Vas megye egy emberként ugrik, ha meghallja: kezdődik a Gencsapáti Pünkösdi Fesztivál. A fellépők listája ezúttal is minden ízlésvilágot felvonultat, az első napon a rock és a rap csapott össze a színpadon. A már visszajáró vendégként ismert helyi erőket erősítő Smoking Frog zenekar után színpadra állt Nagy Ricsi, Horváth Tamás, Majka, a BSW azaz a beerseewalk, majd Pixa és az X-faktor győztes USNK. A forró előszezon éjszakáján a buliról az Unikum bulizenekar gondoskodott.
A szerelem vagy a rang tesz két embert egy párrá? Jobb lett volna párkapcsolatban élni száz évvel ezelőtt? Vajon hol ért véget és kezdődött el újra az „amíg a halál el nem választ” kultusza? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ, hogy a házasság intézményében megrendült hitet talán újra feltámasszuk.
Hangay Niki
A párkapcsolatokhoz mindenki ért. Akár benne van, akár most jött ki belőle, akár hosszú ideje csak vágyik rá – ha terítékre kerül a téma, biztos hogy határozott, kiforrott elképzelései vannak arról, hogyan is kéne működniük, miről kéne szólniuk és egyáltalán, mi a legnagyobb probléma velük. Egy dologban azonban többé-kevésbé megegyeznek a vélemények: szerelem nélkül nincs kapcsolat – vagy ha van is, az biztosan sivár, érzelemmentes és boldogtalan. Pedig a szerelem a modern kor privilégiuma, és bár a monogám kapcsolat kialakulása egybeesik az ősemberek letelepedésével, egészen a 20. századig teljesen más motivációk álltak a hátterében, mint ma.
A párkapcsolatok, házasságok alakulását a 20. század folyamán számos történelmi esemény és társadalmi változás befolyásolta. A két világháború, a szüfrazsett-mozgalom, a nők tömeges munkába állása és a hagyományos nemi szerepek felbomlása mind egy-egy építőköve volt a modern párkapcsolatok megalapozásának.
Alig száz év alatt gyökeres és visszafordíthatatlan változások következtek be a nők társadalmon és kapcsolaton belüli helyzetében. Az összehasonlítás kedvéért: az 1910-es években csak az egyedülálló, felnőtt nő számított teljes jogú polgárnak, a fiatal lány vagy a férjes asszony nem. Nem volt beleszólásuk a lakhely megválasztásába, nem volt szavazati joguk és mivel nem vállalhattak munkát, keresetük sem volt. Emellett – annak ellenére, hogy a háztartást a nők vezették és a gyerekekre is nekik kellett vigyázniuk – szülői szerepük is háttérbe szorult, az apa szavával nem szállhattak vitába, vagyis szinte semmi hatalmuk nem volt gyermekeik felett. Nőnek lenni ebben az időben nem volt épp a leghálásabb feladat.
Bár a francia forradalom után törvénybe iktatják a válást, a 20. század elejéig jóformán csak akkor következett be, ha házasságtörésen kaptak egy nőt. Érdekes azonban itt is megfigyelni a kettős mércét; ellenkező esetben, vagyis ha a férj lépett félre, legfeljebb pénzbírsággal sújthatták.
A nagy áttörést az első világháború hozta meg. A kialakuló gazdasági válság és a férfi munkaerő hiánya miatt a nők tömegesen álltak munkába. Ezáltal önálló keresethez jutottak, aminek következtében mind a családi, mind a társadalmi korlátok áthelyeződtek. Ezzel párhuzamosan megindult a szüfrazsett-mozgalom Emmeline Pankhurst vezetésével, amelynek célja a nők oktatáshoz, munkavállaláshoz és szabad választáshoz való jogainak megszerzése, valamint családon belüli alárendelt szerepének felszámolása és az egyenjogúság kiharcolása volt. A mozgalom a világháború után véget ért, ám az újabb háború csak alátámasztotta, hogy a nőknek helye van mind a munkaerőpiacon, mind a közéletben. Nem csupán a fegyveres erőkhöz csatlakoztak, de miután hatalmas pusztítást hagyva maga után a második világháború is véget ért, a nők voltak azok, akiknek el kellett takarítaniuk a romokat.
Fotó: Index
A társadalom nem ragaszkodhatott tovább a nemi szerepek hagyományos felosztásához, így a nők a 20. század második felétől tömegesen jelentek meg a munkahelyeken, a politikában, az iskolákban és a művészetekben. Ez természetesen hatással volt az eddig tökéletesnek hitt házasság- és családmodellekre is.
A társadalmi-politikai események mellett egyéb tényezők is szerepet játszottak a párkapcsolatok jellegének megváltozásában. A szülők befolyása gyengült, ha párválasztásra került sor, ezzel együtt a házasság előtti párkapcsolat is szabadabbá vált, az anyagi és státuszbeli értékek helyett a személyiség került előtérbe – vagyis itt jött be a képbe a szerelem. Az emberek nem rohantak azonnal templomba amint találkoztak, így mielőtt összekötötték volna az életüket, volt idejük és lehetőségük megismerni egymást. Ez több szempontból is fontossá vált: a fogamzásgátlók megjelenésével a szexuális együttlét kötelesség helyett élvezetté vált, és nem kellett tartani a nem kívánt terhességektől sem. A születésszabályozás másik következménye a gyermekek számának csökkenése volt, amiből pedig egyenesen következett, hogy miután kirepültek a családi fészekből, a szülőknek életük hátralévő részét kettesben kellett eltölteniük.
Persze még így sem minden esetben volt idilli egy házasság. A válások száma a század második felétől kezdve folyamatosan növekszik, amit lehetővé tesz a modern jogrendszer is, amely szem előtt tartja az emberi döntés szabadságát. Az újraválasztás, a házasság újraértelmezésének lehetősége egészen más megvilágításba helyezi a “míg a halál el nem választ”-kultuszt. A kapcsolat alakítása már nem a törvényektől vagy az egyháztól függ, hanem a kapcsolatban lévőktől – akiknek, ha úgy döntenek, a közös jövő kilátástalan, joguk van felbontani ezt a kapcsolatot.
Fotó: Lutor Katalin
A házasság intézménye nagyjából a ‘80-as évektől kezdi elveszíteni teljhatalmát. Rengetegen döntenek úgy, hogy együtt élnek, családot alapítanak anélkül, hogy összeházasodnának. Ez következhet a házasság megtagadásából, de akár abból is, hogy egyszerűen nem érzik szükségesnek – enélkül is tudják, hogy összetartoznak. Az idők során a házasságkötés, egyes vallási közösségek hagyományaitól eltekintve, szimbolikus gesztussá vált, melynek során két ember, akik szeretik egymást szertartásosan összekötik az életüket.
Mára a nemi szerepek szinte teljesen felbomlottak és összekeveredtek, ahogy a modern társadalmakban a kapcsolatban, házasságban lévők neme (és olykor száma) sem szorítható keretek közé. Az antik görög szerelem reneszánszát éli, az ember pedig annyira természetesnek veszi, hogy azzal lehet együtt, akivel csak szeretne, hogy elfelejti magát szerencsésnek érezni, amiért nem száz évvel ezelőtt született.
A 90. Ünnepi Könyvhét alkalmából június 6-án első alkalommal lehetett szem és fültanúja a szombathelyi közönség Háy János és Beck Zoltán méltán híressé vált Háy Come Beck néven futó előadásának. Bár a körülmények forróra sikeredtek, a két művész egy felejthetetlen műsort hozott a Berzsenyi Dániel Könyvtárba.
Azt hiszem, van két kifejezés, amivel egy ilyen előadást, mint a Háy Come Beck nagyszerűen le lehet írni, akár körítés nélkül is: őszinteség és barátság. Amikor ez a két művészember régi ismeretségük delén egyszer csak kitalálta, hogy közös műsort fognak létrehozni, nem tudom, hogy mennyi volt benne az alapvető komolyság, és mennyi a saját maguk szórakoztatására is szánt – de természetesen művészeti minőségben megkérdőjelezhetetlen – időtöltés. Merem feltételezni a sokadik lemezhallgatást követően, és most, hogy élőben is átélhettem ezt az élményt, hogy valahol a megfelelő fifti-fifti arányt találták meg ebben.
Így, élőben látni valami olyan élmény volt, mintha egy fiatal írósrác és egy fiatal zenészsrác találkoznának egy bulin és rájönnének, hogy milyen király lenne egy közös projektet csinálni. Aztán a látvány mögött meg ott vannak szavak, versek, dalszövegek és érintések, amik ezt a képet egyszerre képesek felrúgni és széttéphetetlenül megerősíteni. Ha csak ezekre az elemekre koncentrálok, valami csodásan emberi, és határozottan példaértékű művészi életművek találkozását látom.
Fotó: Lutor Katalin
„Mert minden embernek egy…„
Voltak elvárásaim a műsor kapcsán. A lemezt, amely az előadás-sorozat alapját képezi már számtalanszor hallgattam meg, így valahol tudtam is, hogy mire számíthatok, meg nem is. Hogy az olvasó is képet kapjon a lemezről: van ez a Háy Come Beck, egy egyszerre vicces és drámai szövegekből, dalokból, versekből, novellákból álló csokor, ami egy CD-re kerül. Egy szép, fehér, az aláírásokat tartalmazó CD-re. Aztán ez a kis adatmegőrző belekerült egy tépőzáras, narancssárga dobozba, aminek a tartalma ezen kívül 12 darab képeslap, amiken főként az alkotókat láthatjuk. Bár ez is már meglepő húzás, de az, hogy a harmadik összetevő egy vízzel felvihető tetoválás, na az a nonszensz határát súrolja, de megveszed és élvezed, mert tök király, hogy magadra ragasztod. És ha bejön, legalább 12 eseményre elkísérheted a duót és mind a 12 képeslapot aláírathatod velük. És mindig új lesz. És azok, akik egy ilyen koncepciót kitaláltak, alá fogják neked írni 12-szer, és 12-szer kezet fognak veled fogni, és bár az első után még lehet nem, de legalább 11 alkalommal azt is megkérdezik majd, hogy mizu barátom? Mert az a két ember, aki kitalált egy ilyen dolgot, valahol teljesen más szférában mozog, mint a kortárs zene- és (merem így megnevezni) irodalomipar krémje. Mert aki ezt meghallgatja, vagy van olyan szerencséje, hogy élőben látja – bármilyen elvárásokkal is megy oda – azonnal érezni fogja azt az emberséget és őszinteséget, amit ez a páros magából kiönt és egyszerre megszemélyesít.
És mindez mozgásban, élőben valami teljesen új ablakot is nyit a megismerés felé. Mert amit hallasz a CD-n, arról nem gondolnád, hogy minden elemében megelevenedik. Azt hinnénk, hogy egy stúdióban felvett anyag minőségibb a technológiai összetevőknek köszönhetően. De azt hiszem, hogy itt ez nem így működik. Ennek az előadásnak jól áll a szövegbe belenevetés, a gitár véletlen megpengetése egy drámai vers felolvasása közben, egy kósza ölelés, mert még mindig meglepik egymást a felek, az, hogy a dorombot elnyomja a Zoli gitárja. Van a CD, amiben ezt nem tapasztalod, és van az élő, ami bár a lemezre épül, ugyan azt a szintet, és ugyanolyan élményben tudja átadni, de teljesen más atmoszférával.
Fotó: Lutor Katalin
Ez az atmoszféra olyan, hogy egyszer csak váratlanul besétál a hosszú terembe egy hipster csávó gitárral és egy irodalomtanár egy vászontáskányi papírral és könyvvel. És aztán elkezd énekelni a közönség közepén befele menet a csávó a gitárral és rájössz, hogy az a Beck Zoli, majd amikor az irodalomtanár a dal végén valami millió közül össze nem téveszthető beszédhangon bedob egy lezárást, rájössz, hogy ő meg a Háy János. És a harmadik transzformációnál, mikor leülnek, és egymásra mosolyognak, két havert látsz. Az egyik kevésbé szokott színpadhoz, de olyan „jól áll neki, hogy zavarban van” típusú, a másik pedig csak vigyorog olyan megnyerően és valami borzasztóan színpadhoz szokott, ám a másik szövegétől ő jön néha zavarba, és ez meg neki áll jól. Amikor pedig az utóbbi azt érzi, hogy előbbi kicsit elpirul a színpadon, egy érintéssel biztatja, a válasz általában egy mosoly. És ezek az interakciók egymás között úgy megmelengetik a közönségben ülő szívét is.
„Átlátszik az szívünk, mer’ atlétánk nincsen„
Az előadás magában is folyamatosan ott hordoz egy nagyon erős kettősséget. Az első húsz percben a nevetéstől sírunk, aztán az azt követő negyvenben a drámaian őszinte és mindennapok tragédiáiból kiemelt elemeknél pedig nehezen tudjuk eldönteni, hogy a nevetést vagy a sírást válasszuk. Az egész műsor egy elképesztő érzelmi hullámzás, amiben minden komikum tragikum, és minden konkrét tragikum mögött ott bújik a komédia is. Háy János versei, de főként novellái velősen belenyúlnak olyan dolgokba, amikbe mindannyian megtalálhatjuk magunkat, és ezt a vicces-fájdalmas együtthatót pont ez adja a legjobban. Érezzük, nevetünk ezen és pont ettől szenvedünk is. A sokkot általában Beck Zoli dalai törik, vagy fűzik tovább. Ezek a számok pedig a megfelelő metszéspontokra vannak helyezve, így egyik érzelem sem tudja úgy magával ragadni a hallgatót, hogy véletlenül kibillenthetetlenné váljon az adott hangulatból. Fokozás-megtörés folyamatos váltakozása jellemző a felépítésre. Az előadások csúcspontja pedig egy hosszabb novella, amit kétszer tör meg dal. Ez így van a lemezen és élőben is, bár újat hozott azzal a páros, hogy egy másik novellát helyezett el az előadás aranymetszésében, mint ami a CD-n szerepel. És mivel van bőven alapanyag, valahogy mindig aktualizálni tudják ezt.
Fotó: Lutor Katalin
A hallgatónak először fel sem tűnik talán az előadás érzelmi kettőssége, valahol az előadás kétharmadánál kezdi elragadni ez, amit a lezárás bont meg ismételten jól elhelyezve. Két korai közös dalt hallunk, amik újra visszahozzák a két kezdő művészsrác metaforát, amit a cikk elejében is használtam. És a végére megint csak nevet a közönség, és ebben a nevetésben ott van az, hogy az elmúlt egy órában az érzelmek minden magasságát megjárta a legalacsonyabbtól a legmagasabbig. Itt talán egy kicsit magán is kacag a befogadó, és egyszerre nevet a színpadon álló két művésszel. Azzal a két művésszel, akik Isten tudja, hányadszor játsszák el ezt az előadást, és le sem tudják tagadni a mimikájukban azt, hogy legalább annyira, ha nem jobban élvezik ezt még mindig, mint a közönség.
A pályakezdők és a rendszeresen publikáló szerzők részére az f21.hu elindította Kortárs rovatát. A cél megjelenési lehetőség biztosítása, ahol kizárólag a szövegek értékére helyezzük a hangsúlyt, erőteljes nemet mondva ezzel az ismertség alapján történő publikációkra.
Ezúttal Sárközi Richárd versét olvashatjátok.
Egy életműre
(TJ emlékére)
Szánalmas az az Isten, akinek a két kezét fogva kell elmagyarázni, hogy eredendő bűn befejezetlen életművet hagyni magad után. Minden életmű befejezetlen? Vannak befejezetlenebbek?
A magára hagyott Isten kudarca, mikor arányérzéket nem ismerve dönt egy halállal milliók sorsáról – az olvasók befejezetlen életművéről. Befogadói félbetört sorsok: a hiány mardos, a sorok végén pont. Pont. Pont.
Sárközi Richárdot 1980 márciusában látta meg a napvilág Szombathelyen. Rögtön felsírt, ami később írássá változott. Irodalommal kezdett, filozófiával végzett a szegedi egyetemen. Most munkában szöveget ír, munkán kívül szövegeket olvas, esetleg mond: ha van ideje, eljár slamelni. Ha nincs, akkor versre vált.
Átérsz a Baross hídon, elhaladsz a neobarokk stílusban épült városháza mellett, közben végig az óratornyot figyeled és hirtelen elkap az az ismerős érzés, hogy megérkeztél.
Győr a maga körülbelül 130 ezer fős lakosságával a Nyugat-Dunántúl legnépesebb települése, az országhatártól nem messze helyezkedik el. A találkozások városának is nevezik, a Rába, a Rábca és a Mosoni-Duna torkolatánál fekszik. Számos középiskola van Győrben, köztük például a nagy múltra visszatekintő Czuczor Gergely Bencés Gimnázium. A fiatalok számára – főleg a belvárosban – rengeteg szórakozóhely és kocsma érhető el, amik között persze vannak ár- és minőségbeli különbségek. Cikksorozatunkhoz hűen az alábbiakban kikértük öt fiatal véleményét Győr éjszakai életéről, valamint rákérdeztünk a saját szórakozási szokásaikra.
Szubjektív ifjúsági véleménykutatásunk három évvel ezelőtt már járt Győrben, ide kattintva elolvashatják, hogy akkor miként láttuk a várost.
Hova jártok a városban szórakozni? A zenés helyeket, kocsmákat, esetleg házibulikat részesítitek előnyben? Van ezekben választék, lehetőség?
Dorottya (21): A zenés helyeket részesítjük inkább előnyben, a Laposra szoktunk gyakran járni, ott mindig sok ismerőssel és korunkbelivel lehet találkozni. Kocsmákba is szeretünk beülni, főleg télen, nyáron azonban az olyan helyeket preferáljuk, amiknek van szabadtéri része is, hiszen ilyenkor éjjel is jó idő szokott lenni. Luca (19): A zenés helyeket és a kocsmákat kedveljük jobban a lányokkal. Legtöbbet a Kulisszában, a Sohóban, illetve a Rómer Házban fordulunk meg. Az itallapon megtalálható minden, a közkedvelt shotoktól elkezdve a különböző borokig, és ha bárki megéhezik az este folyamán, akkor egy jó melegszendvicset vagy éppen egy nachost is megtalál. Bálint (23): Legtöbbször egy jól bevált, viszonylag csendes helyre megyünk (Bástya – Bastion vendéglő). Házibuliba szívesen megyek, de nem annyira szívesen adok helyszínt egy ilyen összejövetelnek… József (22): Általában kocsmákba, Bástyába, Muriba, Üvegesbe. Az itallapon nagy a választék, mindemellett néhány csemegével is tudnak szolgálni az alkoholtól megfáradt gyomornak. Márk (23): Üveges és Elixir, de csak mert az egyetem közepén van. Amúgy inkább lejárunk a partra, vagy valakihez beülünk. Rendezvények alkalmával Bridge. Ezenkívül a Bar of Legends-cet látogatjuk alkalmanként.
Mik a szórakozási trendek, népszerű helyek, hóbortok a lakóhelyeteken? Milyen és mennyi alkoholt isztok, ha éjszaka szórakozni mentek? Mennyit vagytok hajlandóak költeni egy ilyen alkalommal?
Dorottya: Győrben a korombeliek körében a Lapos, illetve nyáron a Mundo a népszerű. Vertigóba inkább a fiatalabb korosztály jár. Mindig annyit igyekszünk inni egy ilyen este alkalmával, hogy pont jól érezzük magunkat, bátrabban énekeljünk, vagy ismerkedjünk egy-egy buli során. Természetesen olcsóbban jövünk ki, ha inkább boltban veszünk valamilyen alkoholt és otthon egy beszélgetős, nyugis ráhangolódás alkalmával megisszuk, azonban Győrben is megvannak a pénztárcabarát helyek, ahova szívesen jár az ember. Luca: A legtöbb fiatal inkább a Rába-parton vagy esetleg a tereken tölti az estét. A barátnőimmel mi a borozgatós, pletykás esteknek a hívei vagyunk, de ha megindulunk az éjszakába, akkor jöhet a kakastól a vodkaalmán keresztül a különböző röviditalokon át bármi, mint például tequila vagy Tatratea. Bálint: Ha szórakozni megyünk, akkor általában a közelben lévő Bahnhof Lapos Tanszékre esik a választás, mert nincs belepő, olcsó a sör és az ízlésemnek megfelelő a zene. Egy ilyen estén körülbelül 4-5000 Ft a plafon, amit elköltök. József: Ha jó idő van nyáron, a fiatalok kisebb-nagyobb csapatokban viharozzák meg a rakpartot, ahol jól érzik magukat, bár általában mindig felfordulást hagynak maguk után. Általában longdrinkeket iszok, de sajnos ez nem túl pénztárcabarát. Márk: Az egyetemistákkal tartva általában maradunk a campuson belül vagy a környékén tartott rendezvényekre (bográcsozás, karestély, SZEN) készül mindenki jobban, két ilyen dolog között csak a szerdák és a péntekek adnak okot a masszív alkoholfogyasztásra. Mi általában 3-4 korsó sört/cidert iszunk, nem igazán a piálós fajták vagyunk. Kivéve SZEN-en. De hát ott meg muszáj.
Mennyire érzitek biztonságban magatokat a városban éjjel? Hallottatok-e balhékról, bűnesetről? Találkoztok-e az éjszakai kalandok során kábítószerekkel?
Dorottya: Én személy szerint biztonságban érzem magam, szerintem Győr a nyugisabb, biztonságosabb városok közé tartozik, de persze itt is, mint mindenhol, megvannak a balhék és a bűnesetek, de szerencsére nem találkoztam még ilyennel személyesen. Luca: Teljesen biztonságban érezzük magunkat. Nem balhézunk, de ha bármiféle szócsatába kerülünk, akkor azért összeszólalkozunk. De különösebb, nagy összetűzésben nem volt részünk. Az alkoholon és a cigin kívül más szerekkel nem találkoztunk és nem is szeretnénk! Bálint: Soha nem kerültünk komolyabb atrocitásba, általában szóváltásnál nem ment tovább a történet. Győrt elég biztonságos városnak tartom. A kábítószerek elérhetők, de nem tukmálják az emberre nyíltan. József: Teljes mértékben biztonságban érzem magam. Olyan volt, hogy két héttel később hallottam, hogy valakit megvertek, de egyébként nem. Cigin és alkoholon kívül más szerekkel nem találkoztam. Márk: Alapvetően nincs gond az éjszakai élettel, szerintem biztonságos a város. Bár az egyik barátomat egy hete beginázták a Malibúban. Bár hazajutott egyben, szóval ez is csak alátámasztja, hogy nem igazán szoktak gondok lenni.
Forrás: hellogyor.hu
Hogyan és kikkel mentek szórakozni, majd miként juttok haza? Gyalog, taxival, esetleg tömegközlekedéssel? Melyik a legpraktikusabb?
Dorottya: Barátaimmal, általában nagyobb társaságban járunk szórakozni, mindig mindenki odafigyel a másikra, igyekszünk nem szem elől veszíteni egymást. Én soha nem közlekedek egyedül az éjszakában, ha épp nem tud senki hazakísérni, akkor mindenképp taxival megyek haza. Luca: Barátnőkkel megyünk mindig és általában taxival. Bálint: Mivel a kedvenc szórakozóhelyünk közel van, ezért általában gyalog jövünk haza. Taxi akkor jöhet szóba, ha nagyon rossz idő van. József: Ez attól függ, hogy a társaság tagjai hol laknak, valaki taxival, valaki gyalog megy haza. Márk: Egyetemi társakkal szoktunk mászkálni. Mivel itt nem igazán vannak távolságok, gyalog megoldjuk, vagy valaki vállalja a sofőr szerepét.
Mesélj egy rövid történetet, személyes sztorit az éjszakai élettel kapcsolatban. Örömök és bánatok is jöhetnek!
Dorottya: Nem jut eszembe semmi izgi sztori… Bálint: Nehéz kiragadni egyet a sok közül. 19. szülinapomon kaptam 19 felest az este kezdetekor, még délután, és utána még két további kocsma következett. A tortám 19 bulanga shot volt, ami akkor már nem számított sokat. Állítólag buliztunk 3-ig, de nálam éjfél körül már lement a redőny. Luca: Többször megkaptam, hogy dolgozhatnék biztiboyként, a szókimondó, határozott énem miatt, illetve jól kezelem a helyzeteket. Talán ez a legpublikusabb, amit így elmondhatok. József: Nem jut eszembe semmi különleges, soha nem raktak ki sehonnan, nem ütköztem semmi atrocitásba. A barátaimmal mindig jól érezzük magunkat. Márk: Egyszerűen túl sok van, hogy egyet kiemeljek. Valami számunkra vicces mindig történik.
Jellemzően csak hétvégén jártok el szórakozni, vagy esetleg hétköznap is megesik?
Dorottya: Hétköznap nem vagyok Győrben, mert másik városban tanulok, így inkább pénteken vagy szombaton szoktunk eljárni, nyáron azonban akármelyik nap előfordulhat egy-egy iszogatás. Bálint: Mivel ,,dógozó” ember vagyok, ezért csak péntek és szombat jöhet szóba. Luca: Általában hétvégén, de ritkán előfordul, hogy elcsábulunk egy szerdai Laposra vagy Bridge-be. József: Jellemzően hétvégén, pénteken vagy szombaton, mert a társaság nagyobb része dolgozik. Márk: ,,A legjobb péntekek szerdán kezdődnek!” Asszem, ezzel válaszoltam.
Mit gondoltok, mi hiányzik Győr éjszakai életéből? Lennének ötleteitek ahhoz, hogy min lehetne változtatni?
Dorottya: Győr éjszakai életéből szerintem egy igazán jó szórakozóhely hiányzik, valahol a belváros közepén, esetleg a Széchenyi tér vagy a Dunakapu tér körül, hogy a belvárosi kocsmákból ne kelljen Laposra vagy pedig buszokkal a Győr melletti Mundóba kijárni. Luca: Jobban odafigyelnék a korhatárokra, azaz 16-17 év alatt semmiképp sem szolgálnék ki senkit alkohollal, mert sajnos itt Győrben elég sok fiatal illuminált állapotban mászkál esténként a városban. És talán lehetne nyitni egy olyan helyet, mint az Instant és a Fogas keveréke Pesten, hogy különböző zenei stílusú termek legyenek, ezáltal mindenki megtalálja, ami a legjobban fekszik neki. Győrben az a baj, hogy a legtöbb helyen egy stílus szól, ha pedig nem, akkor ronggyá hallgatott számok. Bálint: Lehetne több kulturált disco, ahova nem engedik be a 15 éveseket. József: Hosszabb nyitvatartás és a szórakozóhelyek állapotának javítása. Márk: Szerintem alapvetően nincs gond a győri éjszakai élettel.
Mindenkinek kellett, vagy legalábbis kellett volna olvasni Shakespeare egyik legismertebb művét, a Hamletet. Kötelező olvasmányként azonban nem túl csábító irodalom a középiskolások számára; ezzel sorok írója sem volt másképpen a gimnáziumban. De kezdetben fenntartásokkal kezeltem a Vígszínház Hamletjét is a maga három és félórás, maratoni hosszával, Eszenyi Enikő rendezésében, főszerepben ifj. Vidnyánszky Attilával.
Üres, fehér fal, rajta egy ajtó. Mindössze ennyi díszlet fogad, amikor elfoglalom a helyem, a nyüzsgés azonban szinte azonnal elhal, amikor a fal felemelkedik, és határozott léptekkel megjelenik Horatio szerepében Király Dániel. Az elhunyt dán király szellemét látják, aki meglepő módon egy magasból leeresztett terepjáróból száll ki, és kóborol az Antal Csaba által tervezett grandiózus tér falai között, egyetlen szót sem szólva a körülötte rohangáló gépfegyveres, rémült őrökhöz, akik már harmadjára látják. Tőlük értesül a jelenésről a temetésre és nászra hazatért gyászoló királyfi, Hamlet. A fiatalember a következő éjszakán az őrökkel tart, és vele a szellem már azonnal interakcióba lép, elárulva, hogy testvére, Claudius (Hegedűs D. Géza) gyilkolta meg, akinek első dolga volt feleségül venni az özvegyét és elfoglalni a dán trónt.
Mindamellett, hogy teli van leporolt monológokkal (Forgách András), meglepő módon az első felvonás igencsak komikus hangvételű. Ifj. Vidnyánszky Attila Hamlet megjátszott őrületét olyan formában állítja színpadra, amely folyton mosolyra bírja a közönséget. Saját fogait köpködi Poloniusra (Fesztbaum Béla), eszeveszettül csókolgatja a király parancsára utána kémkedő barátait, az egyetemről hazatérő Rosencrantzot és Guildensternt, egy a Helsingörbe érkező színésszel (Hajduk Károly) pedig eltervezi, hogy színdarabot fog előadni a király meggyilkolásáról, és Claudius reakciója alapján dönti el, hogy igazat mondott-e a szellem.
Az előadás ezen része olyannyira interaktívvá válik, hogy magam is azok között a nézők között vagyok, aki izgatottan foglal helyet a színpad közepén. Testközelből nézhetem Hamlet színdarabját, mellettem foglal helyet a király és a meglehetősen ellentmondásos Gertrud királyné (Börcsök Enikő), akinek lábai elé veti magát a bugyuta dolgokról hadováló Zoltán Áron, azaz Guildenstern, miközben Rosencrantz szerepében Csapó Attila oldalról sugdos, Vidnyánszky Attila pedig az anyja neccharisnyájában és piros magassarkújában űz gúnyt belőle.
Az első felvonás legintenzívebb jelenete, amikor Hamlet rájön, hogy szerelme, Ophelia (Réti Nóra) kémkedik utána. A dramaturgia és az eredeti színdarab csúcspontja Hamlet teli torokból ordított szövege, amelyet döbbent csöndbe burkolózva hallgat a közönség, miközben ő teljes erőből üti falhoz saját fejét. Zárdába, apácának küldené Opheliát, miközben egyszerre vallja be neki, hogy mindig, és hogy sosem szerette.
A második felvonás az elsőnél sokkal komorabb hangvételű. Tragédiák sora követi egymást és egyre kevésbé lehetünk biztosak abban, hogy Hamlet őrülete még mindig csak megjátszott. Apja haláláról értesülve hazatér külföldről Laertes (Orosz Ákos), akinek húga Hamlet kifakadását és apja halálát követően maga is megőrül, bosszúvágyán (melynek oka hátborzongatóan hasonlít Hamletére) pedig kapva kap a király, hogy leszámoljon unokaöccsével, akit időközben Angliába küldtek, de Ophelia halálhírére hazatér.
Fotó: Mészáros Csaba
Eszenyi Enikő egy modern, de a 21. századi elemeket ízlésesen szabva állítja színpadra a klasszikust, amelyben a szereplők telefonálnak egymással, néhol vulgáris kifejezésekkel dobálóznak, a királyi esküvőn elektromos gitáron játszik a zenekar, mégis megmarad az eredeti shakespeare-i történet, de egy sokkal befogadhatóbb formában. Az ifj. Vidnyánszky Attila által megformált Hamlet szórakoztató és szerethető, a személyisége túlnő a színpadon, az anyjával, és az őt körülvevő összes személlyel ápolt különös kapcsolata, valamint az őrülete groteszk módon nevetséges és sajnálatra méltó.
A rendkívül jól felépített, szép monológokat felhasználó dramaturgiához (Vörös Róbert) döbbenetes, változatos, mozgalmas díszlet, és beszédes világítás párosul (Csontos Balázs), mely éles fényeivel egyszerre vakítja el és nyitja fel a néző szemét, valamint jótékonyan elrejti Claudius bűnös, megtisztulásért kiáltó meztelenségét.
Az eredeti, bosszút és bosszúvágyat középpontba helyező művel ellentétben a Vígszínház Hamletje sokkal inkább az elveszettségről, bűnről, és az útkeresésről mesél, amelyekkel szinte az összes szereplője küzd, és ami képes halálba taszítani mindenkit.
Forrás: Vígszínház
Fel sem tűnik, hogy az előadás több mint három óra hosszú. Láthatatlan, vagy épp nagyon is látható feszültség uralja minden percét, komédia párosul tragédiával, jobbnál jobb színészek játsszák a legapróbb szerepeket is, a néző pedig maga is már az első percben a darab részévé válik.
„Az álom szívedet ringassa el, ringassa el. Mi ne bántsuk egymást soha semmivel.”
Egyesek szerint védenünk kell a környezetünket, hiszen „a Földet unokáinktól kaptuk kölcsön”, míg mások szerint az egész klímaváltozás egy az egyben hazugság. Mennyire foglalkoztatja a civil lakosságot ez a téma? Mivel jár a méhek kipusztulása? Egyáltalán kinek kellene ezzel a kérdéskörrel foglalkozni? Mi lehet a megoldás? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ az utca embereivel közösen.
Szerzők: Kardos Laura és Szabó Laura
1972. június 5-én nyílt meg Stockholmban az ENSZ környezetvédelmi világkonferenciája, ami az „Ember és bioszféra” címet viselte; azóta ezt a napot nemzetközi környezetvédelmi világnappá nyilvánították. Azóta a természeti és épített környezetünk óvása bekerült a mindennapi életünkbe, az iskolai tananyagtól elkezdve a boltok papírtasakjain át egészen a szelektív hulladékgyűjtésig. Nemrég pedig bombaként robbant a hír: betilthatják a műanyag szívószálakat az Európai Unió területén, amiért rendkívül károsak a környezetünkre (lebomlási idejük 500 év). Egyes rossz nyelvek szerint azonban ez az egész hype a környezetvédelem körül teljesen felesleges, arról nem beszélve, hogy szerintük a globális felmelegedés is csak hazugság.
Korábbi villáminterjúinkon felbuzdulva – mellyel a tavalyi és az idei Boldogságtérképre reflektáltunk – úgy döntöttünk, újra ezt a módszert választjuk ahhoz, hogy megismerjük a civil emberek véleményét a környezetvédelemmel kapcsolatban. Így hát újra a nyakunkba vettük a várost, hogy válaszadókat keressünk. Ezúttal tíz szombathelyi lakos (hat nő és négy férfi) alkotta a mintánkat. Interjúalanyainkat igyekeztünk különböző korosztályokból kiválasztani. A legfiatalabbak, Máté (10, tanuló) és Anna (14, tanuló) szülőjük engedélyével és jelenlétében válaszoltak kérdéseinkre egy tanítási nap délutánján. Gréta (18, tanuló) és Gergő (18, tanuló) szintén iskolából tartottak hazafele. A helyi egyetemisták közül Júlia (21, hallgató) és Győző (22, hallgató) egy gyorsétkezdében éppen igyekezett bekapni pár falatot két szemináriumi órája között, így őket itt csíptük el. Az interjúba bele-belehallgatva később csatlakozott az őket kiszolgáló Ádám (30, szakács) is. Rajtuk kívül miniinterjút készítettünk még Eszterrel (38, logisztikus), Magdival (75, nyugdíjas) és Évivel (91, nyugdíjas).
Elsőként arra voltunk kíváncsiak, hogy egyáltalán mennyire foglalkoztatja a lakosokat a környezetvédelem. A megkérdezettek egy egytől-négyig terjedő skálán – úgy, hogy az egyes a legkevésbé, a négyes leginkább – legnagyobb arányban kettest (30%-uk) vagy hármast (50%-uk) jelöltek meg, ám amikor arról kérdeztük őket, hogy egyébként mennyire tartják fontosnak a környezet védelmét, kivétel nélkül mind a négyest jelölték meg ezen a képzeletbeli skálán. Elengedhetetlennek tartják tehát a témát, ám kevésbé foglalkoztatja őket személy szerint, mint amennyire szükségesnek gondolják.
A következő kérdésünkkel arra kerestük a választ, hogy vajon a globális felmelegedés tényleg hazugság-e, ahogy egyesek gondolják? Győző (22) erre a kérdésre mindössze egy ironikus válasszal felelt: „legalább annyira hazugság, mint az, hogy a Föld gömbölyű”, utalva arra, hogy a történelem során számtalanszor volt arra példa, hogy voltak, akik megkérdőjeleztek tudományosan igazolt tényeket. Gergő (18) és Júlia (21) szerint az, hogy az emberek egy része nem vesz róla tudomást, nem azt jelenti, hogy nem létezik; Gréta (18) pedig egyenesen idegesítőnek tartja azt, amikor – sokszor magas pozícióban lévő – emberek hazugságnak titulálják, holott szerinte „a szélsőséges időjárási körülmények és az egy napon belüli változások eléggé magukért beszélnek”. Az utca embere tehát egyöntetűen azt állítja, hogy ez bizony nem hazugság.
„A földtörténet hatodik nagy kihalási krízisében élünk.” – mondják egyes szakértők, amiért kutatási eredményeik azt támasztják alá, hogy – egyebek mellett – a ma élő rovarok 40 százaléka tűnhet el a következő évtizedekben, köztük a méhek mai állományának közel a fele. Éppen ezért megkérdeztük alanyainktól, hogy vajon tudják-e, milyen következményekkel jár ezeknek a repülő rovaroknak a kihalása? Abban mindannyian egyetértettek, hogyha kihalnak a méhek, akkor nem lesz semmi, ami beporozná a virágokat, így nélkülük a növények nem tudnak majd termést hozni. „A méhek kipusztulása az ökoszisztéma borulását idézheti elő, ha kihalnak, azzal rengeteg növényfaj is el fog tűnni, ez pedig lassan az emberiség eltűnéséhez és a Föld tartalékainak felemésztéséhez vezethet.” – fejtegette Gréta (18), majd hozzáfűzte: „már Einstein is azt mondta, hogy ha kihalnak a méhek, azt az emberiség csak négy évvel éli túl”. Anna (14), Ádám (30) és Eszter (38) a méhek által a különféle növények nektárjából előállított méz megszűnését emelte ki, ám Júlia (21) arra is figyelmeztetett minket, hogy kipusztulásukkal a mézen kívül sok más élelmiszerünket is elveszíthetjük. „Ott vannak például a gyümölcsök vagy éppen a lekvár, a beporzás eredményeként az alma vagy a kávé… Ezek is mind eltűnhetnek!” – mondta.
Ezután egy egytől-háromig terjedő skálán kellett értékelniük azt, hogy mennyire tartják súlyosnak az általunk felsorolt problémákat (1: kevésbé súlyos, 2: inkább súlyos, 3: nagyon súlyos). A válaszok alapján azt mondhatjuk, hogy a legsúlyosabbnak egyértelműen az ivóvízkészletek csökkenését tartják, melyet szorosan az erdőterületek irtása és a veszélyeztetett állatfajok kihalása követ. Az előzőekhez képest kevésbé súlyosnak gondolják a globális felmelegedést, a veszélyeztetett növényfajok kipusztulását, a károsanyag-kibocsátást, valamint az extrém időjárási viszonyokat.
Érdekelt minket az is, hogy vajon szerintük kinek a felelőssége a környezetvédelem, kinek kell ezeket a problémákat megoldani? Az idősebb válaszadóink ebben a kérdésben az állam szerepét hangsúlyozták: szerintük a döntéshozók feladata az, hogy megoldják az ehhez kapcsolódó konfliktusokat. Hozzájuk hasonlóan vélekedik Gergő (18) is: szerinte ez globális probléma, ezért ezek megoldásához az államok cselekvésére van szükség. Például „törvényekkel kellene visszaszorítani és korlátozni a gyárak működését, azok szennyezését, vagy az egyszerhasználatos műanyagok forgalmazását”. Úgy véli, hasznos lehet a vállalati szintű problémamegoldás is: „a cégek köteleződjenek el egy felelősségteljesebb üzletpolitika mellett, tegyék a termelést környezetbarátabbá, és formálják vásárlóik szemléletét környezettudatosabbá”. Győző (22) véleménye is az, hogy azoknak kellene a környezetvédelem ügye mellé állni, akiknek nagy szava van és magas fokú cselekvőképesség birtokában vannak, ám szerinte „pont a világ élharcosai nem tesznek semmit”. Ezzel szemben a fiatalok inkább a civil lakosokban és az összefogás erejében hisznek. Ahogy Gréta (18) mondta: „sok kicsi sokra megy”, és Eszter (38) szerint is, ha mindenki odafigyel a saját környezete védelmére, talán lesz eredménye magasabb területi szinten is. Hasonlóan vélekedett Ádám (30) is: „Mi teremtettük ezeket a problémákat, mi is oldjuk meg!” – jelentette ki.
A megoldási lehetőségek kapcsán megkérdeztük, hogy az általunk párosával felsorolt állítások közül melyiket tartják hatékonyabbnak. Arra a kérdésünkre, hogy vajon a szelektív hulladékgyűjtés vagy a biciklizés hasznosabb-e, a válaszadók 100%-a az első opciót választotta. Szintén teljes volt az egyetértés a második kérdésünknél: eszerint a környezetvédelmi problémákat a törvényhozó szerveknek kell megoldani, a civil szervezetek – megfelelő cselekvőképességük hiányában – mindössze segíteni tudják. Az, hogy a megújuló energiaforrások használata vagy a komposztálás hasznosabb-e, már vitára adhat okot a válaszadók szerint: Júlia (21) és Ádám (30) a komposztálás erejében hisz, míg a többiek inkább az alternatív energiaforrásokra voksoltak.
De vajon mit tesz az utca embere a környezet védelméért? Meglepően nagy arányban a szelektív hulladékgyűjtést válaszolták mint általuk alkalmazott megoldást: Anna (14), Gréta (18), Júlia (21) és Eszter (38) családja is ilyen módon gyűjti otthon a hulladékot. Ádám (30) azonban nem csupán otthon, hanem a munkahelyén is alkalmazza ezt a módszert, Gergő (18) pedig olyannyira szelektíven gyűjt mindent, hogy még az iskolából is hajlandó hazavinni a szemetet, hogy ott megfelelően szétválogathassa, sőt, hogy a felesleges hulladékot megelőzze, nem is kér a boltokban egyszerhasználatos csomagolást. Magdi (75) és Győző (22) bár nem gyűjti így a hulladékot, mégis mindketten odafigyelnek arra, hogy ne szemeteljenek; ráadásul utóbbi saját bevallása szerint hobbija a szemétszedés. A tömegközlekedést és a kerékpározást részesíti előnyben Gréta (18), Gergő (18) és Júlia (21), de Ádám (30) is, ha tudja, leteszi az autóját, míg Máté (10) rollerrel jár haza az iskolából. Anna (14), Júlia (21) és Győző (22) igyekszik minimalizálni a vízfogyasztását, továbbá Júlia (21) családja komposztálja a lebomló háztartási hulladékát az udvaruk végében. Anna (14) ugyanakkor igyekszik az állatokat is óvni: „Anyától sok mindent tanultam környezetvédelemről, tőle tudom azt is, hogy érdemes olyan szépségápolási termékeket használni, amiket nem tesztelnek állatokon, akiket egyébként nagyon szeretek. Az ő példáját követve én is vegetáriánus lettem, és elvetek mindent, ami az állatokra nézve káros.” – mondta.
A szombathelyi utca embere tehát elengedhetetlennek tartja a környezetünk védelmét, ám szerinte kevésbé foglalkoztatja a téma, mint kellene. Mégis szinte mindegyik válaszadó igyekszik valamit saját maga is tenni, és bízik az összefogás erejében. Úgy tűnik, sikerült olyan alanyokat választanunk, akik igazán szívükön viselik a bolygónk sorsát. Ha mindenki így vélekedne, mint ők, talán még azt a bizonyos, rettegett, iparosodás előtti időkhöz viszonyított 2 °C-os hőmérséklet-emelkedést is el lehetne kerülni.
Május 31-én a Barba Negrában tartotta jubileumi, huszadik születésnapi koncertjét a Fish! zenekar. A színpad bemelegítéséről a Down For Whatever és a Fatal Error gondoskodott. Fél kilenckor lépett színpadra a születésnapos banda, akik igazán laza hangulatot varázsoltak, az egész közönséget magával ragadta a pörgés, amit a klasszikus és új számok elegyéből álló, tökéletesen „ünnepi” felhozatal alakított egyre átütőbbé.
Tavalyi hirtelen berobbanása után a rajongók már alig várták, hogy idén áprilisban visszatérjen a BBC Amerika sikersorozata, Magyarországon az HBO forgalmazásában, a Megszállottak viadala. Jodie Comer és Sandra Oh párosáról pedig őszintén mondhatjuk, hogy erősebb, mint valaha.
A sorozat sikere továbbra is töretlen, sőt, egyre népszerűbb a tévénézők körében. Nagyban hozzájárulhatott ehhez persze az is, hogy sorra jelölték többek között, Prime Time Emmy, BAFTA és Golden Globe-ra is. Utóbbiból bár a Legjobb Dráma Sorozat díját nem kapták meg, de a főszereplő Sandra Oh egy arany szobrocskával térhetett haza, rajta a Legjobb Női Főszereplő Drámában felirattal. Jodie Comer sem szomorkodhat, hiszen az idei BAFTA alkalmával, a Kiemelkedő dráma sorozat és Fiona ShawLegjobb Mellékszereplő díja mellett a Legjobb Női Főszereplő díját ő is átvehette a Killing Eve-nek köszönhetően. A bérgyilkos és az ügynöknő különös macska-egér kalandját nem lehet megunni, de nem is szükséges – mi sem bizonyítja jobban, hogy a második évad amerikai premierjének másnapján berendelték a harmadik évadot is.
A cikk továbbiakban spoilert tartalmaz az első és második évad eseményeiből.
Forrás: townandcountrymag.com
Az első rész közvetlenül, harminc másodperccel az első évad befejezése után veszi fel a fonalat. Villanelle (Jodie Comer) elmenekül a lakásából és az Eve (Sandra Oh) által okozott szúrt sebbel járja Párizst, miközben maga az ügynöknő sokkos állapotban, de visszatér Londonba. Kavargó érzelmekkel, de a két nő próbálja túlélni a helyzetet és kissé önmagukat is.
Amíg el nem kezdjük nézni, eszünkbe sem jut mennyire hiányzott nekünk Jodie Comer játéka. Az angol színésznő a tavaly egekig emelte a lécet, az idén is folyamatosan tornázza felfelé, nem tudjuk mire számíthatunk tőle és Villanelle-től. A pszichopatáktól „elvárható” viselkedési formákat produkálja, remekül alkalmazkodik minden szituációhoz. Az első részekben is, ahány emberrel beszél, annyi karaktert ölt magára, legyen az orvos, vagy egy egyszerű eladó. Új oldalát mutatja meg, amikor egyszerre kegyetlenül, de mégis őszinte jóindulatból öli meg a kórházi kisfiút is. Ledöbbent, nem ereszt.
Ez pedig végig velünk marad. A feszültség és a történet is pörög, ahogy Eve visszakerül, immár az MI6-esként, titkolva minden információt Villanelle-lel való különös kapcsolatáról, miközben egy újabb női bérgyilkos veti fel a fejét – mindenkivel ellentétbe kerülve.
Az MI6 munka kapcsán új karaktereket hoznak be a késztők, bár kénytelenek, hiszen Carolyn (Fiona Shaw) fia, Kenny (Shean Delaney) kivételével nem maradt ember Eve egykori csapatában. Viszont mind az újonnan behozott Elena (Kirby Howell-Baptiste) és Hugo (Edward Bluemel) karaktere is mindössze támogató jellegű, nem lopják el és nem is szeretnék elterelni a figyelmet a főbb cselekményekről és szereplőkről. Nincs problémánk velük, de nem tesznek igazán mély benyomást sem ránk.
Az Eve és férje, Niko (Owen McDonnell) közötti kapcsolat hosszú és göröngyös utat jár be az évad során. Már az elejétől érezhető, hogy a titkolózás miatt elkezdenek eltávolodni egymástól, de ezt sokáig nem ismerik be igazán. A házasság azonban mégis a végét járja, meglepő módon pedig maga Villanelle az, aki a végső csapást méri Nikóra, minden tekintetben.
Ahogy haladunk előre a történet meglepőbbnél meglepőbb, de annál jobb fordulatot vesz. A női bérgyilkos szálat viszonylag gyorsan lezárják, hogy felválthassa egy idős milliárdos gyilkosság és annak gazdag és befolyásos fiának ügye. Ez egy érdekes belső akció lett az MI6 számára és egyben remek lehetőség a készítőknek, hogy végre össze tudják hozni Eve-et és Villanelle-t egy nagy, felfokozott közös római vakáció erejéig.
Forrás: townandcountrymag.com
Bár az asszaszin már az első évad óta emlegeti, hogy egyformának érzi magukat az ügynöknővel, de ezt eddig nem kifejezetten érzékeltük vagy értettük. Most viszont Eve is elkezdett lejjebb ásni a saját lelkében – ahogy a körülötte lévők is. Olyan gondolatok és vágyak jönnek elő nála, ami eddig idegennek tűnt számára, de alátámasztja Villanelle állítását. Szerencsére mind a két karakter fejlődik, odafigyeltek rájuk az írók. De ez kellett is, hogy Sandra Oh és Jodie Comer kémiája az eddiginél is átütőbb lehessen. Egyszerűen, ha akarnánk, sem tagadhatnánk a szereplők közötti különös kapcsolatot.
Másik különös és maguk módján erős páros, a vezető Carolyn és Konstantin (Kim Bodnia), akinek első évadbeli halála nem volt túl maradandó. Mindig követik az eseményeket, de úgy, hogy a főszereplőkkel együtt, mi is a végén jövünk rá, kik is mozgatják a szálakat valójában. Konstantin most is szerethető, Carolyn pedig vérbeli profi.
Bár az egész évad a képernyő elé ülteti a nézőt, az utolsó húsz perc, ha lehet még az előző évad befejezésénél is intenzívebbre sikerült. A készítők pedig most sem hagyták az érzelmeinket nyugodni, hiszen az örök szabály itt is érvényesült, ha fegyver kerül egy jelenetbe, bármit is remélünk, el fog sülni.
Összességében tehát a Megszállottak viadala hozta a tőle elvárt szintet, sőt, picit megugrotta azt. Ezek után remélhetőleg csak egy évet kell várnunk, és érkezhet a folytatás is!
A sorozat jelenleg a magyar HBO kínálatában érhető el.
Hogyan lett a sakk a társadalom legkedveltebb játéka? Milyen hatással volt a 20. század (főként az első, háborús felének) prózairodalmára és a szerzőkre? Mi köze lehet a háborúhoz egy ilyen ártatlannak tűnő játéknak?
„A békés párbaj arra szolgált, hogy törvényen kívül helyezze az emberek tudatában a háborút, a pusztítást. A játék – jelképesen – magában foglalja a tér dimenzióit, a sakktáblát és rajta a mezőket, valamint az emberi történelem szereplőit és fegyvereit: katonákat, lovasságot [… ]. A lépések sora pedig az idő dimenzióját ábrázolja. Ahogyan az idő alakítja az életet, a népek és uralkodóik sorsát, úgy változik az állás is az újabb lépéssel.”[1] – Olvashatjuk a Sakk – A játék kétezer éve című összefoglaló tudományos és történeti kötet A mindenség tükre című fejezetében. Az idézet szerzője, Wilhelm Ziehr ezzel a sakk kialakulásának okát, a játék korai formáinak a gyors elterjedését igyekezett magyarázni. Hiszen ez az időszámításunk előtt már évezredekkel megjelenő szórakozási mód nem nevezhető pusztán egy egyszerű időtöltésnek. Filozófiájában és felépítésében tökéletesen kielégíti a táblajátékok minden elvárását, ám annál sokkal több, sokkal nagyobb univerzalitás jelenik meg azon a bizonyos 64 négyzetből álló, osztott mezőn.
A sakk egyszerre az emberi életnek, a harctérnek, a világ működésének, a hatalmasok erőfitogtatásának, a gyengék jelentéktelenségének, a társadalom alakulásának és szabályainak a tökéletes metaforája. Kialakulása is háborús időszakhoz köthető. Gyökerei már korábban, feltehetően időszámításunk előtt a 3. évezredben is megtalálhatók egy hasonló játékban India térségében, ám ebben még nagy szerepet játszott a szerencse, hiszen dobókocka döntötte el a lépések menetét. A maival jobban egyeztethető szabályrendszer az időszámításunk szerinti 4-5. század körül alakulhatott ki (bár folytonos támadás és megkérdőjelezés éri a sakk eredetének történetét, és Európától Ázsiáig kevés nemzet van, akik ne akarták volna sajátjuknak tudni a játék ősi formáját), és vált nemcsak királyi szinten, de a mindennapi emberek és katonák körében is népszerű időtöltéssé. Az ezt megelőző típus, amit még dobókockával játszottak, onnan vált a történészek számára időszakban behatárolhatóvá, hogy amikor Nagy Sándor megütközött Porosz indiai királlyal, akkor a történetírók feljegyzései szerint az indiai hadviselés lényegében pontosan tükrözte a sakkjátékban akkoriban használt eszközöket és felépítést, így nem csak szórakozásra, de a valóságos csatákban is segítségül hívták taktikai tervezések terén.
Forrás: World Chess Hall of Fame
Az ezt követő említések pedig már a mai formát mutatták, ami a Gupta-királyok idejére tehető. Ezt az időszakot szokták India reneszánszának nevezni, virágzott a kultúra, a tudományok, a haditechnika és nem elhanyagolható irányvonalként ott volt az egész birodalomra kiható hódítási korszak is. Tehát egy „légtérbe” került a háború, a filozófia, a matematika és a mindennapi események. A hadsereg nagy volt, a városokban folyamatos katonai nevelésben részesültek a gyermekek, így a nép körében is elterjedt ez a taktikus, de fejlesztő szórakozás. Azt, hogy ebben az időben terjedt el Kínában, arab területeken, és utóbbi régiónak köszönhetően Európában a sakk, a birodalom jó gazdasági viszonyainak tudhatjuk be.
A későbbi történetekben, több festményen és legendában is gyakran szerepelt a játék. A 8. és a 15. század között rengeteg lovagvers született a témában, a történetírók pedig beszámoltak róla, hogy a háborúkban a katonai sátrak szerves része volt a sakktábla, amivel még pihenés közben is a háború gyakorlása jelent meg. Reuben Fine, amerikai filozófus és sakkmester szerint ez nem csupán arra szolgált, hogy szórakozzanak a harcosok, hanem velős részét képezte annak, hogy a katonák számára a háború egy sokkal átláthatóbb és természetesebb világot képezzen. Ne rettegjenek, ne legyen számukra misztikus, hiszen a tábla mellett ülve ugyanazt tehették, mint a hatalom nagyjai, és úgy kísérletezhették ki taktikáikat, hogy közben egyetlen ember sem vesztette életét. A játék közelebb hozta a harcot az emberhez. Valójában egy harci játék, aminek célja, hogy táblán utánozza a hadviselés valódi eseményeit. Ahogy a bevezető idézetben is olvashatjuk, törvényen kívül helyezte a sakk az emberek tudatában a háborút, s ezzel valamelyest könnyített a terhükön, akár csak egyszerű gyorsjátszmás szórakozás bontakozott ki, akár mély, a tudat minden szintjét megmozgató, nehéz csata. [2]
Ahogy eredetén is láthatjuk, a háború mint a játék létrehozó körülménye, és annak atmoszférája szervesen kapcsolódik a sakk kultúrájához. Bár Európában már korán elterjedt, irodalmi alkotásokban alapvetően ritkán találkozhatunk a szimbólumával. Nem is meglepő, hogy az a néhány említés is háborús időszakban alapozott meg szövegeket. A 20. század első felében, az első és a második világháború szörnyű időszakában számos alkalommal használták fel a háború, a hatalom metaforájaként a játékot. Persze ebben közrejátszott az is, hogy a filozófia és a pszichológia egyik fő tárgya volt a korban az emberi elme határainak megállapítása. Meddig képes elérni az ember, és mit tud magából a végletekig kiadni. Így nem csak a háborúhoz, hanem az ember cselekvésének, az emberi tudat kialakulásának is hasznos eszközévé vált a sakk. A behaviorista pszichológia szerint az emberi tanulás folyamatának legfontosabb eleme a megfigyelés. Érdekes, hogy az alább majd említésre kerülő példákban egyaránt láthatjuk majd ezt a technikát. Emellett, bár egy merész kijelentés Reuben Fine-től, de a freudi mélylélektan vizsgálata is érdekes szempont lehet a sakkozók terén. Fine az 1956-ban kiadott Psychology of Chess Players című kötetében egyenesen azt tárgyalja, hogy „a sakkjátékban homoszexuális és agresszív lelki tartalmak szublimálódnak.” Ebben az értelemben a király, a phalloszjelkép a kasztráció félelmével terhelve. A sakk-matt pedig maga a kasztráció, illetve az erősen idézőjelbe tehető „apagyilkosság”, és ebben a tekintetben a gyalogok, akik alapvetően nagy erővel nem bírnak, ám az ellenfél térfelének végét elérve a lehető legerősebb bábuvá válnak, ezzel fenyegetve a királyt. Ez az elmélete Freud Ödipusz-komplexus elvén nyugszik. Ezek alapján láthatjuk, hogy nem pusztán a kor háborús történései, hanem az általánosan elfogadott és ismert pszichológiai irányzatai is meghatározták azt, hogy a sakk miért örvendett ilyen hirtelen kitörő népszerűségnek az időszak – főként próza – irodalmában.
Eddigi észrevételeimmel a sakk irodalmi elterjedésének, és népszerű szimbólummá válásának okát szerettem volna felvezetni, de lássunk néhány – először magyar – példát a korszakból: hazánkban az első hullám, és legtartósabb műfaji megjelenése a sakknak a novellák terén mutatkozott. Többek között Gárdonyi Géza (Hordj magadnál tüzet), Bíró Lajos (Matt), Nagy Lajos (A modern sakk vezérkönyve),Kosztolányi Dezső (Sakk-Matt), Móra Ferenc (A sakk-báró), Karinthy Frigyes (Caesar és Abu Kair, Sakkozók, Sakkozók 1916-ban), Kellér Andor (Sakkozó) is írt ebben a témakörben rövidebb novellát. Közülük legtöbben háborús viszonyokra, a háború előérzetére reflektáltak a sakk szimbólumával. Egyes háborús feszültségben álló országok alakjait, gyakran a magyar politikán belül álló karaktereket elevenítettek meg sakkozók személyében, amik nagyon jól visszaadták a szimbolizálni kívánt személy politikai stílusát. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor valójában a sakkozó egy teljhatalmú diktátor, nagy vezető, vagy olyan rangos személy, aki a bábukkal úgy játszik, mint emberéletekkel a valóságban, úgy alakít ki általuk taktikákat. Ezen kívül még három fő típusban jelent meg a sakk irodalmi művekben. Az első, már említett és legnépszerűbb forma, amikor egy politikai személyt elevenítenek meg, a második szinten a sakkozó mint pszichológiai kísérleti alany vizsgálják az emberi elme alakulását, harmadik szinten azt mondhatjuk, hogy a sakk mint a tudás mintája, a kiválasztottak játéka, az a szórakozás, amit csak kevesen tudnak professzionális szinten művelni, de aki tudja, annak nagy büszkeség. Ez a 20. század legelején volt elterjedt, és ide Ady Endre 1905-ben írt Sakk című novelláját tudnám legjobb példának hozni. Ebben a szövegben két arab játszik, és beszélgetnek arról, hogy nem értik Európában miként terjedhetett el ez a sakk, hiszen azt csak ázsiaiak tudják jól átlátni. A szerző végül arra a következtetésre viszi ki a két arab beszélgetését, hogyha Európában valakik tudnak játszani, azok nyilvánvalóan ázsiaiak lehetnek. Ady természetesen itt a magyar sakkozókat, a magyar népet szerette volna kiemelni ezzel a szöveggel. A (plusz) negyedik megjelenési forma, amikor a szerző sakklogikával rakja össze a történetet. Ez inkább már a 20. század második felének terméke; Kínában sokszor játszottak drámákat sakkbábúk megnevezésével, és példaként Tandori Dezső sakkverseit is ide lehet sorolni, aki a sokatmondó címmel, és a sakkjátszma egymás után történő lépéseivel egy történetet, egy cselekményvázat alakít ki.
Tandori Dezső: Táj két figurával (Forrás: Tiszatáj online)
A 20. század két legnépszerűbb alkotása, ami a sakk témája körül mozog, Stefan ZweigSakknovellája és Vladimir NabokovLuzsin-védelem, vagy újabb fordításban Végzetes végjáték című regénye. Ezekben az alkotásokban nemcsak a sakkozók komplex kialakítása adja a jól felépített képet, hanem a politika és a pszichológia tökéletes beágyazása. Megjelenés szerint a korábbi mű Nabokov regénye, ami magát a háborút konkrétan nem érinti, viszont az orosz emigrációkérdése nagy szerepet kap benne (ami mégiscsak egyfajta eredménye a háborúnak). Viszont Luzsin pusztán azért ment Európába, hogy sakktudását versenyeken mutassa meg, és hogy játsszon, nem hazájának helyzete, vagy körülményei határozták meg a kiutazását. Valójában ez a viszony, amit az emigráció kapcsán is mutat, minden téren ráhúzható a karakterre. Luzsint nem érdekli semmi,csak a sakk. Mellette viszont Nabokov (tapasztalataiból is merítve) mesterien adja vissza a korban Európába emigráló oroszság különböző rétegeit, láthatunk megszállott kommunistát, a helyzetébe beletörődött üzletembert, és azt a generációt (Luzsin felesége), akit már ez egyáltalán nem érdekel.
A történetben a pszichológia is megjelenik, bár nem konkrét esetelemzést olvashatunk ki belőle, de a főszereplőn az autizmus jegyeit fedezhetjük fel, ami ebben a korban még nem volt ismert fogalom. „A Luzsin-védelem azzal kezdődik, hogy az ilyesfajta környezetváltozásokra képtelen, mai fogalmaink szerint autista Luzsint kisfiúként kiszakítják megszokott otthoni közegéből, és arra kényszerítik a szülei, akik boldogtalan és hazug házasságban élnek, hogy elutazzon a városba, az iskolába. Luzsin számára ezzel veszi kezdetét az elutazások és elválások hosszú sora, melyet a hazatérés folyamatos tudattalan vágya kísér, de a haza, az otthon nem csak azért nincs többé, mert az emigránsok számára nincs visszaút egykori hazájukba, hanem mert otthona a szó valódi értelmében soha nem is volt.” – Olvasható Mikola GyöngyikeA „misztikus változó” [3] című tanulmányában, amiben láthatjuk, hogyan hatott ki a pszichológia és az autizmus a gyermek életére. Ez felnőttként is jelen van, nem tud kilépni a sakkból és egyetlen egy dologra tud csak koncentrálni. Ezzel Nabokov megelevenített regényében egy karaktert, akihez hasonlót még korábban senki. Azt szokták mondani, hogy Luzsin a történelem első autista főhőse.
A Sakknovella egy évtizeddel későbbi helyzetet mutat be, az 1930-as és 40-es években játszódik, és érthetően sokkal nagyobb szerepet kap benne a politika és a háború. A sakkjáték szempontjából is látható ez. A történetben két sakkozó-típust is megismerhetünk, elsőként az aktuális sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic története tárul ki előttünk. Egy „koldusszegény délszláv, dunai hajósgyerek”[4] volt, akinek az intellektusa fiatalon (és egyébként a cselekmény alatt is érzékelhetően) nagyon alacsony. Egyetlen nyelven sem tudott megtanulni egy mondatot sem helyesírási hiba nélkül, a sakkot pedig csak figyelte. Amikor édesapja és más-más vendégek játszottak, folyton ott ült és nézte őket. Aztán ebből a figyelésből indulva hétéves korára már profi sakkozó vált belőle. A többi dologgal sem az volt a gondja, hogy nem tudta volna megtanulni, hanem pusztán nem érdekelte. A sakk viszont igen, így világbajnokká vált még a húszas éveiben. “Nem hiszem, hogy sok szerencséje lesz! – mondta barátom. – Tudomásom szerint még senkinek sem sikerült Czentovicból pszichológiai adalékot kicsikarnia. Egy dologról végtelen korlátoltsága ellenére sem feledkezik meg ez a ravasz parasztfiú: gondosan ügyel arra, hogy senki ki ne puhatolhassa gyengéit. Módszere igen egyszerű. A vele egyívású földieken kívül, akikkel kiskocsmákban olykor elborozgat, lehetőség szerint senkivel sem áll szóba.”[5]
Czentovic egy hajón utazik, ami New York kikötőjéből Buenos Aires felé halad. Ezen a hajón meglátják lelkes amatőrök és felkérik, hogy játsszon velük, természetesen pénzért. Azok, akik erre kérik az átlagos sakkozó szintjét mutatják, elszórakoznak, esetleg 2-3 lépéssel előre tudnak gondolkodni, de egyébre nem képesek. Két, teljesen más szintet képviselnek; Czentovic életének szerves része, míg számukra csak puszta szórakozás a sakk. Ezért is nagy meglepetés, amikor megjelenik egy ismeretlen ügyvéd, Dr. B, aki megveri a világbajnokot. És itt jelenik meg a háború is, mégpedig konkrétan a náci faggatási eszközöknek köszönhetjük azt, amilyenné vált Dr. B, és ami miatt sikerült legyőznie először Czentovicot. Csak az első játszma után nyerünk belátást az ő sorsába is, kiderül, hogy Gestapo fogvatartottja volt hosszú ideig egy olyan szobában, ahol semmi behatás nem érhette, se ingerek, se emberek, akikkel beszélhetett, mindössze egy sakkönyvet tudott becsempészni, amivel el tudta magát szórakoztatni. De ez veszélyes dologgá is vált egyben, mivel nem volt társa, egyedül kellett játszania. Először kenyércsomókkal oldotta ezt meg, majd a végére egyedül, fejben végig tudja vinni az egyes mesterjátszmákat. „A sakkjátékhoz, amint a szerelemhez is, nélkülözhetetlen a partner, hogy ne váljunk automatává, puszta robottá –, s ezáltal végül embertelenné…”[6] Ez az egyetlen dolog, ami segíti őt abban, hogy ne őrüljön meg. Dr. B szabadulása óta nem játszott, hiszen neki egy eszköz lett a sakk, az életben maradás eszköze. Függőség ez, de nem olyan, mint egy átlagos játékfüggő. Ő nem azért lesz ilyen zseni, mert szórakoztatja a játék, hanem mert teljesen a tudatába ivódott. Ezért nem is szabad játszania: ha visszaesik abba az állapotba, amiben a fogságban volt, nem tud tőle szabadulni. Ennek a végső játszmában lesz látható jele, mivel ráveszik, hogy hívja ki újra Czentovicot, de ebben a menetben már nem tud uralkodni magán, mivel nem szokott hozzá, hogy van ellenfele a játékban. Fejben sokkal előrébb tart, mint ahol a valós játszma, és végül pont emiatt veszít.
Forrás: de.wikipedia.org/wiki/Schachnovelle
Mint láthatjuk, ezekben a szövegekben igencsak különböző sakkozókról beszélhetünk. Egyikük sem túlságosan hasonlít a másikra, viszont közös bennük az, hogy ez, a minden tekintetben összetett játék teljesen a hatásába kerítette őket. Dr. B. személyében pedig arra is ráláthatunk, hogy mennyi veszéllyel jár az agy túlterhelése. Ez Luzsinnál is így történik, egészségét veszélyezteti a sakk, ezáltal eltiltják tőle, és mikor újra játszik, emiatt nem tudja megkülönböztetni a valóságot a sakk által teremtett víziótól. Bár ezt túléli, mikor az elvonási tünetek jelentkeznek rajta, visszaesik ebbe az állapotba, és idegei is felmondják a szolgálatot. Nála már mondhatjuk azt, hogy az autizmus mellett az általános játékfüggőség is birtokába keríti. Dr. B. nem mutat ilyen tüneteket; amikor Luzsin nem játszhat, izzad, remeg, hallucinál, rosszul érzi magát. Számára az a végzetes, ha nem tud tőle elszakadni, Dr. B. számára pedig az, ha újra játszik. Ezek a karakterek a regényekben egyfajta pszichológiai kísérletnek is számítanak. Viszont érdemes szót ejteni Czentovic karakteréről is, aki nem csupán a behaviorista pszichológia elemeként – a megfigyelés segítségével való tanulás – jelenik meg, hanem a tökéletes diktátor képében. És a szerző is szeretné ezt láttatni. Milyen is Czetovic: vidéki, nem túl intelligens, magából keveset mutató, játéktechnikájában a támadás folyamatos megléte, a védekezés elhagyása jellemző, rengetegen tisztelik, a vereséget pedig nagyon rosszul kezeli. Azt hiszem, ezt a diktátor karaktert nem is kell nevén nevezni, nyilvánvaló, hogy Zweig milyen vezetőket szeretett volna megeleveníteni.
Bár ezekben a regényekben a pszichológia talán nyíltabban szerepel, mint a háború, alapvetően nem is lenne célravezető, ha konkrét sakkjátszmákkal és ennél konkrétabb karakterfestésekkel elevenítenék meg a két világháború alakjait. A sakk célja a való életben sem az, hogy az egyes bábukat az egyes hadvezérek, politikusok helyzetébe képzeljük, közel sem, a lényeg a logikus gondolkodás, amivel a figyelem elvonható (és persze a szórakozás). És ez olyan figyelemelvonás, ami mindezek mellett a háborúra is reflektál, a csatákra, az emberek halálára. Hiszen a sakkban mindenki kiélheti harci vágyát – ha van –, versenghet és legyőzhet másokat. Ez volt a célja Indiában, és úgy hiszem az sem egy meglepő és elhanyagolható tény ebben az esetben, hogy a 20-as és 40-es évek között a Föld legnagyobb sakkmesterei a következő városokban éltek:
Filep Tibor, Kovács Lajos és Török Béla sakkmesterek (Forrás: sakk-mester.blog.hu)
Ők voltak a korszak nagymesterei és világbajnokai, ráadásul a harmincas és negyvenes évek között Németország rendezte a legtöbb világversenyt is. Az ezt követő időszakban, egészen a 70-es évekig pedig a szovjetek voltak a sakk királyai, mind versenyszervezésben, mind mesternevelésben. (Érdekesség, hogy 1894-től 1972-ig nem is volt a közép-európai területen és a Szovjetunión kívül világbajnokot delegáló nemzet.)
Így nem meglepő, ha hasonlóságot vélnek felfedezni a történészek a sakk terén az 5. századi India és a 20. századi Európa között. Lehet közvetve alakult így, de láthatjuk, hogy milyen befolyást gyakorolt ez a játék az emberekre. Az ereje, hatása és összetettsége megkérdőjelezhetetlen.
Ahogy a Sakknovellában is olvashatjuk: “De nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen.”[8]
Felhasznált irodalom:
Roswin Finkenzeller, Wilhelm Ziehr, Emil M. Bührer (1993): Sakk – A játék kétezer éve, Kulturtrade Kft., Gyula.
Kőrössi P. József (szerk.): (2003) Sakk-matt, Noran Könyvkiadó, Budapest.
Csíkos Csaba (2007): Metakogníció. A tudásra vonatkozó tudás pedagógiája. Műszaki Könyvkiadó, Budapest.
Mérő László (2001): Új észjárások. A racionális gondolkodás ereje és korlátai. Tericum Kiadó, Budapest.
