2018 utolsó Cinema Café-s koncertjén az Ocho Macho töltötte meg az AGORA-Savaria Filmszínház moziauláját: nemcsak közönséggel és zenével, de áradó szeretettel és hálával is. Ahogy azt a fellépés során többször is elmondták; az olyan embereknek köszönhetik, hogy még aktív a zenekar, mint akik erre az estére is ellátogattak. Szeretnek Szombathelyre és Vas megyébe visszajárni, hiszen ez a banda „születési helye”, nem is meglepő, hogy mindig rengetegen mennek el megnézni, meghallgatni a teleszív csapatot. A zenekar ezúttal is igazán kitett magáért és ezt egy nagyon pörgős, szenvedélyes közönséggel hálálta meg a vasi megyeszékhely.
Az HBO produkciójában 2018 nyarán került képernyőre a Holtodiglan nagy sikerű szerzőjének, Gillian Flynn Éles tárgyak című első bestsellerének nyolcrészes, minisorozatként való feldolgozása; többek között Amy Adams és Patricia Clarkson főszereplésével.
Semmi sem tökéletes. Sem családok, sem emberek, főleg nem egész közösségek – még ha a látszat és a giccs mást is próbál elénk tárni. Az Éles tárgyak az év legnagyobb televíziós elismeréseit könyvelte el – a három Golden Globe-jelölés (Legjobb női főszereplő, Legjobb női mellékszereplő és Legjobb tévéfilm vagy miniszéria) már kezdetben önmagáért beszél.
Ez a fajta siker bár nem volt természetesnek vehető, de nem is számított teljesen váratlannak. Producerként az a Marti Noxon jegyzi, aki többek között a Mad Men – Reklámőrülteket vagy Buffy, a vámpírok rémét is sikerre vitte. Rendezőként pedig a szintén HBO-s közönségkedvenc Hatalmas kis hazugságok készítője, Jean-Marc Vallée dolgozott rajta. Az erős és meggyötört Flynn történethez másrészt erős casting csatlakozott, főszereplőként Amy Adams (Érkezés, Amerikai botrány), mellette édesanyjaként Patricia Clarkson (Carrie, Az útvesztő), vagy fiatal Camille-ként a 2017-es Stephen King AZ adoptációból Sophia Lillis – de be kell vallanunk, szükség is volt az erős szereposztásra.
Forrás: imdb.com
A sorozatban egy ma már Chicagóban élő újságírót, Camille Preakert ismerjük meg, aki néhány hónapos pszichiátriai kezelését követően azt a feladatot kapja, hogy menjen haza szülővárosába, Wind Gapbe és tudósítson az ott történő gyerekgyilkosságokkal kapcsolatban. A fiatal nőnek így szembe kell mennie érzelmeivel, alkoholproblémájával és haza kell utaznia hipochonder édesanyjához, Adorához, akivel hosszú idő óta nem beszélt; de találkoznia kell az elbűvölő, gyönyörű, tizenhárom éves féltestvérével, Ammával is, aki a sorozat egyik legmegosztóbb és titokzatosabb szereplőjévé növi ki magát.
Bár Gillian Flynn története remek és fordulatokkal, döbbenetekkel teli, néhol nagyon elnyújtottnak és lassúnak érezhető; kicsit olyan, mint maga a kisváros, ahol játszódik. Látszani lehet, hogy nem látszik, de a háttérben mindig történik valami, és ha az kiderül, hatalmas meglepetéseket okozhat a szereplőknek és a nézőknek egyaránt.
A fantasztikus castingot már többször említettem, de úgy érzem, ez megérdemli, hogy kifejtsem, mire is gondolok. A történet ugyanis tálcán kínálta az erős női karaktereket, és ezt bűn lett volna elhanyagolni. Amy Adams öt Oscar-díj jelölése, amit az elmúlt években gyűjtött össze, teljesen érthető volt eddig is, de amit Camille-ként játszott, az egy külön értelmezést kíván. A megtört és gyerekkori traumáktól sem kímélt újságírónő sokszor igazi érzelmi hullámvasúton ül, szenved fiatalkorában elhunyt húga és az anyjának való örök megfelelési kényszere miatt – amit lázadással ellensúlyozott egész életében. Mivel Camille folyamatosan nyomoz, válaszokat keres és mi is mindent vele együtt tudunk meg, nehéz úgy alakítani szerepét, hogy ne váljon sokká és néhol idegesítővé. Adams azonban nem követi el ezen hibákat, így a szemében is látjuk a kérdéseket, a döbbenetet és a fájdalmat, együtt érzünk vele.
Mellette Patricia Clarkson Adorá-ja a nézők idegein és higgadtságával játszik. Ilyen hideg anyai karaktert még nem láttam tévéképernyőn – és ez azt jelenti, Patricia Clarkson remekül végzi a dolgát. Viktoriánus stílusú házában ő az úr és a közösség lelke, de az Év édesanyja címet biztos nem neki adnánk. Bár fizikailag nem bántalmaz, de a szavai nem csak Camille-t, de a nézőt is megsebezik.
Harmadik kulcsszereplőnk pedig a tizenkilenc éves ausztrál Eliza Scanlen által alakított Amma Crellin, akit, mint már említettem, az egyik legösszetettebb és legmisztikusabb karakterként ismerünk meg. Szép mosolya és bájos külseje mindenkit elvarázsol, miközben a tudatunk hátuljában mindig ott mocorog valami, ami azt suttogja: „Itt több van a felszín alatt.”
Forrás: imdb.com
A sorozat értékelése és megítélése lehet nem véletlenül ilyen jó, az IMDb-n jelenleg 8,2-es értékelésnél tart, ami kifejezetten jónak számít a portálon. Ennek ellenére nem valószínű, hogy az Éles tárgyak visszatérne egy második évadra, dacára annak, hogy a szintén limitált miniszériának indult Hatalmas kis hazugságokat is berendelte a csatorna a hatalmas sikerre való tekintettel.
Casey Bloys, az HBO programokért felelős elnöke a Deadline-nak úgy nyilatkozott: „A Hatalmas kis hazugságokkal ellentétben, ahol az összes sztárunk vissza akart térni, az Éles tárgyak nagyon sötét karakterű, sötét alapú. Amy nem szeretne újra eszerint a karakter szerint élni, és nem tudom hibáztatni érte, nagyon sokat elvesz ez egy színésznőtől. Tehát nincs tervben a második évad. De nagyon boldogok vagyunk, hogy rövid sorozatként létrehozhattuk.”
A sorozat jelenleg a magyarországi HBO kínálatában érhető el.
Eretnek a
kérdésfelvetés: hogyan lehetne a nagy fehér mágus rossz ember, hiszen ő a könyvbéli gonoszság örök ellenpontja,
jelképe pedig az életigenlő hatalmak egyik legősibb szimbóluma, a főnix. Mégis
felteszem a kérdést, régóta nem tette fel senki: Albus Dumbledore rossz ember?
Amennyiben
a machiavellistákat rossz embernek
tartjuk, akkor valóban, a válasz az, hogy lehet rossz ember Dumbledore. De a
gondolatkísérlet ezen a pontján érdemes tisztázni a rossz és a machiavellista
definícióját.
A machiavellista az általános vélekedés szerint (amelyet számtalan újabb kutatás árnyal) olyan ember, akinek erkölcsi felfogása inkább relatív, céljai érdekében éppen ezért bárkit és bármit felhasználhat, ha az haszonnal kecsegtet; általában intelligens, az emberi viszonyokat jól átlátó, másokat kellő ponton és érzékkel befolyásoló személyek: jó konspirátorok vagy stratégák válhatnak belőlük. Nem ismerős? A rossz, egyébként jóval nehezebb meghatározásánál pedig hívjuk segítségül Rowlingot, hiszen ebben a világban ő a legkompetensebb, s maradjunk is ettől a ponttól kezdve a mű belső valóságában: „Egy ember igazi természetéről az árulkodik legjobban, ahogy az alárendeltjeivel bánik. Ne azt nézd, mit csinál, mikor vele egyenrangúak között van!”
Bár nincsen rá mód, hogy Dumbledore-on elvégezzük a Mach IV. tesztet, de ebben a tükörben vizsgálva máris otthonosabban szabott a szokatlan kérdés Dumbledore-ra. Leegyszerűsítve: a roxforti kapcsolatait felhasználva, a Mester képében tetszelegve mindig rendelkezésére állt ennek a csavaroseszű mágusnak elegendő lelkes és tehetséges fiatal, akik készek voltak meghalni az „ügyért”. A múltban Göthe Salmander és családja, később James és Lily Potter, a Főnix Rendje, majd Harry Potter és Dumbledore (!) Serege, szegény Perselus Pitonról nem is beszélve; tucatnyi ember, akár százak, akik Dumbledore titkos háborúiban haltak hősi halált, és akik egyre többen lesznek, ahogyan tágul a varázsvilág. Eszközei közül pedig kiemelkedik az információk visszatartása és adagolása, így teremtve monopolhelyzetet saját maga számára, de nem veti meg az érzelmi manipulációt sem: pontosan tudja, hogy potenciális ügynökeit és katonáit mivel tudja lenyűgözni és a maga oldalára állítani.
Tehát az ősi varázslóiskola természetes védelmét és a megújuló gyermekerőforrást kihasználva könnyen lehetett a sakkmester Dumbledore az aktuális gonosztevők legfőbb ellensége; érdemei nem elvitathatók Harry és társai győzelmében, önérdeke ritka szerencsés módon találkozik a varázslóközösség érdekeivel (ti. elpusztítani a deviáns gonosztevőket). Ugyanakkor az út véres és hosszú volt, halottak és nyomorékok szegélyezik, akiket a nagy összeesküvő szervezett be és küldött nem egyszer a biztos halálba.
Dumbledore párját ritkító géniusz, jóval nagyobb stratéga, mint a bestiális Voldemort és sokkal kevesebbet kockáztató játékos, mint a megszállott Grindelwald: csak akkor áldozza fel végül fizikai valóját, amikor már minden mindegy, de a legmagasabb toronyig az egyik legizgalmasabb földalatti hadjáratot vezeti, amit valaha megírtak. Hidegen, kimérten, még az utolsó menetre is pontosan számított ütéseket tartogatva; az utólagos vallomások súlya szinte jelentéktelenné válik az évtizedek áldozataiban. A Harry Potter zsenije pedig pontosan ebben a kérdésben is áll: a mű már alakjainak véleményén keresztül is teret enged a fősodortól eltérő értelmezéseknek: a hetedik kötet olvasói tudják, hogy ezekkel a sorokkal leghevesebben éppen Dumbledore öccse értene egyet. Ennek ellenére, a műből vett fenti idézetet szinte teljesen elfeledve, Dumbledore eszközei bocsánatot nyernek: a győzteseket életükben sem szokás hadbíróság elé állítani, bárhogyan is bántak alárendeltjeikkel.
A hét kötet jelen keretek között csak gondolatban megidézett tényanyagát ismerve, egy ítélőszék előtt állva több kellemetlen kérdés várna Dumbledore-ra, mint amiket Harry holtában feltett neki. Sokkal több, és ezt ő is tudta: a nagyobb jóért!
Barátok nélkül az élet kevésbé szórakoztató. Ők azok, akik mellettünk állnak minden helyzetben, és szólnak, ha hibázni készülünk. Hatalmas felelősség és még nagyobb kaland. Márai Sándor így ír Füves könyvében: „Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. (…) A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.”
Karinthy Frigyes és Kosztolányi Dezső. Frici és Dide, avagy Desiré. Párosuk legendás. Mai szóval élve igazi bromance. Ha a 21. században élnének, közös képeik alatt elengedhetetlen hashtag lenne a #friendshipgoals. Honnan indultak, és milyen volt a közös utazásuk?
Kosztolányi Dezső huszonkét, Karinthy Frigyes húsz éves volt, amikor kezdetét vette az egész életükön átívelő barátság. Karinthy így írt Kosztolányival való első találkozásáról:
„Ugyanaznap a Newyork előtt egy ismerősöm magas, bohémesen hanyag, de dzsentrisen büszketartásu úrral beszélgetett – odamentem, ismerősöm bemutatta: „Kosztolányi Dezső”, én is be akartam mutatkozni, de a szél elvitte a kalapomat és utánarohantam. Délben a korzón megint összekerültünk, ott aztán már beszélgettünk, együtt mentünk ebédelni és a végén vita indult meg, hogy ki fizesse ki mindakét ebédet, mindketten fizetni akartunk egymásért. Később ez a vita gyakran megismétlődött, fordított céllal.” (Színházi Élet, 1925/21. szám)[1]
Ugyanerről a napról Kosztolányi így emlékezett meg:
„Én is áhítatos aprólékossággal gondolok vissza Karinthy Frigyessel való első találkozásomra. Első érzésem ez volt: „Jaj de furcsa!” Második pedig ez: „Jaj de fiatal!” Mert én, aki ekkor már olvastam párszor szikrázó szatíráit, idősebbnek képzeltem őt, egészen aggastyánnak, ami ebben a koromban körülbelül azt jelentette, hogy legalább harminc éves. Nem tudom, miért támadt ez a gondolatom, talán azért, mert Frigyesnek hivták és több Frigyesen szakált láttam. Ő azonban gyűlölte a szakált és minden nagyképűséget és épp ezen az alapon barátkoztunk. Szalmakalapot hordott, forró nyárban bolyhos posztó kabátot az idő viszontagságai ellen, és vasbotot, mellyel csak a levegőn követett el atrocitásokat. Aznap csakugyan együtt ebédeltünk a Bristolban a Nyugat főfészkén. Ebéd végeztével csakugyan hosszasan és udvariasan vitatkoztunk, hogy ki fizesse ki a két ebédet, de én határozottan emlékszem, hogy fényes dialektikámmal, ragyogó okfejtésemmel végül sikerült meggyőznöm, hogy mégis nekem illik teljesíteni ezt a rendkívül kellemes és megtisztelő kötelességet.” (Színházi Élet, 1925/22. szám)[2]
Kosztolányi Dezsőné a következőképp jellemezte kapcsolatukat:
„Külsőben semmiképpen sem hasonlítottak egymásra, annál inkább lelki alkatban. Mindketten rendkívül érzelmesek, kamaszosan játékosak, konvenciómentesek. Fütyültek minden hivatalos tekintélyre, a sajátjukéra is. Kosztolányi akaratlanul is tudott tekintélyt tartani, míg Karinthyval mindenki, még a környezetébe került legsilányabb szellemű ember is frère et cochon módján bánt, vagyis mintha együtt őrizték volna a disznót.” (Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről. 1988)
Forrás: PIM (László Henrik, 1933)
Kevésbé ismert tény, hogy Harmos Ilona előbb Karinthyt ismerte meg 1908-ban. Bár kapcsolatuk természetét nem fedte fel írásaiban a későbbi Kosztolányi Dezsőné, a költőről szóló életrajzi könyvéből kiderül, hogy rengeteg időt töltöttek együtt, annyit, hogy „Az ember tragédiájának minden sorát már kívülről tudta, annyiszor hallotta tőle.”(Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről. 1988). Ahogy azt mindenki tudja, végül az 1910-ben megismert Kosztolányi Dezsőhöz ment feleségül 1913-ban, és két évvel később megszületett egyetlen fiuk, Ádám is.
Kosztolányi és Karinthy kapcsolata számtalan tréfával volt színezett. Az egyik leghíresebb minden kétséget kizáróan a Nyár, nyár, nyár című akrosztichon.
Forrás: Irodalmi Lépegető
Ehhez kapcsolódóan Grätzer Józsefnek, Karinthy „titkárának” a hagyatékából előkerült két levél Kosztolányitól, amelyek az Irodalomtörténet 1969-es számában jelentek meg. Az elsőben audienciát kér, melynek „egyetlen tárgya: s…mnek Karinthy Mester által való azonnali kiny…ása”, a másodikban pedig sürgeti, hogy mielőbb kerüljön sor erre a „neki csekély, de nekem rendkívüli nagy szívességre, amelyre kértem”.[3]
Továbbra is a fenti cselekedetnél maradva, Kalmár TiborA nagy nevettetők – Sztorik a pesti éjszakából című anekdotagyűjteményében is megjelenik egy ezzel kapcsolatos történet:
„Egy alkalommal hárman voltak a budai kávéházban, Karinthy Frigyes, Kassák Lajos és Faludy György. Karinthy tréfából egy kavicsot vett a szájába, és elváltoztatott hangon felhívta az Esztergomi Nőegylet nevében Kosztolányit telefonon, hogy felkérje egy szereplésre. A költő szabadkozott, de a felajánlott honorárium (100 pengő) hatására azonnal szabaddá tette magát. Kosztolányi becsületére legyen mondva, szóba hozta, hogy Karinthyt is meg kellene hívni. Igen ám, de a telefonáló közölte Kosztolányival, hogy így a 100 pengőt meg kellene osztani kettejük közt. Kosztolányi azt válaszolta, hogy adják neki a pénzt úgy, hogy Karinthy ne lássa. A telefonáló azt mondta, hogy ez is megoldható, de csak a nyáljelenet után. – Milyen nyáljelenet? – kérdezte a gyanútlan Kosztolányi. – Amikor én letolom a gatyám a színpadon, és te kinyalod a seggem! – felelte a kavicsot a szájából kivevő Karinthy Frigyes.”
Erről – és sok másról – Faludy György is mesélt Vámos Miklós Lehetetlen című műsorában.
https://www.youtube.com/watch?v=3fpBmEtKz_k
Volt, hogy gyerekeket béreltek fel egymás megviccelésére. Egyszer Kosztolányit egy gyerekcsapat fogta közre, akik újra és újra sorba álltak a költő aláírásáért. Mikor rákérdezett, azt a választ kapta, hogy „ötven Kosztolányiért kapok egy Karinthyt”. Máskor a gyerekek visszaadták Karinthynak az aláírt papírokat, mondván: „Ja, hogy ön nem Kosztolányi? Akkor nem is kell…”
Karinthy 1912-ben megjelent Így írtok ti című paródiakötetéből természetesen Kosztolányi Dezső sem maradhatott ki.
Forrás: Irodalmi Lépegető
Kapcsolatuk azonban nem csak viccekből állt. Folyamatosan méltatták egymást, írtak a másik újonnan megjelenő köteteiről. Kosztolányi például a következőképp írt barátja Utazás Faremidoba című könyvéről:
„Csak a kisgyermekek mernek ilyen friss ábrándokat szőni, akik előtt még nem merevedett a valóság örökérvényű és tisztelet-gerjesztő törvénnyé s a világot szeszélyük és képzeletük szerint, esetről esetre, változtathatják. Az alkotó gyermekkor bátorsága és frissessége az övé. Koraérett, szabad gyermekek kérdései jutnak eszünkbe, melyeket a „nagyok” mosolyognak, de ha igazán felelniük kellene rájuk, megdöbbennének és elnémulnának.”[4]
Forrás: PIM
Egy egész életen át tartó barátság azonban azzal jár, hogy egyikük előbb hagyja el a földi világot, mint a másikuk. Sokszor foglalkoztak mindketten a halállal, hol komolyan, hol játékosan. Többször játszottak halált, és volt, hogy temetéseken kaptak röhögőgörcsöt – Tóth Árpádén például egy szappan miatt. Végül Karinthy lett az, akinek el kellett búcsúztatnia legjobb barátját. 1936. november 7-én jelent meg az Estben Eltemettük Kosztolányi Dezsőt című írása.
„Kinek meséljem el, hogy annak lássa, aminek látni kell – kit érdekelhetne mohóbban, szilajabban, okosabban és nemesebben, mint Téged, Didus, a temetésed, amiről megígértem, hogy beszámolok? Mert próbáltam erre gondolni és amarra az élők közül és kisült, hogy mindig újra az jön ki belőle, ahogy ott állok, koporsód mellett a könnyezők között: mit szólnál, Didus, a temetésedhez? Mert ez már, úgy látszik, nem megy másképpen, s ez már így lesz velem, egy életen át, nem segít rajta, hogy meghaltál: ha valami nagyszerűen szépet, vagy nagyszerűen szomorút látok, élek át, vagy akárcsak hallok vagy olvasok – gépiesen jelentkezik a kérdés, mit szólna ehhez Desiré? Aminthogy, ugye, Nálad is sokszor volt ez így: ezt el kell mesélnem Fricinek. Hiszen egy életen át játszottunk, mindig játszottunk, izgatottan és lelkendezve, a Szerepet játszottuk ezer álarcban, mélyebb szenvedéllyel, mint a tulajdon magánéletünk komédiáját.”[5]
Két évvel később, szintén 51 évesen – még ebben is hasonlítanak – hunyt el Karinthy Frigyes.
Kiemelt kép: PIM A képek eredetileg a Minden másképp van – Karinthy Frigyes összes fényképe című képes albumban jelentek meg.
December 28-án a Lóci játszik és a Zaporozsec zenekar töltötte meg 2018 utolsó nagy koncertjén a szombathelyi AGORA-Savaria Filszínház auláját. Ahogy megszokhattuk, a közönségben a legfiatalabbaktól a legidősebbekig minden korosztály képviseltette magát és nem kis élménnyel térhettek haza. A fél 10-kor kezdődő Lóci játszik koncert elképesztő ritmussal folyt, mindenki táncolt, aki csak tudott a maga kis fél négyzetméterén. 11 óra táján pedig a vasiak egyik nagy kedvence, a hazai „pályán” játszó Zaporozsec kezdett bele a zenélésbe és minden női rajongó szívét a húrok közé fonta.
Elmúlt az óév, itt az új. De mielőtt nagy hevesen belevetnénk magunkat 2019-be, nézzünk körül kicsit a kortárs irodalom háztáján! Mind hazánk méltán elismert írói és költői, mind a jelenkor világirodalmának alakjai bőven elláttak minket olvasnivalóval. Lássuk a legsikeresebbeket!
Kepes András: Istenek és emberek
„Az emberek saját előítéleteik rabjai, és a cellájukba nem szűrődik be más gondolat, csupán saját véleményük visszhangjának örvendeznek.”
A korábban újságíróként és televíziós műsorvezetőként befutott, és immáron sikeres íróvá is avanzsálódó Kepes András Istenek és emberek című, harmadik nagyregénye mintha csak elődei folytatása lenne. Hősei egy svájci luxusvillában rekedt három magyar házaspár. Kepes dialógusai és konfliktusai révén gondolkodik a mai emberről: természetéről, kapaszkodómentes világában való útkereséséről és önérvényesítő szándékairól. Palettára kerül a szerelem, a szexualitás, emberi viszonyok, hatalomvágy, gyanakvás és a párbeszéd lehetetlenségének problémája is.
Forrás: libri.hu
Simon Márton: Rókák esküvője
„Amikor állsz a buszon vagy villamoson, és megérzed,/ hogy az ablakokon csak verejték, a Nap megállt, hogy körülötted mindenki/ rég halott, és többé nem szabadulsz innen, az a rókák esküvője…”
Simon Márton harmadik kötete öt évet váratott magára, az olvasóközönség – úgy vélem – egyöntetű ovációja azonban arról árulkodik, hogy a hosszú munkafolyamat minden kiizzadt cseppje arany. Ez alkalommal a költő még szabadabban, bizonyos értelemben saját nyelvezetét megújítva versel hétköznapjaink mikrorezdüléseiről. Különös, álomszerű, mégis zsigerien nyers és egyenes költészete magába olvasztja az emberi beszéd, a természet és a technológia hangjait. Sorainak rendkívül színes érzelmi, hangulati és stílusbeli palettája könyörtelen őszinteséggel festi meg élet és halál egymásba mosódó vonalait.
Forrás: libri.hu
Szabó Magda: Csigaház
„Christa kettéharapta a percet, elgondolkozott.”
Igazi irodalmi szenzáció Szabó Magda posztumusz és egyben legelsőként megírt kisregénye, amelynek hagyatékából előkerült kézirata egyszerű kockás füzetek lapjain díszeleg. A Csigaházban egymásba fonódó szerelmi és politikai történetszálak minden bizonnyal az írónő Bécsben töltött fiatal éveinek prózai lenyomata. Sorait olvasva tanúi lehetünk a regényíró születésének: a különféle élményeket, érzéseket és hangulatokat sűrítő mű már megrajzolja a tőle megszokott kivételes éleslátás és ábrázolóképesség vonalait. Ugyanakkor tisztán érezhető kezdetlegessége, az olvasóközönség körében kiváltott népszerűsége valószínűleg későbbi munkáinak távlatából értelmezhető.
Forrás: libri.hu
Dragomán György: Rendszerújra
„… akkor se kellett volna elővenni a busz alá mágnesezett tokból a csőtáras sörétest, nem kellett volna csőre tölteni, nem kellett volna a fiára fognia, nem kellett volna úgy bánjon vele, mint egy egyszerű beszari menekülttel…”
Az idei év egyik nagy durranása Dragomán György tizenöt évének terméseiből összeállított novelláskötete, melynek címe nemcsak önmagáért beszél, de mintegy belső szervezőerőként össze is fűzi a különféle hatalmi rendszerek uralma alól kitörni próbáló karakterek történeteit. Az egységesen zárt terek korlátoltságának változatos manifesztációi (börtön, menekülttábor, technológiai vagy politikai határvonalak) zsigeri erővel, múlt, jelen és jövő viszonylatában tükrözik az ember örökös szabadulásvágyának viszontagságos harcait, amelyeket folyamatosan pusztuló és újraépülő rendszerek által körülhatárolt küzdőtéren kénytelen megvívni.
Forrás: libri.hu
Szabó T. Anna: Határ
„Azt, hogy bent lakik, érezni persze, ott van, mert átdübörög az ereken, égő bozóton állat, úgy rohan, nem gyönge láng, nem lidércfény, nem sápadt, levegőtestű kis nebántsvirág, nem: erőszakos, erős erdővadja nem áll meg az, csak biztos parancsra, csak istenszóra hallgat, ha megáll.”
Szabó T. Anna legújabb prózakötete olyan személyes hangvételű, költői nyelvezetű szövegek kaleidoszkópcsokra, amelyek emlékek, érzékelési ingerek mentén, térben és időben utazva, a felnövés fázisait mikroszkóp alá helyezve kérdeznek rá a személyiség határaira. Ebben az összeállításban a család, az egyén és a saját történetével, illetve a történelemmel szembesülő ember kerül középpontba. Öröm és szégyen, szabadság és korlátok, fikció és realitás hálójában forgolódik a makacs határfeszegetés, mely minden élethelyzetben oly nehezen behatárolható identitását keresi.
Forrás: libri.hu
Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
„Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”
Méltán ünnepelt költőnk első regénye számos idő- és térbeli síkon átívelő, mozaikszerű történetével zajos sikert aratott a hazai könyvpiacon. Öt fejezetének fantáziavonatán Budapestre, Bécsbe, az Amerikai Egyesült Államokba és egy Hajdúvágás nevű fiktív vidéki településre is elutazunk, miközben jelenkorunk mindennapi valóságából útnak indulva, s oda visszaérkezve cikázó időugrásokat végrehajtva bepillantást nyerünk az ’50-es, ’80-as, ’90-es, és 2000-es évek emlékezetébe. A történelmi múlt összeér a magánélettel, a társadalmi ügyekkel, mely zavaros helyzetben egy menekülésre kódolt generáció igyekszik felelős, szabad felnőtté válni, megtalálni helyét a világban és a maga életében.
Forrás: libri.hu
Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek
„Várunk mindig valamit, és amikor ott van, akkor nem tudunk vele mit kezdeni. Szentül hisszük, hogy akarjuk, de nem lesz jobb tőle az életünk. És közben végig a remény dolgozik bennünk a legerősebben. De a remény még soha nem tett jóvá semmit.”
A köztudottan szókimondó írónő második regénye a tőle várható módon arcul csapón nyers, húsba vágón őszinte stílussal és nyelvezettel tálalja egy fiatal nő kimondottan sivár, agyoncsócsált felnövés-történetét hétéves korától egészen harmincas éveiig. Tömény, némileg fullasztó sorai – társadalomkritikával és aktuálpolitikával bőségesen nyakon öntve – arra keresik a választ, vajon képes-e a szeretetre egy olyan személy, aki soha életében nem kapott hasonló élményanyagot, rátalál-e önmagára és boldogságára a legalapvetőbb emberi helyzetek idegenségében ténfergő, a saját valóságában elveszett lélek.
Forrás: libri.hu
Yuval Noah Harari: 21 lecke a 21. századra
„Lényegtelen információkkal elárasztott világunkban a tisztánlátás hatalom”
A jeruzsálemi egyetemi tanár napjaink egyik kiemelkedő és nagy népszerűségnek örvendő gondolkodója, aki az előző műveiben feltárt, az emberiség múltjával és távoli jövőjével foglalkozó elmélkedései után idei kötetében jelene és közvetlen jövője globális körülményeire helyezi a hangsúlyt. A technológia, politika, vallás és művészet témái mentén, társadalomtudományi alappilléreken egyensúlyozva vizsgálja meg világunk jövőjét valószínűleg legnagyobb mértékben befolyásoló erőket és az emberi természetet. Leckéi nem feltétlenül tanító jellegűek, inkább a további gondolkodásra késztetés motorja rezeg bennük.
Forrás: libri.hu
David Foster Wallace: Végtelen tréfa
„Pokolra nyíló, alamuszi kulcslyuk a nap.” / „Itt ülök egy irodában, körülöttem fejek és testek.”
A húsz éve íródott megosztó, mégis bombasikerként robbanó, kultuszteremtő regény idén magyar fordításban is megjelent. Az időközben öngyilkosságot elkövető amerikai író kötete az X-generáció technológiai valóságértelmezését és a sorozatos újítások társadalmi hatásait boncolgatva, ezeket alapul véve mintegy megjövendöli jelenünk valóságának jegyeit (okostelefon, Skype, Netflix). Széles körű gondolati hálója középpontjában a már-már függőségbe torkolló szórakoztatás, annak személyiségünkre, kapcsolatainkra, életminőségünkre gyakorolt hatásának kérdése áll. Mindenféle kronológiai szervezőelvet figyelmen kívül hagyó darabkái rettentően megnehezítik olvasását, de a százvalahányadik oldalon túljutva kirajzolódnak az összefüggések, és értelmet nyer a nagy egész.
Forrás: libri.hu
Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása
„De érdeklődött-e valaha is az órák és automaták alkotója felől, amelyeket egy kereskedelmi útvonal megnyitásának, vámengedményeknek vagy más kiváltságoknak a kérésével nyújtottak át neki? A kínai császár érdeklődött.”
A széles körökben ünnepelt osztrák író regényében olyan látszólag ellentétes erők feszülnek egymásnak, mint kelet és nyugat, hagyomány és modernség, amelyeket a költőiség és brutalitás egyvelege köt furcsa csokorba. Történetének központi alakja egy angol órásmester, aki a birodalmát vaskézzel irányító kínai császár megbízásából, árgus szemekkel figyelő besúgó rendszerének felügyelete alatt olyan speciális órák megalkotásán fáradozik, amelyek képesek mérni az emberi élet különböző időszakainak változó időérzékelését, más szóval kivitelezik az örökkévalóság láthatóságát.
Mint minden év végén, így idén is összegzésre kerülnek az év fontos eseményei, illetve jó cselekedetei: ezekkel magunkban elszámolunk. Viszont a zeneipar sem szűnt meg, sőt, idén a kezdetét észlelhettük az afrobeat megszűnésének, amely végre új színt hozhat a jövőbe. Bár húsztizennyolc nem volt annyira robbanásszerű egyik új előadónak sem, mint az előző év, ám most sincs komolyabb hiányérzetem, főleg nem az eggyel a felhám alatti kategóriák esetén.
A szubjektív top 5-ös listák pop, rap, rock/metál és magyar kategóriákból állnak (akárhogyan is nézzük, egy AWS-t nem teszünk az Architects mellé, mint ahogy Ariana Grandét sem Lábas Vikihez, ezzel senkit nem megsértve természetesen).
POP
5. Little Big – Antipositive egyben
Bár semmilyen kategóriába sem igazán illik bele, az orosz rave-banda idén a popkultúra fölé kerekedett, megdöntött minden lejátszási listát, lezúzta a Szigetet, konkrétan mindent elért. A Skibidi című számuk Amerikáig elért, a Gangnam Style óta nem láttunk ekkora hype-pal futó nem amerikai indulású kihívássorozatot. Az Antipositive nemcsak erős darabja lett a diszkográfiájuknak, de legalább három évre bebiztosította a jelenlegi átlag koncerttermet instant Soldouttá varázsoló zenekart.
4. Passenger – Runaway
Nemcsak a 20 dalos, egy és negyed órás játékidő miatt lett az év egyik legszerethetőbb pop-albuma a Runaway, ugyanolyan kifinomult és letisztult, mint amennyire amerikai. Ez esetben nem a sasokkal, Walmart kosarakkal verekedő emberekre kell gondolni, hanem Amerika szerethetőségére, amely akár a Newsroom című sorozat első epizódjában a monológhoz hasonlít. Minden egyes dal mellé készült egy akusztikus verzió, amit különböző helyszíneken vettek fel, szóval lényegében csak tíz dalról beszélünk, ám a hazaszeretet ezúttal kellemesen párosult a jó ízléssel.
3. Troye Sivan – Bloom
Az ő neve azért veszélyes a listán, mert még talán maga sem tudja, hogy a fiúénekesek Shawn Mendezi, vagy Zayn Maliki vonalát képviselje, így kaptuk ezt a lényegében mashup albumot. A popra jellemző jellegtelensége miatt érdemelte ki a harmadik helyet, hiszen az egészet végighallgatva mégiscsak kedvünk lesz táncolni, illetve szerelembe esni másokkal.
2. Ariana Grande – Sweetener /Justin Timberlake – Man of the Woods
A megosztott második hely sem véletlen, hiszen mindkét lemez megérdemelné az első helyet a közhelyekkel áztatott, csöpögős örömzenélés színterén, mégis mindkettőből hiányzik valami apróság. A Man of the Woods felveti a kérdést, hogy mégis mi a bánatért akarna az ember hallgatni bármi újat, mikor ott a Sexy Back, vagy még visszamehetünk Timberlake fiúbandás, vastagfarmeres korszakához is. Persze tud újat mutatni, és egy neve nincs előadótól ez a lemez robbanás lett volna. Így inkább izzadtságszagú, mint amit hivatott is az erdésznek öltözött JT mutatni. Ariana Grandéről olyan sok nem mondható el, a két évvel korábbi, szexualitással operáló szinonimáját hozta, amely nem azt jelenti, hogy rossz, csupán hallottuk már ezt, szóval kedves második hely: Thank you, next.
1. Poppy – Am I a Girl?
A popzene reformja egy 40-45 kilós, szőke és nagyon ijesztő hölgyre jutott, ő nem más, mintPoppy. Az első, kezdetleges lemeze inkább a kulturált tömegzene irányát képviselte, ez már inkább az, amelyik miatt az FBE bezárja egy dobozba, és gyerekeket ijesztget vele milliós nézettségért. Mindezt nem érdemtelenül, neve a Youtube körében eljutott már PewDiePie-ig. Bár a rádiós játszások még picit odébb vannak, a lemez bátor, profi munka, melyben megvan az az eltökéltség, amely képes új színt hozni abba a nyáltengerbe, amelyben kényelmesen horgonyoz a szcéna színe-java.
RAP/HIPHOP
5. Post Malone – Beerbongs and Bentleys
Az a bizonyos Malone megérett arra (érted, megérett; oké, abbahagytam), hogy nemcsak egy sokadik hype előadóként legyen nagy név a fesztiválokon, hanem komolyan számolni kelljen vele. Az új albuma, amire szintén rengetegen vártak, nem volt hiábavaló, hiszen majdnem minden létező rekordot megdöntött. Legutóbb a Beatles félévszázados rekordja dőlt meg, de Jacko és egyéb nagy neveket is taszított maga mögé, a Billboard szerkesztőinek pedig nem is nagyon kellett hosszú ideig hozzányúlni az első helyhez. Ő az egyik utolsó remény arra, hogy a rapzene jó irányba megy, és nem olvad be teljesen a popkultúrába.
4. Earl Sweatshirt – Some rap songs
Bár nagyon kiáltott ez a negyedik hely egy XXX – Skinsért, mégis a Some Rap Songs történetileg sokkal erősebb jelentőséggel bír, mint maga az album. Noha a Skins egy hallgatható album, valószínű a még felfutó ágban idő előtt elhunytTentacion x-edik albuma lett volna. A Some Rap Songs erőssége egyértelműen az őszinteség és az a tisztánlátás, amelyik manírmentesen egy teljes életet fest mind a 25 percére az albumnak. Erről itt már olvashattatok.
3. Playboi Carti – Die Lit
Ahogy 30 év alatt az üzenete a rapnek kicserélődött, így szabadon értelmezhetik az előadók a saját képükre a műfajt. A Rammstein gitárosa, Richard Kruspe is lenyilatkozta, már a rapzene hivatott a lázadást képviselni a haldokló rock mellett. Így jön a képbe Playboi Carti, akinek a hangja tökéletesen illik ehhez, ám ugyanakkor a vibe-ja is megvan a korongnak. Mindezek mellett külön dicséret illetiCartit, aki a tavalyi elég erős, saját nevéről elnevezett albumra rá tudott kontrázni.
2. Vince Staples – FM!
Vince 2018-a is rendkívül erősre sikeredett, különös tekintettel az albumára, amit most külön bejelentett, hogy 2019-ben követ még egy, és állítása szerint az is kevés lesz a mostani beatjeinek. Amiért erős ez a lemez, az mindaz, amit akár nyilatkozataiban és Twitter posztjaiban is olvashatunk. Az idei diss-hullám (Pusha T&Drake, az azóta börtönben ülő 6ix9inebárkibe belekötése, Eminem&MGK) kapcsán is neki volt az egyik leghatározottabb véleménye: „Ha negatívak vagyunk, akkor menjünk el a falig, mert ha nem, akkor engem nem érdekel. Én maradok a biznisznél. Ha majd valaki meghal, odafigyelek. Ha el se jutunk odáig, akkor miért csináljuk egyáltalán?”
1. Kids see ghosts – Kids see ghosts
Messze-messze a legjobb album idén szerintem,Kanye neve önmagában már a rapen felül áll, amelyik hivatalosan is harcba száll a teljes szcénával. Véleményem szerint idén Eminemnél Kanyét lenne nehezebb disselni, hiszen a személyi kultusza brutális. Mindezek mellé jön Kid Cudineve, aki egyáltalán nem felejtett el rappelni, noha kevesebb szél fújt a háza tájáról. Senki nem gondolta volna, hogy ekkorát fog ütni kettejük duója. Egy gigaturné simán megállná a helyét, bár ezért nehéz, hogy a rapzene beleivódott a popba is, amely miatt a mainstream egyenlő lett a jóval.
https://www.youtube.com/watch?v=Y8ibdsPYOgw
ROCK/METAL
5. Judas Priest – Firepower
A közel félévszázados múlttal rendelkező, és ehhez méltóan 18. albumát produkáló banda még mindig tud maradandót alkotni. Nemcsak az öreg suli rajongóit mozgatja meg a lemez, a járókeretet, meg minden mást a tűzre hajító Firepower olyan Shits on fire alapon alkotta meg az egészet, hogy az inspiráló tud lenni minden fiatal banda számára, és még mindig tud újat mutatni, mind pörgős, mind lassabb dalok tekintetében.
4. Parkway Drive – Reverence
Az ausztrál, már csak nevében metalcore-óriás végleg kinőtte saját műfaját, a blastbeatek, folyamatos breakdownok és gyomorhörgések helyét dallamosabb vonal vette át, és ez az érettség igencsak jól áll Winston McCalléknak. Bár a Prey kifejezetten dallamosra sikeredett, szövegében az egyik legsötétebb darab a diszkográfiában. A minket körülvevő érzelmekről, és főleg olyan tabutémák megragadásáról szól, amelyet jobb elkerülni az etikus beszélgetések esetén. Az album végül durva, de közben megemészthető, és soha nem hallott mélységekkel ért be a negyedik helyre.
3. Greta Van Fleet – Anthem Of The Peaceful Army
A kamu Led Zeppelinnek is csúfolt banda idén is nagyon komolyat ütött, annak ellenére, hogy idén kezdtek el hozzáférni az évek óta stabilan táborozó 15 éves bandák mellett a nagyszínpadokhoz, ahol végül a régi arcokat, és az újakat is megmozgatja. Ezen a korongon sokkal jobban kijön az énekes, Josh Kiszka brutálisan jó hangja.
2. Amorphis – Queen of time
Egy 90-es finn metálbanda randevúzik a folklórral, majd a tiszta énekkel, és átalakul egy sokkal progresszívebb összetételű dologgá. Ez a tizenharmadik stúdióalbumuk, amelyben egy szimfonikus zenekar is helyet kap, a megszokott sorokat pedig hol szaxofon, hol egyéb fúvóshangszerek törik meg. Adeathmetal banda ellenére a Queen of time meglepően sok dallamossággal jutott a jól megérdemelt második pozícióig.
1. Architects – Holy Hell
A metalcore, mint műfaj megmentésére indult a brightoni banda minden erejével, tette mindezt sikeresen. Dan Searle hangja teszi elsővé a Holy Hell-t, hiszen az üzenet önmagában megfelelő hanghordozó nélkül igencsak kevés, sőt. Viszont a hörgés és a metal scream mellett a már-már védjegyévé vált „blöe” hangzatú breakdownok előtti scream, és a szomorú részek melletti hanglejtések azok, amiktől a libabőr kialakul, illetve nettó bőghetnékünk lesz.
HAZAI
5. Soulwave – Soulwave
A Soulwave zenekar teljessé tette saját kezdetét ezzel az albummal, viszont nagyon reméljük, hogy ez egy alapkő volt, és innen csak feljebb van az út számukra. A rockos ütemek jól illenek az album komolyabb, és mainstreamebb részeibe, összességében egy korrekt, változatos egészt kaptunk a fiúktól.
4. Esti Kornél – Eltűnt idő
Albumok tekintetében az igazi zuhatag noha jövőre várható, gondolunk itt az Elefánt vagy az Ipszi új albumára, ezek mellett nem igazán van szégyellnivalója a magyar alternek. Az Eltűnt idő egyszerre ugrálós, sírós, illetve pörgősre sikeredett extravaganza, amelynek végén annyit tudunk mondani: „Lesz még folytatás belőlem”.
3. Margaret Island – III
Lábas Viki a már korábban említett Arianával noha egy lapon nem említhető, végül egy gyönyörű albumot hozott a zenekarnak 2018-ban. Olyan kollabokkal, mint Jumodaddy vagyApey, amelyek elsőre furcsa vállalásnak tűnhetnek, de az összhatás tekintetében jó döntésnek bizonyult.
2. AWS – Fekete részem
A Fekete részem a zenekar idei évének megkoronázása, amelyben nemcsak bebizonyították, hogy felnőttek az Eurovíziós feladathoz, de túl is szárnyalták mindazt. Az albumuk brutális erővel tört be mind itthon, és külföldi hallgatottságban is az élén járt nemcsak a hazai szcénának, de az Eurovízió versenyzői közül is nekik maradt meg az egyik legerősebb táboruk.
1. Krúbi – Nehézlábérzés
Áttörést idén sem közhelyes előadó nem hozott, sem régi nagy visszatérőről nem beszélhetünk; a rádiós játszásoktól eltekintve Magyarországon uralta 2018-at Krúbi. Nyilván az átlag hallgatóbarát kontent megteremtése nem járt volna ekkora visszhanggal hazánkban; mégis a hangot adás egyik alapkövévé vált a Kikeltető után híressé vált Krúbi, aki személyesen nem szereti a politikai állásfoglalást, és egyenesen arányosan kap minden oldal a dissből. Mindezt teszi olyan komolytalan könnyedséggel, mint amilyen egyszerűen elfogyott minden jegy egy szimpla Akváriumos koncertjére, amely körülbelül a Hollywood Undead jegyeladási statisztikáival versenyez.
Mint minden évben, idén is sorra vesszük azokat a filmeket, amik a legkiemelkedőbbek vagy legnagyobb csalódást kiváltóak voltak a moziban. Régóta nem volt ilyen gyenge szezonunk, viszont mindenképp dicsérendő, hogy (szubjektíven nézve) a legjobb filmek műfajukat tekintve roppant változatosak: egy képregényfilm, egy akciófilm, egy sci-fi, egy horror és egy kis költségvetésű művészfilm is helyet foglal az élvonalban.
Először is, röviden kitérek azokra az alkotásokra, amelyek a legnagyobb pofont szolgáltatták a közönségnek vagy épp a kritikusok számára. Bár a Tűzgyűrű sem volt tökéletes, mégis kifejezetten szórakoztató filmnek tartották, ez azonban nem mondható el a tavasszal megjelent második részről, a Tűzgyűrű: Lázadásról. Hatalmas várakozás övezte David Bowie fia, Duncan Jones harmadik filmjét, hiszen a fiatal rendező eddigi munkái remek fogadtatást kaptak; de a Netflix által forgalmazott Mute sajnos hatalmasat bukott a közvélemény szemében. Ősszel került a mozikba Robin Hood történetének sokadik adaptációja, olyan mély mutatókat eredményezve, amelyekhez hasonlókat rég nem lehetett látni. A legnagyobb bukásnak mégis azt a filmet tartom, amelyet a fél világ várt: a Tom Hardy főszereplésével készült Venom egy súlytalan, a 2000-es évek gyengébben sikerült szuperhősfilmjeit idéző katyvasz lett. Fájhat a szívünk érte, azonban szerencsére kaptunk kárpótlást a műfajon belül más alkotásoktól.
Bosszúállók: Végtelen háború (Avengers: Infinity War)
rendezte: Anthony és Joe Russo
Értve ezt a Marvel Cinematic Universe eddigi legnagyobb dobására is, a Bosszúállók: Végtelen háborúra. A maratoni hosszúságú képregényfilmben nehéz dolga volt a készítőknek, hiszen rengeteg karaktert kellett mozgatniuk, de szerencsére a korábban már biztató filmeket rendező Russo fivérek derekasan helyt álltak. A film remekül lavírozik a szórakoztató, drámai vagy katartikus pillanatok tömkelegében, emlékezetes poénokat és jeleneteket eredményezve. Bár a finálé sokak számára csalódást keltő volt, a Végtelen háború éretten és okosan építkezik, a legnagyobb erénye pedig az, ami eddig egy képregényfilmnek sem sikerült igazán: egy nagyon erős főgonosz felvonultatása Thanos személyében (na jó, a közepes Fekete Párducban Michael B. Jordan is odatette magát).
A következő versenyzőnk szintén egy franchise tagja, méghozzá a hatodik és talán a legjobb része. Tom Cruise Ethan Huntként változó minőségű filmekben kalandozott életveszélyesen, de az Utóhatás egy szinte tökéletes akciófilm lett. A tempó feszes, a cselekmény fordulatos és izgalmas, a zene és a fényképezés lenyűgöző, Tom Cruise meg Tom Cruise: a kaszkadőr nélkül végzett munkája tiszteletre méltó, valamint halálra izguljuk magunkat érte, hiába tudjuk, hogy a végén úgyis megmenti a világot. Régóta hiánycikk volt egy igazán jó, kifejezetten az ,,akció” kategóriába való alkotás, de idén ezt sikerült pótolni.
Az Expedíció érdekes körülmények között született meg – eleinte úgy volt, hogy forgalmazni fogják a mozikban, azonban a stúdiók nem kértek belőle, mivel túlzottan intellektuálisnak tartották a nagyközönség számára. Őszintén szólva van igazság ebben, de szerencsére a Netflix felkarolta a produkciót és így eljuthatott az emberekhez ez az egyedi, elvont science-fiction film, amire a legjobb szó talán a ,,nyugtalanító”.Alex Garlandról eddig is tudtuk, hogy jó forgatókönyvíró, de az Ex Machina után a Expedícióval beigazolódott, hogy a rendezés is megy neki. A film megosztotta a közönséget, azonban az idei év legjobb teljesítményei közé sorolom, mivel minden erénye mellett áthatja a 20. század sci-fi irodalmának hangulata, ami nagyon ritka manapság.
Az Örökség láttán a kritikusok elájultak, a közönség viszont vegyesen vagy rosszul fogadta. Jómagam az első tábort erősítem, Ari Aster első(!) filmje egyszerűen lenyűgöző alkotás egy család széthullásáról, az elfojtott indulatokról és traumákról; a természetfeletti szál csak hab a tortán. Az Örökség úgy játszadozik a nézőjével, mintha egy bábu lenne – a kőkemény dráma közben lassan adagolja a horrorisztikus elemeket, hogy aztán a végén jól arcon tudjon csapni; üde színfoltként tűnt fel, hiszen az ijesztgetni próbáló, sablonos, gagyi horrorok korát éljük. A felsorolt filmek közül ez a legkevésbé nézőbarát, ám aki szereti az okos horrorokat vagy pszichothrillereket, annak különösen ajánlott. Tényleg nagyon jó.
Forrás: hollewoodreporter.com
Roma
rendezte: Alfonso Cuarón
Sokáig szomorkodtam azon, hogy idén ,,legjobb film” nélkül maradunk, de aztán az év vége felé megérkezett Alfonso Cuarón új rendezése, a Roma. A Velencei Filmfesztivál győztes alkotásáról már régebben gondoltam, hogy jó lesz, de arra nem számítottam, hogy Alfonso Cuarón egy olyan mesterművet tesz le az asztalra, amire sokáig emlékezni fogunk. Cuarón rendezőként, íróként, vágóként, producerként és operatőrként is részt vett a film készítésében, és őszintén szólva nem is tudnék belekötni az alkotásba. A Roma egyébként fekete-fehér: a látvány csodálatos, kiegészíti a lassú folyású cselekményt, amely igazából egy kiragadott év egy mexikói család házvezetőnőjének életéből, nem is lehetne bővebben összefoglalni. A film őszinte, fájdalmas – magával ragad, lehúz a mélybe, a végén pedig egy igazi katarzist ajándékoz a nézőnek. A Roma egy csoda.
December 27-én három igazán ütős, feltörekvő bandának adott otthont a szombathelyi Végállomás Klub. A vasi rock-rajongók számára már jól ismert Fatal Error zenekar volt az est fő attrakciója, vendégként pedig a zalaegerszegi Lovecrose és az egri Kései Kitérő érkezett, a számok között pedig még Alterába belépőt is sorsoltak a jegyet váltók között. A színpad előtt sorakozó emberek legnagyobb része a 2019-es Dalba az egyik legújabb, Kulcs című számukkal bejutó Fatal Error mörcseibe öltözve várta a kedvenceket. A koncerten a sikerdal is elhangzott, de a már jól ismert klasszikusok sem maradtak gitárba zárva. A hármas koncert egészen hajnali egyig elhúzódott, így a bandák és a közönség is egy igazi év végi tombolásban élhették ki az év fáradalmait.
Zenekart alapítani mindig izgalmas és persze előnyös is, hiszen sokat tud tanulni az ember önmagáról, és egy teljesen más aspektusból látja a világot – elsősorban persze a színpadról. Azonban gyakori eset, hogy a zenészek életében egy első banda nem lesz hosszú életű, de ebből is sokat lehet okulni, sőt, mindig ott az esély rá, hogy egy új együttesben jobban és sikeresebben teljesít az ember. A győri székhelyű Kétszemköztnél is ez a helyzet áll fent. Egyik tagnak sem ez az első találkozása a zenekari léttel, azonban nem egy mindennapi formációról beszélhetünk.
Ebben az esetben a különlegesség abban rejlik, hogy Móricz Bálint (ének, gitár), aki egy alternatívabb vonalat képvisel zeneileg, összetalálkozott Molnár Balázzsal (szólógitár), Németh Péterrel (dob), Takács Péterrel (basszusgitár), akik keményebb, klasszikusabb rockban utaztak. Tehát nem mindennapos, hogy négy, más-más zenei ízléssel rendelkező ember jól megfér egy színpadon úgy, hogy a produktum valami egészen egyedi és érzelmekkel teli. Esőt mond címmel jelent meg első kis lemezük, amely apropóján beszélgettünk Bálinttal és Balázzsal a dalokról és a zenekar életéről.
Mikor és hogyan találkozott a zenekar?
Móricz Bálint: Amikor eljöttem Sopronból, ahol az Azthittem a szomszéd ordibál volt egykori bandám, minél hamarabb szerettem volna egy zenekart Győrben; közben félbehagytam egy szólókarriert és az interneten kerestem embereket. Nem hittem el, hogy ennyire rövid időn belül sikerrel járok, hiszen egy hét alatt megtaláltam a mostani felállásunk dobosát és basszusgitárosát. Ez már egy jó éve tart, ezalatt a gitárosok cserélődtek folyamatosan, nem akarok hülyeséget mondani, de körülbelül négy vagy öt olyan gitárosunk volt, akik nem váltak be, amire eljutottunk a végső szereplőnkhöz, Bazsóhoz.
Molnár Balázs (Bazsó): Igen, ezt a posztot most már véglegesen én töltöm be és ez a felállás körülbelül öt hónapos. Én úgy jöttem a képbe, hogy a dobossal, Péterrel volt egy zenekarunk régen (Low Highlanders), és ahogyan Bálint mondta, sokat szenvedtek a szólógitáros poszttal és Petinek bevillantam, hogy zenélek-e még. Nem, nem zenéltem, szóval mindent előröl építettem fel hangzás- és hangszerügyileg is, aztán belecsaptunk a lecsóba. Régen egyébként blues rockot és a klasszikus hard rockot játszottam.
A nevetek milyen történetet hordoz magával?
Bálint: Sokat gondolkodtunk a zenekarnéven, már talán túl sokat is, általában a névnek ennél könnyebben kell jönnie szerintem, szóval ez a Kétszemközt egy dalnak, dalcímnek indult, aztán amikor már egy hónapja nem jutottunk semmire, akkor előjöttem ezzel, aztán még egy hónap múlva végül ez lett közösen elfogadva. A dalaink hangulatát, úgy éreztük, ez tükrözi legjobban; ezt a kicsit néha gondolkodós, merengő, néha ordítós, szövegcentrikus témát. Ahogy a dalszöveg is szólt, ha jól emlékszem „én meg a szobában ülök, kétszemközt magammal”
Esőt mond – Mit kell, hogy mondjon nekünk ez a lemezcím?
Bálint: Próbáltuk annak a dalnak a hangulatára felfűzni a lemezt, amely talán az összes számot a legjobban képviseli, és ezt találtuk a legkiemelkedőbbnek ezen a téren. Egyébként az összes többi szám sem tipikus albumcím, de ezt éreztük hangulatban is olyannak, amire terveztük a lemezt.
Hallgatva a számokat eszembe jutott az Esti Kornél, az Elefánt és a Vad Fruttik is. Jól érzem, hogy zeneileg ilyen téren alkottok?
Bálint: Igen, abszolút ezt az alternatív vonalat képviseljük zeneileg.
Bazsó: Érdekes egyébként, mert az Esti Kornél eddig szinte minden visszajelzésnél előkerült valamilyen formában.
Kinek köszönhető elsősorban, hogy zeneileg ebben a műfajban alkottok?
Bazsó: Ez csak Bálint miatt van, és megmondom miért: rajta kívül már mindenki elmúlt harminc, ő viszont huszonkettő és nem telt el közöttünk egy konkrét generációváltás, de ő kifejezetten a 30Y, Esti Kornél vonalon nőtt fel, ami visszaköszön az alapkoncepcióban. Ha megnézzük, lényegében ez az egykori Petőfi Rádiós vonal, ami engem akkor már annyira nem hozott lázba, mert én Hobo Blues Band és Iron Maiden rajongó vagyok. Ezért Bálinton kívül mi a klasszikus zenei őselemeket és a szigorú szabályokat, dallamkövetéseket tesszük hozzá a zenekarhoz, amivel kénytelenek vagyunk megkötni, mert muszáj valamilyen kereten belül maradni. Nagyon érdekes ez egyébként, hiszen részben ez adja az egyik esszenciáját a zenénknek.
Elsőre a szerelmi bánat, valaki másnak és önmagunknak keresése jutott eszembe a dalokról; ilyesmi érzések inspiráltak?
Bazsó: Abszolút erről van szó. Én szövegileg és zeneileg is, amit kihallok ebből a zenekarból, az egy olyan szintű önkifejezés, amely elég rendesen meg tudja érinteni a szűz füleket is. Ez főként azért van, mert a tagok között vannak, akik kemény kálváriákon mentek keresztül az életben és ezek akarva-akaratlanul megmutatkoznak a dalszerzés során, mint önkifejező eszközök. Tehát ezek a mély érzelmek nem légből kapott és megírt történeteket mondanak el, hanem ténylegesen valós dolgokon alapulnak, hozott anyagból dolgozunk.
Forrás: Kétszemközt Facebook-oldala
Érett és komplex szövegeket hallhatunk. Hogyan írtátok meg a dalokat? Könnyű munkafolyamat volt?
Bazsó: A szöveg Bálintnak az érdeme minden dalnál, mert csak ő írja és nem szólunk bele. Nem azért, mert nem akarja, hanem mert nem érezzük, hogy lenne rajta támadható felület, pedig én biztosan megmondanám, ha valami nem tetszene. Engem a szövegek magukkal ragadnak, nagyon pontosan el vannak találva, kijönnek az ütemre és ez nélkülözhetetlen. Nagy irodalomrajongó vagyok, és nekem fontos, hogy mit képviselek azzal, amivel kiállok a színpadra; ebbe akárhogyan akarok, nem tudok belekötni.
Bálint: Nekem ez a zenei világ sosem volt az, hogy „hú de jó ez, csináljunk valami ilyesmit”, hanem sokkal hamarabb ismerkedtem meg a kortárs irodalommal, és észrevettem ezt a párhuzamot a zene és az irodalom között; csak ezután csaptam bele a zenélésbe. Abszolút szövegcentrikus zenét szerettem volna, emlékszem, előbb írtam meg az első szövegeket, mint hogy tudtam volna gitározni.
Az első kislemezeteken öt számot hallhatunk, van oka hogy elsőként nem nagylemezzel készültetek?
Bálint: Igazából türelmetlenek voltunk, és mindenképpen szerettünk volna egy anyagot megjelentetni, ezért nem tudtuk megvárni, amíg összeáll egy nagyobb lemez, és kiválogattuk ezeket. Azóta már három-négy dallal elkészültünk, így a koncertek szemszögéből nem okoz gondot, hogy csak 25 percet tudunk játszani, hiszen van anyagunk már hosszabb produkcióhoz is. A mostani lemezen még nem szereplő számokról egyébként azt tudni kell, hogy szerintem elborultabbak, mivel a mostani dalok közül egyik sem merengő vagy lassú, hanem pörgősek és kifejezetten energikusak.
Bazsó: Ebben van némi tudatosság, hogy energikusak, mivel komolyabb hangvételű érzelmek vannak megszólaltatva és ahhoz viszont kell a lendület, hogy alá tudja támasztani a mondanivalót.
Fotó: Galavics Diána
Névjegyetekben olvasható, hogy négy, markánsan különböző emberből áll a zenekar. Ez sokat segít a közös munkában vagy inkább negatívumokkal jár?
Bálint: Annyit segít, mint amennyit hátráltat általában.
Bazsó: Attól függ, mennyire vagyok hisztis, mert vannak dolgok, amelyekből nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem tudok engedni, nem könnyen hajlok kompromisszumra. Természetesen mindenki gondolatait meghallgatjuk az adott témákban. Az a jellemző, hogy egy kiállás, zenei téma vagy dalírás esetében négy különböző vélemény hangzik el és én hamar pipa tudok lenni, amikor hallom, hogy rajtam kívül hárman háromfélét mondanak, majd az enyém lesz a jó. (nevet) Viccet félretéve, szerintem ez építő jelleggel hat a zenére, hiszen négy különböző aspektus találkozik egyetlen tárgykör esetében, ahogyan érnek be a dalok hétről-hétre. Ez érezhető és nyomon is követhető a mi esetünkben szerintem.
Mekkora részt tölt be a zene az életetekben?
Bazsó: Úgy gondolom, hogy ez a projekt nagyon komolyan van véve, nyilván a főállása senkinek sem ez, mivel alkalmazottak vagyunk bizonyos cégeknél. Emellett arra törekszünk, hogy egészséges szinten tudjuk tartani ezt, hogy ne menjen a család rovására sem, viszont meg tudjuk magunkat mutatni egy széles körnek, széles palettán.
Bálint: Megbeszéltük, hogy januártól még egyszer ennyire ráfekszünk a dologra, mint most, mert ezt nem lehet hobbi szinten csinálni és nem is szeretnénk, mert arra van sok minden más; ha zenélünk, akkor azt komolyan kell csinálni és ez nem azt jelenti, hogy odamegyünk heti egyszer a próbaterembe.
Eddig hány koncertetek volt, és milyen tervek vannak a jövőre tekintve?
Bazsó: Egy koncertünk volt, de megbeszéltük, hogy az elsőt nem számítjuk, annyira rossz volt, mivel a körülményeket nézve nehezen lehet koncertnek nevezni azt az eseményt. Kaptunk meghívást ide is (Kozi Drink Bár), én sokat játszottam itt, nagyon szeretem a családias hangulata miatt.
Bálint: Most a hosszútávú terv az, hogy találjunk hasonló zenekarokat és együtt járjunk velük zenélni, de előtte szeretnénk egy-két koncertet, hogy jobban belerázódjunk a színpadi környezetbe, bár az a szerencsénk, hogy egyikünknek sem ez az első zenekara, így valamilyen rutinnal rendelkezünk mindannyian.
„Hogyha az életben boldog akarsz lenni, csinálj zenekart…” Ez nálatok is mérvadó volt a legelején?
Bazsó: Ez tény, szerintem mindenki ezért kezd el zenélni, az önkifejezés szempontjából, hogy örömet szerezzen saját magának. Nekem a zene rengeteget adott, ha csak az élményeket és a barátokat nézzük.
Bálint: Teljes mértékben egyetértek Beck Zolinak ezzel a mantrájával vagy jelképes mondatával. Nem a dollárjelek tűnnek fel a szemünk előtt, amikor azt látjuk, hogy ez valakinek tetszik.
