkezője sikerült óriási örömömre.
A Motivate-ben egy új hangzással találkozunk, mivel a dalban latinos elemek is megjelennek, ez pedig elvonja a figyelmet a szövegről. Ez sem egy túl beszédes, életeket megváltoztató, elgondolkodtató dal, de élvezhető, ez pedig nagyon fontos eleme a zenének. A Notice szövegéből és hangzásából is ordít a szexualitás, és bár kissé érdektelennek, butának, figyelmetlennek állítja be a férfiakat, női szemmel nézve ez a szám is bekerül a kedvencek közé.
A lemezt a The Cure című dal zárja, ami tökéletes himnusz egy szakításból felépült, vagy felépülni vágyó lány számára. Nincsenek benne furcsaságok, ez a lányoktól jól megszokott hangzást képviseli, és tele van egészséges magabiztossággal, ezáltal ezerszer jobban pörög le a lemez, mint ahogy indul.
Bár vannak rajta dalok, amelyeknek már a címétől is frászt kapok, és olyanok is, amiknek a szövegét figyelmen kívül kell hagynom ahhoz, hogy értékelni és élvezni tudjam; összességében úgy gondolom, hogy nem lett olyan rossz az LM5, mint amire számítottam. Lehet, hogy csak én nem vagyok elég csajos csaj ahhoz, hogy ennyire a #girlpower mellett kampányoljak, mindenestre van a lemezen néhány, amit egy ideig biztos, hogy minimum egyszer minden nap meghallgatok és táncolok rá a tükör előtt, és vannak olyanok is, amiket soha többé nem szeretnék hallani.
Mindezek alapján 7/10-re értékelem a lemezt, ami kicsit kevesebb feminizmus hirdetéssel sokkal jobb is lehetne.
Rásó Attila versírással körülbelül tíz éve, haikukkal viszont csak öt éve foglalkozik. Ha felteszi magának a kérdést: miért vonzódik e ősi japán versformához, a választ abban látja, hogy sosem szerette a hosszú verseket, valamint hogy körülbelül már 15 éve fokozottan érdeklődik a keleti filozófiák iránt (buddhizmus, taoizmus). Az impresszionista stílust is nagy kedvencének tartja szinte bármely művészeti ágban. Az eredeti haiku hangulata, világa erősen impresszív. Ő ehhez már nem minden versében kötődik, sőt igyekszik az 5-7-5 ritmusát posztmodernebb és expresszív vonalon is megfogalmazni.
Egy hete zártkörű koncertet adott a Fran Palermo a Retrockban, amely a zenekar és a közönség számára is egyedülálló, különleges alkalom volt. Henri Gonzo csapata immáron azon kevés bandák közé tartozik, akiknek mercheit nem csak a koncerteken lehet megvásárolni, hanem mostantól a Retrockban is elérhetővé váltak a pólók és a táskák.
Természetesen, hogyha koncert, akkor legtöbbünknek a Budapest Park, az Akvárium, esetleg a nyári fesztiválok jutnak eszünkbe. Viszont ahogyan változik a trend és egyre szívesebben vásárolunk például pláza helyett designer, vintage boltokban, úgy nagyon kellemes meglepetés, mondhatni izgalmas újdonság koncertre menni egy retro ruhaboltba, amely a Budapestre érkező hipszter külföldiek egyik első számú célpontja. A rendhagyó koncerthelyszín és a családias hangulat mellett az est különlegességét tovább fokozta, hogy ez volt az idei utolsó Franpi’ koncert, illetve még egy új dalt is hallhatott a százfős közönség.
Érdekes volt megfigyelni, hogy mennyire jó az akusztika annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a helyszín nem koncertekhez lett tervezve. Az eseményre pár nap alatt beteltek a helyek, a hatalmas érdeklődésre való tekintettel remélhetőleg láthatjuk még őket hasonlóan izgalmas környezetben.
Tegnap jelentette meg új klipjét a Zaporozsec zenekar, hat hónappal a Movie Star után most a Nincs tovább című számuk kapott izgalmas képi világot.
Az év elején adta ki új lemezét a zenekar Pixelek címmel, amely korongról már három dal videóklip formájában is élvezhető: Kicsit még, Pixelek, és aMovie Star. A legújabb, a Nincs tovább egy szakítás történetét meséli el, azt, hogy hogyan jutnak el odáig a felek, majd milyen lépések követik egymást (féltékenykedés, kiabálás, közös képek elégetése) és a szerelemnek olykor viharos vége is lehet. Varga Bence, a zenekar énekese játssza az ördög szerepét, aki minden cselekedetével a pár szakítását segíti elő, akiket Balogh Fanni és Kolnai Kovács Gergely formálnak meg. A zene feszes tempóját jól követik a képek, keretes szerkezetet adva a klipnek, és a végén bekövetkezik a viharos szakítás, mert ahogy a zene szövege is kimondja: „Nincs több erőm már hozzád, Mondom nincs tovább”
Nyolc tehetséges zenész, akik fél évvel ezelőtt még nem is sejtették, hogy együtt fognak valami hiánypótlót alkotni. A GranCanada megalakulása óta mindössze három hónap telt el, ám a hátuk mögött tudhatnak már egy telt házas debütáló koncertet, azóta pedig vonzzák magukhoz a lehetőségeket.
Alig három hete, november 21-én tartották első, debütáló koncertjüket a Dürerben, amin mi is ott voltunk: beszámolónkat és galériánkat itt találjátok. A koncert után egy héttel beszélgettem Gáll Barnabással, a zenekar megálmodójával és trombitásával, aki büszkén mesélt a GranCanada megalakulásáról, valamint a terveikről, amelyekből bizony nincs hiány.
Milyen stílust képvisel a GranCanada? Mi volt az alapkoncepciód?
Az alapkoncepció nem is az volt, hogy csináljak egy hip-hop-r&b bandát, hanem sokkal inkább volt egy egyszerre vizuális, egyszerre hangbeli kép a fejemben; ez abszolút az Amerika-közeli nagyon tengerpartos, nagyon pálmafás világ és azzal a zenével, amit te ehhez hozzáképzelsz. Ez nekem néha hip-hop, néha r&b, soul vagy electro swing, és próbálunk ezen belül is egy színesebb mezsgyén mozogni. Nyilván azzal, hogy mozgatunk egy rappert meg fúvós szekciót, nagyon sok mindenből már csökkentettünk, hogy mégis mi lehet ez. Hogyha nagyon be akarom kategorizálni, akkor a hiphop-r&b-t szoktam alapvetően rávágni, viszont abszolút nem a magyaros formáját próbáljuk ennek követni, hanem valami újabbat megragadni.
Hogyan szedted össze a csapatot? Ismerted őket korábbról?
Az a fura, hogy mindenki ráasszisztált egyből, mármint mondták, hogy ez kurva jó és csináljuk. Merthogy az A-terv nem is az volt, hogy „hú, te nagyon jól tudsz hip-hop-ot dobolni”, hanem hogy te egy nagyon jó barátom vagy, és tök szívesen zenélnék veled. Norbinak (Debreci Norbert, dob) például a mentora voltam a gólyatáborában és már ott összespannoltam vele. Láttam rajta, hogy ő ezeket élvezi és szereti. Tomival (Tóth Tamás, gitár) meg még érdekesebb, mert gimiben osztálytársak voltunk és például vele nem jöttünk ki jól. Utána ő is felkerült Pestre, meg én is, elkezdtünk zenélgetni és fokozatosan rájött, hogy amúgy tök jó az, ha van egy haverod, aki trombitál, mert kevesen csinálják; lehet vele dolgozni. Így kerültem kapcsolatba a KEM-mel (Kell Egy Még) is, hogy az egyik dalukban fújtam és utána jött az, hogy egyre többet spannoltunk, és mire ott tartottunk, hogy kell ez a group, addigra már egyértelmű volt, hogy a Tomi ebben fix tag lesz. Viktor (Fancsalszki Viktor, billentyű) a Children of Distance-ből jött, ami nagyon para, mert gyakorlatilag ők az ország egyik legnagyobb bandája. Őt egy énekesnő baráton keresztül ismertem meg, kvázi én beszéltem rá, hogy jöjjön abba a suliba, ahol most vagyunk. Vele is elég hamar megtaláltuk a közös hangot, és most gyakorlatilag mi ketten vezetjük zeneileg ezt az egészet. Ő az, aki zeneszerzésben is nagyon top és ezzel is szeretne később foglalkozni mellette. Mátéval (Iványi Máté, szaxofon) még Ördögkatlanon zenéltünk együtt nyáron. Egyik nap jött egy üzenet a másik trombitás osztálytársamtól, hogy ráírt az Iványi Máté a Sorbonne Sexual-ból, hogy kellene az Ördögkatlanra egy trombitás, és hogy be tudnám-e vállalni. Ráírtam úgy, hogy akkor még nem is ismertem, letoltunk talán két próbát, utána kimentünk Katlanra és zenéltünk egy rohadt jót. Nagyon sokan odajöttek utána, hogy mióta zenélünk együtt és hány éve van ez a szekció, mi meg mondtuk, hogy egy hete ismerjük egymást. Annyira jól működött, hogy tudtam, Máté abszolút beleillik ebbe.
Zsófi (Varga Zsófi, ének) az egyik legjobb barátom már évek óta, együtt kezdtük a sulit. Ő egy nagyon jó ember, baromi nagy stílus és forma. Soha nem állt ki azelőtt saját dolgaival, mint frontember. Vele picit nehezebb volt belerázódni, mostanra viszont lassan ő hagy le minket körökkel, annyira őszinte és teljesen ösztönös amit csinál. Dani (Erdélyi Dani, rap) kint volt Amerikában és onnan hozta ezt a flow-t. Nagyon érződik rajta, hogy fél évet élt kint Kaliforniában. Talán ő az egyetlen, aki tényleg pótolhatatlan lenne ebből az egészből, mert annyival jobban érzi ezt mindannyiunknál. Árpival (Miklós Árpád, basszusgitár) is ugyanaz van, mint Zsófival, vele is együtt kezdtük el a sulit. Érdekes, mert sokszor mondják mindketten, hogy nem is szoktak dumálni és mégis, amikor jönnek próbálni, teljesen harmonikus lesz minden és ez nagyon jó. Alapvetően nagyon szeretem azt, hogy ilyen dolgokat ki tudok hozni teljesen tudat nélkül a srácokból. A KEM-esek is mondták, hogy Tomit nem is látták még ilyennek soha.
Most már több mint egy hét eltelt a koncert óta, azóta volt is próbátok, ahol át tudtatok beszélni mindent. Ilyen távlatból milyennek látod az első bulitokat?
Még mindig úgy gondolom, hogy 100%-on pörögtünk, tehát mi ennél jobb bulit most nem tudtunk volna csinálni. Ezt abszolút pozitív értelemben mondom, mert ahhoz képest, hogy két hónapunk van benne, szerintem tényleg mindent kihoztunk magunkból energiában, minőségben, odafigyelésben és koncentrálásban is. Ha ez a koncert egy évvel később lett volna, úgy, hogy már egy éve működik a zenekar, akkor azt mondtam volna, hogy egy közepes, vagy gyengébb-közepes buli, szóval nagyon sok mindenen kell még csiszolni. Nekem ez egy 10/10-es koncert volt; tudom, hogy mióta dolgozunk együtt, és hogy mennyire össze kell még szoknunk. Amiket elhibáztunk, azok olyan dolgok, amiket nem is tudtunk volna nem elhibázni. Nagyon sok mindent kielemeztünk, volt, akikkel egyesével leültünk és minden dal minden verzéjét, refrénjét, hangszínét, dinamikai elemét átbeszéltük. Baromi sok mindenen kell továbbra is javítani, de sokkal jobban örülök ennek így, mintha az lett volna, hogy nem tudjuk, min kell változtatni, mert annyira klappol minden. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy miket kell jobban csinálni, miket kell kevésbé határozottan odatolni, miből kell több, miből kevesebb. Majdnem mindenben egyetértettünk, nagyon kevés olyan dolog fordult elő, amiből lett volna bármiféle vita, de azokat is mind elsimítottuk. Szerintem pont azért működhet ez a zenekar, mert remekül kijövünk egymással, senkin sem érzem azt, hogy ki akarna tűnni. Ez pont azért jó, mert így, hogy sokan vagyunk, mindenki azt a keveset, de mégis sokat, mégis eleget teszi bele és úgy lesz meg ez a 100%.
Mennyire lepett meg a közönség fogadtatása?
Minden szempontból meglepett. Volt is egy vicces szitu. Viktor minden próbán bejátszotta, amikor a visszatapsos dalunkat játszottuk, hogy beletapsolt meg bele húzott, mintha visszatapsolnának és mindig nevettünk rajta, hogy na persze, úgyse fognak. Amit utána kaptunk, onnantól kezdve, hogy felmentünk pakolni a színpadra, egészen az este végéig, nagyon durva. Gyakorlatilag csak pozitív dolgokat, hozzátevő, építő tanácsokat mondtak. Telt ház volt, az is meglepett. A pakolás után alig tudtam visszamenni a backstage-be a cuccaimért, olyan sokan voltak. Játszottam háromszor vagy négyszer eddig abban a teremben és sosem voltak ennyien, pedig mindig nagyobb projektekkel voltam. Érdekes, hogy már most az elsőn mennyien voltak, de pont ezt kell megragadni. Az emberek bizalmat és lehetőséget adtak nekünk, ezt nekünk meg azzal kell meghálálnunk, hogy sokkal keményebben dolgozunk, sokkal jobban odatesszük magunkat. Azzal, hogy ők pénzt és időt áldoztak arra, hogy eljöttek egy teljesen ismeretlen zenekar bulijára, csak azért, mert kíváncsiak voltak arra, hogy ez a csapat mit tud kihozni, ez nekünk hatalmas felelősség. Ebből lehet építkezni. Letettük magunknak egy nagyon jó alap első tégláját.
Fotó: Szollár Zsófi
Mikorra várható a következő koncert?
Decemberben nagy valószínűséggel már nem játszunk többet, mert nagyon sok mindenen szeretnénk csiszolni, bővíteni a szettet, új dalokat írni, esetleg stúdiózni és nagyon sok más háttérdolgot megcsinálni. Ezeket fontosabbnak tartottam annál, minthogy most gyorsan beszervezzünk még egy bulit erre az évre. Úgy néz ki, hogy január 10-én játszunk a Mika Tivadar Mulatóban legközelebb. Ez egyfajta búcsúbuli is lesz a Tominak, hiszen őt fél évre elveszítjük Erasmus miatt. Oda már egy sokkal erősebb szettel szeretnénk kiállni és sokkal határozottabban, magabiztosabban, főleg úgy, hogy már tudjuk, meg gyakorlatilag a közönség egy része is, hogy mire számítson. A dalelosztással kapcsolatban is nagyon sok tanácsot kaptunk. Az meglepett, hogy volt, aki azt gondolta, hogy végig csak chilles meg lassabb dalok lesznek. Voltak olyanok is, akik meg azon lepődtek meg, hogy voltak lassabb és mélyebb dalok is, ők végig hatalmas bulizást vártak. Ebből ment is a vita, talán ez volt az egyetlen vitatéma eddig köztünk, ami nagyobb port kavart, hogy miként legyen elosztva. Folyamatosan erősködtem azon, hogy kellenek mélyebb dalok is és ne legyen az egész pörgős. Főleg azért, mert Zsófi tipikusan olyan énekesnő, aki a lassabb dalokban sokkal jobban ki tudja fejezni önmagát.
Milyen terveitek vannak a közeljövőre?
A tavaszunk valószínűleg sokkal sűrűbb lesz. Szeretnénk elkezdeni vidéken is bemutatkozni, elvinni versenyezni a csapatot több helyre, és EP-t is kihozni.
Szóval célokból bizony nincs hiány.
Nincs, szerencsére. Sokkal jobban szeretem azt, amikor tele van a fejem ezekkel. Meg igazából homokórás is kicsit ez a projekt, mert mindenki zenél máshol is, vagy valamilyen fronton zeneileg jelen van. Ha két-három év alatt nem juttatom el ezt egy viszonylag magas szintre, akkor lehet azt fogják mondani, hogy van, ami fontosabb, és nem azért, mert nem szeretnék eléggé, vagy ne lennének elég lelkesek, csak sajnos egy ilyen típusú zenekarnak ennyi idő alatt ki kell nőnie magát. Plusz még azért, mert limitált a fellépési lehetőség, és amúgy is nagyon kevés színpad áll rendelkezésre, nemcsak Pesten, hanem mindenhol, egy ilyen létszámú csapatnak meg aztán végképp. Legtöbben az Irie Maffiához hasonlítottak és azt néztük, hogy nekik például klubszezonjuk alig van, mert nagyon sokan vannak. Egy picit tartok attól, hogy ránk is ez vár, de szerintem az elkövetkezendő pár évben még biztos nem.
Fotó: Szollár Zsófi (a képen: Gáll Barnabás)
A koncerten volt egy szám, amit a rapperetek, Dani írt. A dalok, amiket most majd írni fogtok, szintén az ő ötleteiből fognak kikerülni?
Minden, amit a koncertre vittünk, a saját zenék, az ő ötletei voltak. Ezt azért csináltuk így, hogy egyrészt őt is jobban belevonjuk, másrészt az egy nagyon jó mankó volt, hogy nem kellett leülni szöveget írni. Már azzal, hogy láttuk a szöveget, volt egy kép a fejünkben, ami után nyilván jobban jött az, hogy ehhez milyen dalt kellene írni. Viszont ezt most tudatosan megpróbáljuk megfordítani és azt fogjuk csinálni, hogy először írunk egy dalt zeneileg, akár úgy, hogy a Zsófi hoz hozzá szöveget és ahhoz fogjuk hozzátenni Danit, hogy ez is még inkább színesedjen. Bár egyébként a koncerten pont játszottunk egy kis ,,easter egg”-et, egy verzényit Dani első magyar számából, és most az lesz a következő feladat, hogy megcsináljuk egy komplett dalként. Ennek a zenekarnak pont az a lényege, hogy nem egy slágergyár szeretne lenni és nem az a cél, hogy mindenki üvöltse a sorokat meg a refréneket, hanem inkább az, hogy legyen egy olyan atmoszférája és hangzásvilága, amely miatt szeretnek a koncertjeinkre járni, és amiről felismerhető a zenekar. Inkább egy atmoszférateremtés a cél, ami egy picit szembefordulás a hiphoppal, ami talán a leginkább szövegcentrikus műfaj mind közül. Szeretem felrúgni a dolgokat. Talán ettől lesz egyedi, meg ettől lesz jó, hogy minél több ilyen dolgot be mersz vállalni.
Kik inspirálnak titeket?
Zenekarok közül talán a Deluxe leginkább. Ők egy francia hip-hop csapat, nagyon szeretjük őket, az egyik dalukat játsszuk is. Kicsit az Irie Maffia is kimondva-kimondatlanul, de abszolút nem akarunk annyira latin meg reggae vonal lenni, inkább egy olyan utat szeretnénk bejárni, amit ők itthon, vagy legalábbis hasonlót. Nagyon sok új generációs, kvázi one-man bandaelőadó, például a Masego, FKJ, Tom Misch, akik inkább hangzásvilágban inspirálnak minket. Én például hatalmas Anderson Paak és Mac Miller-fan vagyok és ők is elég sokat hozzátettek ahhoz, hogy ilyen világa legyen. A srácokat külön-külön is nagyon sok mindenki inspirálja, Viktor például Anomalie-rajongó. A zenei világok is érdekesek, mert Zsófi eléggé soul-jazz-arc, Árpi funkys, a Viktor is, én most nagyon r&b flow-ban vagyok, Tomi inkább blues, Dani abszolút lo-fi. Szóval ilyen szempontból is színes a ráta. Ezeknek pont van egy olyan közös mezsgyéje, amire könnyű ráérezni.
Most vagy először frontember szerepben. Gondoltál erre valaha is, hogy egyszer bandát fogsz alapítani, voltak ilyen ambícióid?
Ez mindig kényes téma, nehéz erről beszélni. Abszolút nem gondoltam. Érdekes, mert emberileg is nagyon megváltoztatott már ez a két és fél hónap. Azok a szavak, hogy „nem tudom”, „meglátjuk”, „majd megoldódik”, elkésem valahonnan, nem tudom mások dolgait, vagy nem figyelek oda, ezek teljesen kitörlődtek. Enélkül esélytelen lenne. Egy évvel ezelőtt ez abszolút nem működött volna, de talán még fél éve sem. Mostanra lettem olyan állapotban zeneileg és önismeretileg is, hogy ezt el tudtuk kezdeni.
Manapság a sorozatok aranykorát éljük, az ember kedve szerint tud válogatni színes és minőségi alkotásokból. Az utóbbi évek egyik legerősebb produktuma sorozatok terén mégsem túl ismert Magyarországon.
Donald Glover kifejezetten nagy népszerűségnek örvend, nem kis részben ez a This is America című dalának és a Solo fimben való szereplésének köszönhető. Azonban nem szabad szem elől téveszteni a zenei és színészi munkássága mellett azt, hogy egy zseniális sorozat, az Atlanta showrunnerje: több részt ő rendezett és az írásban is rendesen kiveszi a részét, ráadásul a főszerepet szintén ő játssza. Az Atlanta története röviden összefoglalható: egy egyetemen halasztó srác, Earn az unokatestvére, Al menedzselésébe kezd, aki Paperboi néven egy feltörekvő rapperként ismert a városban. A sorozatban Earn, Paperboi és utóbbi legjobb barátja, Darius ,,kalandjait” követhetjük végig, azonban az általában más sorozatoknál megszokott történetvezetés itt egyáltalán nem hangsúlyos, inkább kiragadott szkeccseket, történéseket, benyomásokat látunk a három szereplő mindennapjaiból – és ez az egyik dolog, ami olyan erőssé teszi az Atlantát, a narratívája. A másik kiemelkedő teljesítmény a rendezés számlájára írható; az epizódok túlnyomó többségét Glover régi cimborája, Hiro Murai rendezte (akinek nevéhez egyébként több videoklip is fűződik, például Chet Fakertől a Gold, vagy a már említett This is America).
A három főszereplő karakter közül mindenki kap teret, vannak kifejezetten az egyes figurákra orientált részek; ez különösen a második évadra jellemző (mivel az elsőben inkább csak Earn karaktere kapott ilyen epizódokat); a Woods ,,Al része”, míg a Teddy Perkins Dariusé – az utóbbi az egész sorozat egyik legerősebb epizódja, talán csak az első évad hetedik része, a B.A.N. ért el nálam hasonló szintet. A mellékkaraktereket figyelembe véve van egy erős női figuránk,Vanessa, akivel Earn se veled, se nélküled kapcsolatot ápol, van egy közös kislányuk is. Vanessa az első és a második évadban is kapott magának egy-egy külön epizódot, ami még színesebbé teszi az évadok összetételét.
Az Atlantát elképesztő atmoszféra járja át, amely könnyen beszippantja a nézőt. Személy szerint a Twin Peakshez hasonlítanám, miközben a két sorozatnak körülbelül annyi köze van egymáshoz , mint egy Lars von Trier filmnek egy Sas Tamás rendezéshez. Ironikus, hogy maga Glover is azt mondta a sorozatról, hogy ,,Olyan, mintha David Lynch vagy a Coen testvérek csináltak volna egy sorozatot a hip-hop kultúráról.” Az Atlanta groteszk, de mindemellett rettentő reális; az első évadra kifejezetten jellemző volt a fekete humor, ebből a második szezonra inkább csak a fekete maradt, de ez a színvonalra korántsem volt hatással. Popkulturális utalásoknak sem vagyunk híján, az első évadban például egy Ponyvaregényre átirányító célzás figyelhető meg.
A sorozat úgy mutat őszinte képet a zeneiparról, a rasszizmusról és több releváns szociális problémáról, hogy kiparodizálja a világunkban erősen érvényesülő szélsőséges nézeteket, értve ezt a faji megkülönböztetésre vagy a liberalizmusra is. Mindeközben mégis (sokszor fájóan) jogos és helytálló dolgokat fogalmaz meg a társadalmunkról. Az alkotók jól adagolják a politikai célzatú és társadalomkritikai momentumokat, amelyek nem határozzák meg annyira történéseket, hogy az már zavaróvá válhatna. Az erős írás, rendezés, alakítások és karakterábrázolások, a fanyar humor és a magával ragadó atmoszféra eredményezik a részek imádni való egyediségét, és azt, hogy az Atlanta jelenleg az egyik legjobb futó sorozat a televíziós világban.
A Kell Egy Még név ismerősen csenghet azok számára, akik otthon érzik magukat a magyar alter-blues világában. A 2016-ban alakult, jelenleg háromfős nyíregyházi zenekar két tagjával, Bodó Bencével és Rádai Péterrel beszélgettünk a pár héttel ezelőtti koncertjüket megelőzően, amiről a galériánkat itt találjátok.
Ez az utolsó koncertetek ebben a szezonban…
Bodó Bence: Igen, most úgy néz ki, hogy nem lesz idén több. Valószínűleg tavasszal sem lesznek gyakran, merthogy Tomi (Tóth Tamás), az énekesünk és gitárosunk kimegy Erasmusszal Barcelonába. Ez igazából már azelőtt letisztázódott, hogy a zenekar megalakult volna. Úgyhogy most nem lesz tavaszig normális felállásban zenekar. Most elbúcsúztatjuk ezt a settet, amit már korábban összeraktunk, és amiben azért már jó kétéves dalok is vannak. A számok közül vannak olyanok, amiket még akkor írtunk, amikor hatan voltunk, billentyűvel, két gitárral, trombitával. Azokat elég szívás volt összehangszerelni hárommá. Úgyhogy ez a mai koncert lesz a búcsúja ennek a setnek. Tavasszal nagyon sokat szeretnénk írni, ráadásul azt lehet online is. Már most is van rengeteg ötletünk, csak most erre a bulira nagyon sokat készültünk, úgyhogy azok most ott lapulnak a fiókban. Hogyha minden jól megy, akkor tavasz végére legalább egy EP, de lehet, hogy nyár végére inkább egy nagy hangvételű lemez lesz. És akkor nem úgy telik el ez a félév, hogy csak ülünk, és nem történik semmi, hanem úgy, hogy produktívak vagyunk. Dehát mi itt maradunk egymásnak Petivel (Rádai Péter, dob).
Akkor tehát a következő félév az alkotásról fog szólni, aztán tavasszal újult erővel nekivágtok albumostul, mindenestül?
B. B.: Igen, legalábbis ez a terv, aztán hogy ebből mi valósul meg, az kérdéses, de nagyon csalódottak lennénk, ha tavasz végére nem tudnánk kijönni egy új albummal. Mert tényleg, nagyon-nagyon sok ötletünk van, főleg mióta hárman vagyunk, azóta könnyebben működik. Nincsenek még részletesen kidolgozva, de ha ez megtörténik, akkor szerintünk tavaszra kész lesz.
Immár két éve zenéltek együtt egy bandában, ez alapján ismerve a kapcsolatotokat, mennyire lesz nehéz ez a fél év, amit külön fogtok tölteni?
Rádai Péter: Történt már ilyen, Bence (Bodó Bence, basszusgitár) is otthagyott egyszer minket fél évre ugyanúgy, Erasmusszal. Akkor még számokat is vettünk fel, miután hazajött.
Fotó: Börcsök Gyula
Akkor ti ilyen távkapcsolatban nyomjátok?
B. B.: Igen-igen, nekünk így működik. Néha jó is, mert szinte együtt élünk: két napnál többet nem töltünk külön soha. Úgyhogy lehet, hogy jót is tesz a fél év különlét. Amikor én voltam Hollandiában fél évet – ami amúgy viszonylag hirtelen történt és nem volt betervezve -, pont akkor értünk egy olyan folyamat végére, hogy jött egy stúdiólehetőség. Kimentem februárban, áprilisban felvettünk egy dalt, úgy, hogy én nem voltam itthon az előtte lévő időszakban.
Akkor szinte produktívabbá tesz titeket, hogyha valaki elmegy?
B. B.: Lehet, igen, most majd megint kipróbáljuk. Ha tavasszal is működik, akkor Petinek nincs választása, jövőre neki is muszáj elmennie. Tomi tervezi, hogy hazajön, és akkor majd tudunk koncertezni is egyet-kettőt; meglátjuk, ez majd elválik, hogy hogy lesz.
Mondtátok, hogy még ennyi idő elteltével is minden koncert előtt ugyanúgy izgultok, de így, hogy nemsokára kimarad fél év, szerintetek sokkal nehezebb lesz a visszatérés? Érződni fog rajtatok, hogy inkább az alkotásról szólt ez az időszak és nem a koncertezésről?
B. B.: Biztos fog érződni, hogy kimaradt fél év. Nekem például jobb volt, amikor hazajöttem, mert nagyon-nagyon hiányzott és valahogy nagyobb stenk volt az egészben, mint amikor szinte minden hónapban volt egy koncert és hozzá voltunk szokva. Szerintem jobb bulikat is toltunk, amikor hosszabb idő kimaradt, én legalábbis mindig jobbnak éreztem. De igen, szerintem tud ez majd működni és tényleg úgy fogjuk élvezni. Persze, most is szeretjük, csak annyit vagyunk együtt… Majd romantikusan futunk egymás felé a repülőtéren, amikor Tomi visszajön!
Fotó: Börcsök Gyula
És nem terveztek kimenni hozzá és akár ott forgatni egy klipet?
B. B.: De, vannak igazából ilyen tervek. Sőt, az eredeti ötlet az volt, hogy mi visszük ki kocsival, de ez nem fog megvalósulni. Szerettünk volna egy Európa-turnét, hogy bérlünk egy kocsit és nekivágunk, megállunk különböző helyeken és végigtoljuk, de végül ez nem fog összejönni. Ráadásul januárban megy ki, tök hideg van, majd inkább visszafele.
Valami kis ízelítőt elárultok az új albumról?
B. B.: Új album, hát ezt így nagyon belengettem, de még semmi sem biztos. Talán annyi, hogy sokkal egységesebbek lesznek a dalok, lehet, hogy azért is, mert kevesebben lettünk, és ezzel nem keverednek annyira a műfajok és a stílusok. Nagyon különböztek a stílusok az előző felállásban. Még a mai koncert is olyan lesz, hogy rá lehet húzni egy dalra, hogy drum and bass, van amire, hogy alter, van ami punk, sőt, van amire megkaptuk, hogy jazz. Jó, azt mondjuk egy punk srác mondta. Szerintem most nagyon beálltunk egy vonalra, ami működőnek látszik. Alapvetően alter-blues-nak tartjuk magunkat, mert nagyon gitár alapú, de elég alternatív is, nár azt rá lehet mondani itthon mindenre, amit nem lehet besorolni.
Hogy tudjátok értékelni ezt az évet így, hogy elérkeztetek az idei utolsó koncerthez?
B. B.: Pont az év elején volt, hogy feloszlott a nagyobb zenekar, úgyhogy átírtuk a számokat három emberre. Nyáron két fesztiválunk volt és új számokat próbáltunk írni, most ősszel pedig fel is vettünk egyet. Igazából kívülről nézve, vagy legalábbis a Facebook-oldalunkat pörgetve úgy néz ki, hogy ez az év eléggé lapos volt és nem történt semmi. Valójában nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy hogyan fogunk hárman dolgozni, illetve szakítottunk időt olyanokra, amikre eddig nem figyeltünk tudatosan. Például, hogy hogyan épülnek fel, hogyan kell felbontani minden részét a daloknak. Remélem kívülről is érződik, hogy mennyivel több munka van egy dalban, mennyivel átgondoltabbak. Régebben azért a hatos felállásban el is lehetett kicsit bújni, hogy hát ott majd sokan leszünk, nagy a hang, hadd menjen. Ez persze nem minden bandára igaz, de ránk sajnos az volt. Most viszont nagyon sokat dolgoztunk ezeken az apróságokon, hogy jók legyenek.
Mindenekelőtt fontos leszögezni, hogy Anthony Fantano segítsége nélkül igazán nehéz kifejezetten értő módon albumot elemezni, ennek ellenére Earl Sweatshirt végül egy olyan nyers anyagot dobott elénk, amelynek a keménysége, letisztult egyenessége homlokon vág, így nagyon remélem, hogy közel azonos véleményen leszünk a végére.
Earl californiai rapper, a fiatalabb generáció antimainstream vonulatába tartozik. Tyler the Creatorral szokták gyakran összeboronálni a nevét, ami nem véletlen, hiszen rengeteget segített neki a befutáshoz. A Thebe Neruda Kgositsile néven született srácot az Odd Future nevű, korábban említett, Tyler The Creator által vezetett hiphop-kollektívavégül olyan nevekhez juttatta, mintMac Miller, akivel három kollabja is volt, ezentúl Frank Ocean, vagy a hazánkban nagyot menő Vince Staples neve is ide sorolható. A lényegében új hangzás megteremtőjeként is kezelhető Sweatshirtnek pár év leforgása alatt millió copycatje lett világszerte, országunkban erős áthallások vannak a Tranzkaphka Paradigma című számában.
A Some rap songsnévre hallgató lemezdecember elsején jelent meg, 15 számmal, viszont mindössze 24 percben mutatta meg, hogy még mindig lehet újat alkotni a rap műfajban. A zenekarok/előadók egy album megjelenése előtt szépen beosztva videóklipekkel érkeznek, általában hónapokkal vagy pár nappal előtte durrantják el ezeket a lufikat, viszont itt összesen három hanganyagot kaptunk, videóklip nélkül. Ebben nem feltétlenül kell belelátni óriás metaforákat, szimplán csak üzenetként szolgál, hogy úgyis az hallgatja meg, akit érdekel.
Forrás: www.platinumlist.net
Alchemist, akinek a véleményére igencsak érdemes adni, és a két lábon járó termékelhelyezésként szolgáló tini influencerekkel szemben tényleg komoly tekintéllyel rendelkezik, egyenesen mesterműnek nevezte a pár dalt, így valószínűleg nem tévedhetünk akkorát.
Az album alatt leginkább az őszinteség érződik, amely beszél a hallgatóiról, a szcénáról, amiben maga is mozog. Ennek a realitásnak pedig nem pozitívnak kell lennie, hanem őszintének, ez pedig egy per egyben átjön, ami köszönhető annak is, hogy az album igen körülményesen született meg, három évet vett igénybe ez a vívódásokkal teli folyamat. Vannak számok, amelyek nem kifejezetten a hallgatóhoz szólnak, szimplán Earl saját katarzisának fellegvárai, ahol nem törekszik arra, hogy a dal kifejezetten catchy legyen, szimplán átadja a depresszióját. Persze a depresszióval mindenki könnyen azonosul a mai világban, viszont ez, ahogy a szerzőn magán, itt is nehezebben értelmezhető – nem az egyenes üzenet a lényege ezeknek a daloknak. Az album felépítése is elég nehezen értelmezhető, hiszen egy folyamatot észlelhetünk benne, viszont ez sem kifejezetten egy A-ból eljutni B-ig művelet, sokkal inkább mellékágak, összevisszaság, amely végül valahová eljut. Van szál, amely a semmibe, viszont pár dal majdnem egybefüggően a zárásig kitart, ilyen a Peanut üzenete, vagy a Riot, amelyik ironikusan teljesen más atmoszférát hordoz, mint amit a szó magyar megfelelőjétől várnánk. Viszont az album mixelése, a dalok sorrendje mégis inkább döcögősen hat, nehezen áll egy egésszé össze.
Ami viszont erős pont az album mellett, hogy Earl saját mentális helyzetét nem helyezi előtérbe, és főleg nem vetíti ki egyetlen üzenetként, hogy kik és miért vannak mellette, viszont a közeli emberek elvesztéséről nagyon erős szövegei vannak, már-már slam szintű punchlineokkal. Ami a legigenebb igen az album mellett, hogy felismeri saját problémáit, ahelyett hogy elkerülné őket. Sorok arról, küzd problémáival, sorok arról, ahogyan fut a gondjai elől, és a következő szám pedig visszakézből tarkón rúg a gondolattal, hogy elfogyott a pálya, nincs hová futni (Cold summers & Nowhere2go).
Ugyanúgy szokatlanok a visszakérdezések albumon belül: későbbi számokban kérdez vissza, hogy miért panaszkodik az első számok egyikében. A habra a cseresznye pedig a sok negatív kérdésre adott válaszok. Nem hagy megválaszolatlan kérdést: vagy egy későbbi számban derül ki, vagy már két sorral arrább, a lényeg, hogy a végén felfedezi saját cselekedeteinek a következményeit, múltjának hibáit, és nagyjából azt az utat is elkezdi keresni, ami majd a kiutat jelenti. Igaz, a kiút a korongon még nagyon szürke, és elérhetetlen (általában ilyenkor szoktak öngyilkosságok történni a sztárok esetében, lásd, az önmagának bemesélt kamudepressziós zaragirlök félistene, Lil Peep), viszont Earl különc jellemét tekintve erre személyes véleményem szerint kicsi az esély.
Őszintén: dühítenek az album hibái, amely a rossz setlistben és talán a kicsit összevissza utalgatásban rejlenek, de sokkal inkább dühít az, hogy átéljük a szövegeket, és ezáltal érezzük, hogy a szerző mégis inkább alkalmazkodik, mint megold. Azonban magával ragad a teljes mű, amit ezek a kis repedések sem tudnak elvenni. Mint az a majálisi ide-oda himbálódzó izé, amelyik egy világháborút színlelve nyikorog, mégis 15-20 méteres magasságokban dobál minket: pontosan ilyen volt életem legfurcsább 24 perce.
Az album önmagában nem feltétlenül állja meg a helyét, fontos hangsúly helyezkedik az „alapműveltségre”, azaz ismerni a szerző helyzetét és úgy viszonyulni hozzá. A dalok alapvetően nem bangerek, viszont ez műfajból adódik ugyanígy, Muszorgszkijt sem állít be az ember csengőhangnak, de attól még baszott jó tud lenni az Egy kiállítás képei.
A korong pontokban 10/8, de ha 5-6-szor konstans egymásutánban végig tudnám hallgatni, felkúszna egy kilencesig is.
