Egy pillantás 2018 legjobb albumaira

Varga Vencel 2018. dec. 30. 0 1

Mint minden év végén, így idén is összegzésre kerülnek az év fontos eseményei, illetve jó cselekedetei: ezekkel magunkban elszámolunk. Viszont a zeneipar sem szűnt meg, sőt, idén a kezdetét észlelhettük az afrobeat megszűnésének, amely végre új színt hozhat a jövőbe. Bár húsztizennyolc nem volt annyira robbanásszerű egyik új előadónak sem, mint az előző év, ám most sincs komolyabb hiányérzetem, főleg nem az eggyel a felhám alatti kategóriák esetén.

A szubjektív top 5-ös listák pop, rap, rock/metál és magyar kategóriákból állnak (akárhogyan is nézzük, egy AWS-t nem teszünk az Architects mellé, mint ahogy Ariana Grandét sem Lábas Vikihez, ezzel senkit nem megsértve természetesen).

POP

5. Little Big – Antipositive egyben

Bár semmilyen kategóriába sem igazán illik bele, az orosz rave-banda idén a popkultúra fölé kerekedett, megdöntött minden lejátszási listát, lezúzta a Szigetet, konkrétan mindent elért. A Skibidi című számuk Amerikáig elért, a Gangnam Style óta nem láttunk ekkora hype-pal futó nem amerikai indulású kihívássorozatot. Az Antipositive nemcsak erős darabja lett a diszkográfiájuknak, de legalább három évre bebiztosította a jelenlegi átlag koncerttermet instant Soldouttá varázsoló zenekart.

4. Passenger – Runaway

Nemcsak a 20 dalos, egy és negyed órás játékidő miatt lett az év egyik legszerethetőbb pop-albuma a Runaway, ugyanolyan kifinomult és letisztult, mint amennyire amerikai. Ez esetben nem a sasokkal, Walmart kosarakkal verekedő emberekre kell gondolni, hanem Amerika szerethetőségére, amely akár a Newsroom című sorozat első epizódjában a monológhoz hasonlít. Minden egyes dal mellé készült egy akusztikus verzió, amit különböző helyszíneken vettek fel, szóval lényegében csak tíz dalról beszélünk, ám a hazaszeretet ezúttal kellemesen párosult a jó ízléssel.

3. Troye Sivan – Bloom

Az ő neve azért veszélyes a listán, mert még talán maga sem tudja, hogy a fiúénekesek Shawn Mendezi, vagy Zayn Maliki vonalát képviselje, így kaptuk ezt a lényegében mashup albumot. A popra jellemző jellegtelensége miatt érdemelte ki a harmadik helyet, hiszen az egészet végighallgatva mégiscsak kedvünk lesz táncolni, illetve szerelembe esni másokkal.

2. Ariana Grande – Sweetener / Justin Timberlake – Man of the Woods

A megosztott második hely sem véletlen, hiszen mindkét lemez megérdemelné az első helyet a közhelyekkel áztatott, csöpögős örömzenélés színterén, mégis mindkettőből hiányzik valami apróság. A Man of the Woods felveti a kérdést, hogy mégis mi a bánatért akarna az ember hallgatni bármi újat, mikor ott a Sexy Back, vagy még visszamehetünk Timberlake fiúbandás, vastagfarmeres korszakához is. Persze tud újat mutatni, és egy neve nincs előadótól ez a lemez robbanás lett volna. Így inkább izzadtságszagú, mint amit hivatott is az erdésznek öltözött JT mutatni. Ariana Grandéről olyan sok nem mondható el, a két évvel korábbi, szexualitással operáló szinonimáját hozta, amely nem azt jelenti, hogy rossz, csupán hallottuk már ezt, szóval kedves második hely: Thank you, next.

1. Poppy – Am I a Girl?

A popzene reformja egy 40-45 kilós, szőke és nagyon ijesztő hölgyre jutott, ő nem más, mint Poppy. Az első, kezdetleges lemeze inkább a kulturált tömegzene irányát képviselte, ez már inkább az, amelyik miatt az FBE bezárja egy dobozba, és gyerekeket ijesztget vele milliós nézettségért. Mindezt nem érdemtelenül, neve a Youtube körében eljutott már PewDiePie-ig. Bár a rádiós játszások még picit odébb vannak, a lemez bátor, profi munka, melyben megvan az az eltökéltség, amely képes új színt hozni abba a nyáltengerbe, amelyben kényelmesen horgonyoz a szcéna színe-java.

RAP/HIPHOP

5. Post Malone – Beerbongs and Bentleys

Az a bizonyos Malone megérett arra (érted, megérett; oké, abbahagytam), hogy nemcsak egy sokadik hype előadóként legyen nagy név a fesztiválokon, hanem komolyan számolni kelljen vele. Az új albuma, amire szintén rengetegen vártak, nem volt hiábavaló, hiszen majdnem minden létező rekordot megdöntött. Legutóbb a Beatles félévszázados rekordja dőlt meg, de Jacko és egyéb nagy neveket is taszított maga mögé, a Billboard szerkesztőinek pedig nem is nagyon kellett hosszú ideig hozzányúlni az első helyhez. Ő az egyik utolsó remény arra, hogy a rapzene jó irányba megy, és nem olvad be teljesen a popkultúrába.

4.  Earl Sweatshirt – Some rap songs

Bár nagyon kiáltott ez a negyedik hely egy XXX – Skinsért, mégis a Some Rap Songs történetileg sokkal erősebb jelentőséggel bír, mint maga az album. Noha a Skins egy hallgatható album, valószínű a még felfutó ágban idő előtt elhunyt Tentacion x-edik albuma lett volna. A Some Rap Songs erőssége egyértelműen az őszinteség és az a tisztánlátás, amelyik manírmentesen egy teljes életet fest mind a 25 percére az albumnak. Erről itt már olvashattatok.

3. Playboi Carti – Die Lit

Ahogy 30 év alatt az üzenete a rapnek kicserélődött, így szabadon értelmezhetik az előadók a saját képükre a műfajt. A Rammstein gitárosa, Richard Kruspe is lenyilatkozta, már a rapzene hivatott a lázadást képviselni a haldokló rock mellett. Így jön a képbe Playboi Carti, akinek a hangja tökéletesen illik ehhez, ám ugyanakkor a vibe-ja is megvan a korongnak. Mindezek mellett külön dicséret illeti Cartit, aki a tavalyi elég erős, saját nevéről elnevezett albumra rá tudott kontrázni.

2. Vince Staples – FM!

Vince 2018-a is rendkívül erősre sikeredett, különös tekintettel az albumára, amit most külön bejelentett, hogy 2019-ben követ még egy, és állítása szerint az is kevés lesz a mostani beatjeinek. Amiért erős ez a lemez, az mindaz, amit akár nyilatkozataiban és Twitter posztjaiban is olvashatunk. Az idei diss-hullám (Pusha T&Drake, az azóta börtönben ülő 6ix9ine bárkibe belekötése, Eminem&MGK) kapcsán is neki volt az egyik leghatározottabb véleménye: “Ha negatívak vagyunk, akkor menjünk el a falig, mert ha nem, akkor engem nem érdekel. Én maradok a biznisznél. Ha majd valaki meghal, odafigyelek. Ha el se jutunk odáig, akkor miért csináljuk egyáltalán?”

1. Kids see ghosts – Kids see ghosts

Messze-messze a legjobb album idén szerintem, Kanye neve önmagában már a rapen felül áll, amelyik hivatalosan is harcba száll a teljes szcénával. Véleményem szerint idén Eminemnél Kanyét lenne nehezebb disselni, hiszen a személyi kultusza brutális. Mindezek mellé jön Kid Cudi neve, aki egyáltalán nem felejtett el rappelni, noha kevesebb szél fújt a háza tájáról. Senki nem gondolta volna, hogy ekkorát fog ütni kettejük duója. Egy gigaturné simán megállná a helyét, bár ezért nehéz, hogy a rapzene beleivódott a popba is, amely miatt a mainstream egyenlő lett a jóval.

ROCK/METAL

5. Judas Priest – Firepower

A közel félévszázados múlttal rendelkező, és ehhez méltóan 18. albumát produkáló banda még mindig tud maradandót alkotni. Nemcsak az öreg suli rajongóit mozgatja meg a lemez, a járókeretet, meg minden mást a tűzre hajító Firepower olyan Shits on fire alapon alkotta meg az egészet, hogy az inspiráló tud lenni minden fiatal banda számára, és még mindig tud újat mutatni, mind pörgős, mind lassabb dalok tekintetében.

4. Parkway Drive – Reverence

Az ausztrál, már csak nevében metalcore-óriás végleg kinőtte saját műfaját, a blastbeatek, folyamatos breakdownok és gyomorhörgések helyét dallamosabb vonal vette át, és ez az érettség igencsak jól áll Winston McCalléknak. Bár a Prey kifejezetten dallamosra sikeredett, szövegében az egyik legsötétebb darab a diszkográfiában. A minket körülvevő érzelmekről, és főleg olyan tabutémák megragadásáról szól, amelyet jobb elkerülni az etikus beszélgetések esetén. Az album végül durva, de közben megemészthető, és soha nem hallott mélységekkel ért be a negyedik helyre.


3. Greta Van Fleet –
Anthem Of The Peaceful Army

A kamu Led Zeppelinnek is csúfolt banda idén is nagyon komolyat ütött, annak ellenére, hogy idén kezdtek el hozzáférni az évek óta stabilan táborozó 15 éves bandák mellett a nagyszínpadokhoz, ahol végül a régi arcokat, és az újakat is megmozgatja. Ezen a korongon sokkal jobban kijön az énekes, Josh Kiszka brutálisan jó hangja.

2. Amorphis – Queen of time

Egy 90-es finn metálbanda randevúzik a folklórral, majd a tiszta énekkel, és átalakul egy sokkal progresszívebb összetételű dologgá. Ez a tizenharmadik stúdióalbumuk, amelyben egy szimfonikus zenekar is helyet kap, a megszokott sorokat pedig hol szaxofon, hol egyéb fúvóshangszerek törik meg. A deathmetal banda ellenére a Queen of time meglepően sok dallamossággal jutott a jól megérdemelt második pozícióig.

1. Architects – Holy Hell

A metalcore, mint műfaj megmentésére indult a brightoni banda minden erejével, tette mindezt sikeresen. Dan Searle hangja teszi elsővé a Holy Hell-t, hiszen az üzenet önmagában megfelelő hanghordozó nélkül igencsak kevés, sőt. Viszont a hörgés és a metal scream mellett a már-már védjegyévé vált „blöe” hangzatú breakdownok előtti scream, és a szomorú részek melletti hanglejtések azok, amiktől a libabőr kialakul, illetve nettó bőghetnékünk lesz.

HAZAI

5. Soulwave – Soulwave

A Soulwave zenekar teljessé tette saját kezdetét ezzel az albummal, viszont nagyon reméljük, hogy ez egy alapkő volt, és innen csak feljebb van az út számukra. A rockos ütemek jól illenek az album komolyabb, és mainstreamebb részeibe, összességében egy korrekt, változatos egészt kaptunk a fiúktól.

4. Esti Kornél – Eltűnt idő

Albumok tekintetében az igazi zuhatag noha jövőre várható, gondolunk itt az Elefánt vagy az Ipszi új albumára, ezek mellett nem igazán van szégyellnivalója a magyar alternek. Az Eltűnt idő egyszerre ugrálós, sírós, illetve pörgősre sikeredett extravaganza, amelynek végén annyit tudunk mondani: „Lesz még folytatás belőlem”.

3. Margaret Island – III

Lábas Viki a már korábban említett Arianával noha egy lapon nem említhető, végül egy gyönyörű albumot hozott a zenekarnak 2018-ban. Olyan kollabokkal, mint Jumodaddy vagy Apey, amelyek elsőre furcsa vállalásnak tűnhetnek, de az összhatás tekintetében jó döntésnek bizonyult.

2. AWS – Fekete részem

A Fekete részem a zenekar idei évének megkoronázása, amelyben nemcsak bebizonyították, hogy felnőttek az Eurovíziós feladathoz, de túl is szárnyalták mindazt. Az albumuk brutális erővel tört be mind itthon, és külföldi hallgatottságban is az élén járt nemcsak a hazai szcénának, de az Eurovízió versenyzői közül is nekik maradt meg az egyik legerősebb táboruk.

1. Krúbi – Nehézlábérzés

Áttörést idén sem közhelyes előadó nem hozott, sem régi nagy visszatérőről nem beszélhetünk; a rádiós játszásoktól eltekintve Magyarországon uralta 2018-at Krúbi. Nyilván az átlag hallgatóbarát kontent megteremtése nem járt volna ekkora visszhanggal hazánkban; mégis a hangot adás egyik alapkövévé vált a Kikeltető után híressé vált Krúbi, aki személyesen nem szereti a politikai állásfoglalást, és egyenesen arányosan kap minden oldal a dissből. Mindezt teszi olyan komolytalan könnyedséggel, mint amilyen egyszerűen elfogyott minden jegy egy szimpla Akváriumos koncertjére, amely körülbelül a Hollywood Undead jegyeladási statisztikáival versenyez.

Kiemelt kép: www.AXS.com

Tags: afrobeat, Ariana Grande, AWS, Earl Sweatshirt, hazai, Little Big, Margaret Island, metál, Passenger, Playboi Carti, Poppy, Post Malone, Vince Staples Categories: DOB+BASSZUS
Related Posts