#girlpower és feminizmus – Megjelent a Little Mix új albuma, az LM5

Székács Linda 2018. dec. 15. 0 0

Simon Cowell kezében 2010, azaz a brit X-Factor hetedik szériája óta volt egy nagyon erős fiúbanda: ebből kifolyólag valószínűleg úgy érezte, ha már belekezdett a fiúbandák felvirágoztatásába, ideje gyártani egy lánybandát is. Ugyanazt a sztorit játszotta el, mint az előző évben, ezúttal azonban négy lányt „kényszerített” arra, hogy a továbbjutás érdekében másodpercek alatt döntsék el, hogy összeállnak-e bandává, vagy pedig kiesnek. A 2011-es X-Factor győztese végül már a Little Mix lett; lássuk az ötödik lemezüket.

A Perrie Edward, Jade Thirlwall, Leigh-Anne Pinnock és Jesy Nelson által alkotott lánybandától nem áll távol a feminizmus és a #girlpower hirdetése, melyet rengeteg korábban megjelent daluk, köztük a DNA, a Salute, és a Shout out to my ex is bizonyít, ezúttal azonban egy egész lemezt építettek fel erre a tematikára, amivel szerintem néha túllőttek a célon.

A lemez megjelenését négy promóciós dal előzte meg: a Woman Like Me, a Joan of Arc, a Told You So és a The Cure, amelyekből erősen lehetett következtetni a tematikára, és amik miatt meglehetősen borúlátóan vártam az album megjelenését, pedig nőként lehet, hogy nekem is a feminizmust kellene hirdetnem

Ehhez képest végül annyira nem alakult negatívan a véleményem, mint arra számítottam, de hallottam már ennél jobb lemezt női előadótól, magától a Little Mixtől is.

Az album a The National Anthem című, himnusznak szánt dologgal indul, és meglehetősen erős grimaszolást vált ki belőlem. Előttem van egy papír, rajta a dalok címeivel, és mellé kapásból berajzolok egy óriási értetlen, szomorú emojit. Nyilván értem eme 29 másodperces, ötsoros alkotás célját, nem először találkozok ilyesmivel, de nem tetszik.

Nem érdemes egy lemezt a „She is a bad bitch” mondattal indítani.

Pozitív csalódás ehhez képest a Woman Like Meami a teljességgel semmitmondó refrénje ellenére, Nicki Minaj és a klipben látványosan közszemlére tett mellei nélkül egy egész jó kis dal lenne, mellyel kapcsolatban nagyon fontos leszögezni azt is, hogy egy a kevés dal közül, amelynek van férfi szereplője, de nem próbálják meg mindenáron rákenni, hogy minden rossz az ő hibája.

Tovább fokozza a pozitivitásom a Think About Us, mert bár ez sem lesz a kedvenc dalom, van benne valami érdekes, és nem szükséges lezárnom az agyam angolul tudó részeit ahhoz, hogy élvezhetőnek tartsam egyes elemeit, nem úgy, mint a „Strip” esetében, amit egyetlen egyszer is alig tudtam az elsőtől az utolsó másodpercéig elviselni. A dalszöveg érdekes, mivel a lányok önmaguk szeretetéről és elfogadásáról énekelnek, az előadásmód viszont kifejezetten kellemetlen, mivel a rappelés és a meglehetősen kényeskedő magyarázás egyáltalán nem összeegyeztethető önmaguk markolászásával, és a nagyon kevés énekléssel.
Ami tök jó, hogy ehhez a dalhoz született klip, amiben mindenféle testalkatú hölgyek táncikálnak és látszólag szeretik önmagukat, szóval ezért jár egy piros pont, de jobb hang nélkül nézni a videót.

Megkockáztatom, hogy az egész lemez legjobb dala követi az előző borzalmat. A Monster In Me szövegének van mondanivalója, aligha tűnik fel benne az erőltetett feminizmus bármilyen eleme, szóval szinte már kezdem azt hinni, hogy visszatérünk a megszokott Little Mixhez ezzel a dallal, de jön a Joan Of Arc, ami ismét negatív értelemben majdnem annyira a padlóhoz vág, mint a Strip. Visszatérünk a rappeléshez, amit a kezdetek kezdete óta Leigh-Anne művel valamennyire profin a bandából, de a gond nem is ezzel van, hanem a szövegből ömlő, elviselhetetlen „nincs szükségem férfiakra” felfogásra, ami miatt 2:00-tól át is ugrom a hátralevő másfél percet.

Ezt követi a Love a Girl Right, folytatva a férfiak kioktatását, melyet ezúttal feltehetőleg egy olyan lány tesz, akinek egy férfi csúnyán elbánt a legjobb barátnőjével, és bár ennek ellenére egész hallgathatónak és élvezhetőnek minősítem egy semleges emoji rajzolásával, van valami igazán fenyegető és rémisztő a dalszövegben, melynek egy része így szól:

You know I’ll been watching you
‘Cause she the baddest thing to ever happen to ya
And that’s the truth
Don’t make me have to hurt ya
‘Cause I know right now we’re cool
But If I ever hear your mess this up
I’m comin’ after you

Személy szerint kicsit megijednék, ha a legjobb barátom ilyesmivel fenyegetne bárkit is miattam.

Ehhez képest felüdülés az “American Boy, amiben ismét megjelenik egy férfi, aki valaki mást választ, emiatt pedig ez alkalommal paranoiára utaló szövegrészlet sokkol, mégis a könnyed dallama és stílusa miatt ezt is a mosolygós emojisok kategóriájába sorolom, és rendszeresen visszaugrok rá, hogy újra meghallgassam.

A Told You So-val is valami ilyesmi a helyzet. Amennyiben esetenként képes vagyok elvonatkoztatni a dalszövegtől, amiben most egy nagyon okos legjobb barátnő mondja meg a tutit arról, hogy ő sosem fogja azt mondani, hogy „én megmondtam”, akkor egy kellemes, igazán „Little Mixes” hangulatú dal az eredmény, amelynek megvan az esélye arra, hogy többször is visszatérjek rá, és az életem egy hasonló szakaszában talán rongyosra hallgassam.

Ettől kezdve viszonylag jó dalokat sorakoztat fel a lemez, bár legtöbbjüknél ez csak úgy igaz, ha elvonatkoztatunk a dalszövegektől. A Wasabi igazán lánybandás hangulatú, emlékeztet is valamelyik Pussycat Dolls számra. A szövege is csajos, hiszen ha jól következtetek, a lányok közti utálkozásról és irigységről szól, a többivel ellentétben viszont ez nem igazán von le a dal értékéből. Jó a hangzása, élvezhető, és nincs benne sem feminizmus, sem férfigyűlölet, ami nálam mindenképp nyerő.

A  More Than Words számomra mindenhogyan megállja a helyét. Egészen egyedi hangzása van, mindez anélkül, hogy bármit is túltolnának benne, pedig van rappelés, kórusban éneklés, minden, amivel borzasztóan tönkre lehetne tenni egy jó számot, ebben az esetben viszont pont az ellenkezője sikerült óriási örömömre.

A Motivate-ben egy új hangzással találkozunk, mivel a dalban latinos elemek is megjelennek, ez pedig elvonja a figyelmet a szövegről. Ez sem egy túl beszédes, életeket megváltoztató, elgondolkodtató dal, de élvezhető, ez pedig nagyon fontos eleme a zenének. A Notice szövegéből és hangzásából is ordít a szexualitás, és bár kissé érdektelennek, butának, figyelmetlennek állítja be a férfiakat, női szemmel nézve ez a szám is bekerül a kedvencek közé.

A lemezt a The Cure című dal zárja, ami tökéletes himnusz egy szakításból felépült, vagy felépülni vágyó lány számára. Nincsenek benne furcsaságok, ez a lányoktól jól megszokott hangzást képviseli, és tele van egészséges magabiztossággal, ezáltal ezerszer jobban pörög le a lemez, mint ahogy indul.

Bár vannak rajta dalok, amelyeknek már a címétől is frászt kapok, és olyanok is, amiknek a szövegét figyelmen kívül kell hagynom ahhoz, hogy értékelni és élvezni tudjam; összességében úgy gondolom, hogy nem lett olyan rossz az LM5, mint amire számítottam. Lehet, hogy csak én nem vagyok elég csajos csaj ahhoz, hogy ennyire a #girlpower mellett kampányoljak, mindenestre van a lemezen néhány, amit egy ideig biztos, hogy minimum egyszer minden nap meghallgatok és táncolok rá a tükör előtt, és vannak olyanok is, amiket soha többé nem szeretnék hallani.

Mindezek alapján 7/10-re értékelem a lemezt, ami kicsit kevesebb feminizmus hirdetéssel sokkal jobb is lehetne.

Kiemelt kép: www.stack.com.au

Tags: #girlpower, album, albumkritika, Jade Thirlwall, Jesy Nelson, Leigh-Anne Pinnock, Little Mix, Nicki Minaj, Perrie Edward, X-Factor Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts