Osztott csatamező – A sakkjáték szimbolikája a 20. század prózairodalmában

Vincze Bence 2019. jún. 3. 0 0

Hogyan lett a sakk a társadalom legkedveltebb játéka? Milyen hatással volt a 20. század (főként az első, háborús felének) prózairodalmára és a szerzőkre? Mi köze lehet a háborúhoz egy ilyen ártatlannak tűnő játéknak?

„A békés párbaj arra szolgált, hogy törvényen kívül helyezze az emberek tudatában a háborút, a pusztítást. A játék – jelképesen – magában foglalja a tér dimenzióit, a sakktáblát és rajta a mezőket, valamint az emberi történelem szereplőit és fegyvereit: katonákat, lovasságot [… ]. A lépések sora pedig az idő dimenzióját ábrázolja. Ahogyan az idő alakítja az életet, a népek és uralkodóik sorsát, úgy változik az állás is az újabb lépéssel.”[1] – Olvashatjuk a Sakk – A játék kétezer éve című összefoglaló tudományos és történeti kötet A mindenség tükre című fejezetében. Az idézet szerzője, Wilhelm Ziehr ezzel a sakk kialakulásának okát, a játék korai formáinak a gyors elterjedését igyekezett magyarázni. Hiszen ez az időszámításunk előtt már évezredekkel megjelenő szórakozási mód nem nevezhető pusztán egy egyszerű időtöltésnek. Filozófiájában és felépítésében tökéletesen kielégíti a táblajátékok minden elvárását, ám annál sokkal több, sokkal nagyobb univerzalitás jelenik meg azon a bizonyos 64 négyzetből álló, osztott mezőn.

A sakk egyszerre az emberi életnek, a harctérnek, a világ működésének, a hatalmasok erőfitogtatásának, a gyengék jelentéktelenségének, a társadalom alakulásának és szabályainak a tökéletes metaforája. Kialakulása is háborús időszakhoz köthető. Gyökerei már korábban, feltehetően időszámításunk előtt a 3. évezredben is megtalálhatók egy hasonló játékban India térségében, ám ebben még nagy szerepet játszott a szerencse, hiszen dobókocka döntötte el a lépések menetét. A maival jobban egyeztethető szabályrendszer az időszámításunk szerinti 4-5. század körül alakulhatott ki (bár folytonos támadás és megkérdőjelezés éri a sakk eredetének történetét, és Európától Ázsiáig kevés nemzet van, akik ne akarták volna sajátjuknak tudni a játék ősi formáját), és vált nemcsak királyi szinten, de a mindennapi emberek és katonák körében is népszerű időtöltéssé. Az ezt megelőző típus, amit még dobókockával játszottak, onnan vált a történészek számára időszakban behatárolhatóvá, hogy amikor Nagy Sándor megütközött Porosz indiai királlyal, akkor a történetírók feljegyzései szerint az indiai hadviselés lényegében pontosan tükrözte a sakkjátékban akkoriban használt eszközöket és felépítést, így nem csak szórakozásra, de a valóságos csatákban is segítségül hívták taktikai tervezések terén.

Az ezt követő említések pedig már a mai formát mutatták, ami a Gupta-királyok idejére tehető. Ezt az időszakot szokták India reneszánszának nevezni, virágzott a kultúra, a tudományok, a haditechnika és nem elhanyagolható irányvonalként ott volt az egész birodalomra kiható hódítási korszak is. Tehát egy „légtérbe” került a háború, a filozófia, a matematika és a mindennapi események. A hadsereg nagy volt, a városokban folyamatos katonai nevelésben részesültek a gyermekek, így a nép körében is elterjedt ez a taktikus, de fejlesztő szórakozás. Azt, hogy ebben az időben terjedt el Kínában, arab területeken, és utóbbi régiónak köszönhetően Európában a sakk, a birodalom jó gazdasági viszonyainak tudhatjuk be.

A későbbi történetekben, több festményen és legendában is gyakran szerepelt a játék. A 8. és a 15. század között rengeteg lovagvers született a témában, a történetírók pedig beszámoltak róla, hogy a háborúkban a katonai sátrak szerves része volt a sakktábla, amivel még pihenés közben is a háború gyakorlása jelent meg. Reuben Fine, amerikai filozófus és sakkmester szerint ez nem csupán arra szolgált, hogy szórakozzanak a harcosok, hanem velős részét képezte annak, hogy a katonák számára a háború egy sokkal átláthatóbb és természetesebb világot képezzen. Ne rettegjenek, ne legyen számukra misztikus, hiszen a tábla mellett ülve ugyanazt tehették, mint a hatalom nagyjai, és úgy kísérletezhették ki taktikáikat, hogy közben egyetlen ember sem vesztette életét. A játék közelebb hozta a harcot az emberhez. Valójában egy harci játék, aminek célja, hogy táblán utánozza a hadviselés valódi eseményeit. Ahogy a bevezető idézetben is olvashatjuk, törvényen kívül helyezte a sakk az emberek tudatában a háborút, s ezzel valamelyest könnyített a terhükön, akár csak egyszerű gyorsjátszmás szórakozás bontakozott ki, akár mély, a tudat minden szintjét megmozgató, nehéz csata. [2]

Ahogy eredetén is láthatjuk, a háború mint a játék létrehozó körülménye, és annak atmoszférája szervesen kapcsolódik a sakk kultúrájához. Bár Európában már korán elterjedt, irodalmi alkotásokban alapvetően ritkán találkozhatunk a szimbólumával. Nem is meglepő, hogy az a néhány említés is háborús időszakban alapozott meg szövegeket. A 20. század első felében, az első és a második világháború szörnyű időszakában számos alkalommal használták fel a háború, a hatalom metaforájaként a játékot. Persze ebben közrejátszott az is, hogy a filozófia és a pszichológia egyik fő tárgya volt a korban az emberi elme határainak megállapítása. Meddig képes elérni az ember, és mit tud magából a végletekig kiadni. Így nem csak a háborúhoz, hanem az ember cselekvésének, az emberi tudat kialakulásának is hasznos eszközévé vált a sakk. A behaviorista pszichológia szerint az emberi tanulás folyamatának legfontosabb eleme a megfigyelés. Érdekes, hogy az alább majd említésre kerülő példákban egyaránt láthatjuk majd ezt a technikát. Emellett, bár egy merész kijelentés Reuben Fine-től, de a freudi mélylélektan vizsgálata is érdekes szempont lehet a sakkozók terén. Fine az 1956-ban kiadott Psychology of Chess Players című kötetében egyenesen azt tárgyalja, hogy „a sakkjátékban homoszexuális és agresszív lelki tartalmak szublimálódnak.” Ebben az értelemben a király, a phalloszjelkép a kasztráció félelmével terhelve. A sakk-matt pedig maga a kasztráció, illetve az erősen idézőjelbe tehető „apagyilkosság”, és ebben a tekintetben a gyalogok, akik alapvetően nagy erővel nem bírnak, ám az ellenfél térfelének végét elérve a lehető legerősebb bábuvá válnak, ezzel fenyegetve a királyt. Ez az elmélete Freud Oidipusz-komplexus elvén nyugszik. Ezek alapján láthatjuk, hogy nem pusztán a kor háborús történései, hanem az általánosan elfogadott és ismert pszichológiai irányzatai is meghatározták azt, hogy a sakk miért örvendett ilyen hirtelen kitörő népszerűségnek az időszak – főként próza – irodalmában.

Reuben Fine (Forrás: chesshistory.com)

Eddigi észrevételeimmel a sakk irodalmi elterjedésének, és népszerű szimbólummá válásának okát szerettem volna felvezetni, de lássunk néhány – először magyar – példát a korszakból: hazánkban az első hullám, és legtartósabb műfaji megjelenése a sakknak a novellák terén mutatkozott. Többek között Gárdonyi Géza (Hordj magadnál tüzet), Bíró Lajos (Matt), Nagy Lajos (A modern sakk vezérkönyve), Kosztolányi Dezső (Sakk-Matt), Móra Ferenc (A sakk-báró), Karinthy Frigyes (Caesar és Abu Kair, Sakkozók, Sakkozók 1916-ban), Kellér Andor (Sakkozó) is írt ebben a témakörben rövidebb novellát. Közülük legtöbben háborús viszonyokra, a háború előérzetére reflektáltak a sakk szimbólumával. Egyes háborús feszültségben álló országok alakjait, gyakran a magyar politikán belül álló karaktereket elevenítettek meg sakkozók személyében, amik nagyon jól visszaadták a szimbolizálni kívánt személy politikai stílusát. Ha ebből a szemszögből nézzük, akkor valójában a sakkozó egy teljhatalmú diktátor, nagy vezető, vagy olyan rangos személy, aki a bábukkal úgy játszik, mint emberéletekkel a valóságban, úgy alakít ki általuk taktikákat. Ezen kívül még három fő típusban jelent meg a sakk irodalmi művekben. Az első, már említett és legnépszerűbb forma, amikor egy politikai személyt elevenítenek meg, a második szinten a sakkozó mint pszichológiai kísérleti alany vizsgálják az emberi elme alakulását, harmadik szinten azt mondhatjuk, hogy a sakk mint a tudás mintája, a kiválasztottak játéka, az a szórakozás, amit csak kevesen tudnak professzionális szinten művelni, de aki tudja, annak nagy büszkeség. Ez a 20. század legelején volt elterjedt, és ide Ady Endre 1905-ben írt Sakk című novelláját tudnám legjobb példának hozni. Ebben a szövegben két arab játszik, és beszélgetnek arról, hogy nem értik Európában miként terjedhetett el ez a sakk, hiszen azt csak ázsiaiak tudják jól átlátni. A szerző végül arra a következtetésre viszi ki a két arab beszélgetését, hogyha Európában valakik tudnak játszani, azok nyilvánvalóan ázsiaiak lehetnek. Ady természetesen itt a magyar sakkozókat, a magyar népet szerette volna kiemelni ezzel a szöveggel. A (plusz) negyedik megjelenési forma, amikor a szerző sakklogikával rakja össze a történetet. Ez inkább már a 20. század második felének terméke; Kínában sokszor játszottak drámákat sakkbábúk megnevezésével, és példaként Tandori Dezső sakkverseit is ide lehet sorolni, aki a sokatmondó címmel, és a sakkjátszma egymás után történő lépéseivel egy történetet, egy cselekményvázat alakít ki.

Tandori Dezső: Táj két figurával (Forrás: Tiszatáj online)

A 20. század két legnépszerűbb alkotása, ami a sakk témája körül mozog, Stefan Zweig Sakknovellája és Vladimir Nabokov Luzsin-védelem, vagy újabb fordításban Végzetes végjáték című regénye. Ezekben az alkotásokban nemcsak a sakkozók komplex kialakítása adja a jól felépített képet, hanem a politika és a pszichológia tökéletes beágyazása. Megjelenés szerint a korábbi mű Nabokov regénye, ami magát a háborút konkrétan nem érinti, viszont az orosz emigráció kérdése nagy szerepet kap benne (ami mégiscsak egyfajta eredménye a háborúnak). Viszont Luzsin pusztán azért ment Európába, hogy sakktudását versenyeken mutassa meg, és hogy játsszon, nem hazájának helyzete, vagy körülményei határozták meg a kiutazását. Valójában ez a viszony, amit az emigráció kapcsán is mutat, minden téren ráhúzható a karakterre. Luzsint nem érdekli semmi, csak a sakk. Mellette viszont Nabokov (tapasztalataiból is merítve) mesterien adja vissza a korban Európába emigráló oroszság különböző rétegeit, láthatunk megszállott kommunistát, a helyzetébe beletörődött üzletembert, és azt a generációt (Luzsin felesége), akit már ez egyáltalán nem érdekel.

A történetben a pszichológia is megjelenik, bár nem konkrét esetelemzést olvashatunk ki belőle, de a főszereplőn az autizmus jegyeit fedezhetjük fel, ami ebben a korban még nem volt ismert fogalom. „A Luzsin-védelem azzal kezdődik, hogy az ilyesfajta környezetváltozásokra képtelen, mai fogalmaink szerint autista Luzsint kisfiúként kiszakítják megszokott otthoni közegéből, és arra kényszerítik a szülei, akik boldogtalan és hazug házasságban élnek, hogy elutazzon a városba, az iskolába. Luzsin számára ezzel veszi kezdetét az elutazások és elválások hosszú sora, melyet a hazatérés folyamatos tudattalan vágya kísér, de a haza, az otthon nem csak azért nincs többé, mert az emigránsok számára nincs visszaút egykori hazájukba, hanem mert otthona a szó valódi értelmében soha nem is volt.” – Olvasható Mikola Gyöngyike A “misztikus változó[3] című tanulmányában, amiben láthatjuk, hogyan hatott ki a pszichológia és az autizmus a gyermek életére. Ez felnőttként is jelen van, nem tud kilépni a sakkból és egyetlen egy dologra tud csak koncentrálni. Ezzel Nabokov megelevenített regényében egy karaktert, akihez hasonlót még korábban senki. Azt szokták mondani, hogy Luzsin a történelem első autista főhőse.

A Sakknovella egy évtizeddel későbbi helyzetet mutat be, az 1930-as és 40-es években játszódik, és érthetően sokkal nagyobb szerepet kap benne a politika és a háború. A sakkjáték szempontjából is látható ez. A történetben két sakkozó-típust is megismerhetünk, elsőként az aktuális sakkvilágbajnok, Mirko Czentovic története tárul ki előttünk. Egy „koldusszegény délszláv, dunai hajósgyerek”[4] volt, akinek az intellektusa fiatalon (és egyébként a cselekmény alatt is érzékelhetően) nagyon alacsony. Egyetlen nyelven sem tudott megtanulni egy mondatot sem helyesírási hiba nélkül, a sakkot pedig csak figyelte. Amikor édesapja és más-más vendégek játszottak, folyton ott ült és nézte őket. Aztán ebből a figyelésből indulva hétéves korára már profi sakkozó vált belőle. A többi dologgal sem az volt a gondja, hogy nem tudta volna megtanulni, hanem pusztán nem érdekelte. A sakk viszont igen, így világbajnokká vált még a húszas éveiben. “Nem hiszem, hogy sok szerencséje lesz! – mondta barátom. – Tudomásom szerint még senkinek sem sikerült Czentovicból pszichológiai adalékot kicsikarnia. Egy dologról végtelen korlátoltsága ellenére sem feledkezik meg ez a ravasz parasztfiú: gondosan ügyel arra, hogy senki ki ne puhatolhassa gyengéit. Módszere igen egyszerű. A vele egyívású földieken kívül, akikkel kiskocsmákban olykor elborozgat, lehetőség szerint senkivel sem áll szóba.” [5]

Czentovic egy hajón utazik, ami New York kikötőjéből Buenos Aires felé halad. Ezen a hajón meglátják lelkes amatőrök és felkérik, hogy játsszon velük, természetesen pénzért. Azok, akik erre kérik az átlagos sakkozó szintjét mutatják, elszórakoznak, esetleg 2-3 lépéssel előre tudnak gondolkodni, de egyébre nem képesek. Két, teljesen más szintet képviselnek; Czentovic életének szerves része, míg számukra csak puszta szórakozás a sakk. Ezért is nagy meglepetés, amikor megjelenik egy ismeretlen ügyvéd, Dr. B, aki megveri a világbajnokot. És itt jelenik meg a háború is, mégpedig konkrétan a náci faggatási eszközöknek köszönhetjük azt, amilyenné vált Dr. B, és ami miatt sikerült legyőznie először Czentovicot. Csak az első játszma után nyerünk belátást az ő sorsába is, kiderül, hogy Gestapo fogvatartottja volt hosszú ideig egy olyan szobában, ahol semmi behatás nem érhette, se ingerek, se emberek, akikkel beszélhetett, mindössze egy sakkönyvet tudott becsempészni, amivel el tudta magát szórakoztatni. De ez veszélyes dologgá is vált egyben, mivel nem volt társa, egyedül kellett játszania. Először kenyércsomókkal oldotta ezt meg, majd a végére egyedül, fejben végig tudja vinni az egyes mesterjátszmákat. „A sakkjátékhoz, amint a szerelemhez is, nélkülözhetetlen a partner, hogy ne váljunk automatává, puszta robottá –, s ezáltal végül embertelenné…”[6] Ez az egyetlen dolog, ami segíti őt abban, hogy ne őrüljön meg. Dr. B szabadulása óta nem játszott, hiszen neki egy eszköz lett a sakk, az életben maradás eszköze. Függőség ez, de nem olyan, mint egy átlagos játékfüggő. Ő nem azért lesz ilyen zseni, mert szórakoztatja a játék, hanem mert teljesen a tudatába ivódott. Ezért nem is szabad játszania: ha visszaesik abba az állapotba, amiben a fogságban volt, nem tud tőle szabadulni. Ennek a végső játszmában lesz látható jele, mivel ráveszik, hogy hívja ki újra Czentovicot, de ebben a menetben már nem tud uralkodni magán, mivel nem szokott hozzá, hogy van ellenfele a játékban. Fejben sokkal előrébb tart, mint ahol a valós játszma, és végül pont emiatt veszít.

Mint láthatjuk, ezekben a szövegekben igencsak különböző sakkozókról beszélhetünk. Egyikük sem túlságosan hasonlít a másikra, viszont közös bennük az, hogy ez, a minden tekintetben összetett játék teljesen a hatásába kerítette őket. Dr. B. személyében pedig arra is ráláthatunk, hogy mennyi veszéllyel jár az agy túlterhelése. Ez Luzsinnál is így történik, egészségét veszélyezteti a sakk, ezáltal eltiltják tőle, és mikor újra játszik, emiatt nem tudja megkülönböztetni a valóságot a sakk által teremtett víziótól. Bár ezt túléli, mikor az elvonási tünetek jelentkeznek rajta, visszaesik ebbe az állapotba, és idegei is felmondják a szolgálatot. Nála már mondhatjuk azt, hogy az autizmus mellett az általános játékfüggőség is birtokába keríti. Dr. B. nem mutat ilyen tüneteket; amikor Luzsin nem játszhat, izzad, remeg, hallucinál, rosszul érzi magát. Számára az a végzetes, ha nem tud tőle elszakadni, Dr. B. számára pedig az, ha újra játszik. Ezek a karakterek a regényekben egyfajta pszichológiai kísérletnek is számítanak. Viszont érdemes szót ejteni Czentovic karakteréről is, aki nem csupán a behaviorista pszichológia elemeként – a megfigyelés segítségével való tanulás – jelenik meg, hanem a tökéletes diktátor képében. És a szerző is szeretné ezt láttatni. Milyen is Czetovic: vidéki, nem túl intelligens, magából keveset mutató, játéktechnikájában a támadás folyamatos megléte, a védekezés elhagyása jellemző, rengetegen tisztelik, a vereséget pedig nagyon rosszul kezeli. Azt hiszem, ezt a diktátor karaktert nem is kell nevén nevezni, nyilvánvaló, hogy Zweig milyen vezetőket szeretett volna megeleveníteni.

Bár ezekben a regényekben a pszichológia talán nyíltabban szerepel, mint a háború, alapvetően nem is lenne célravezető, ha konkrét sakkjátszmákkal és ennél konkrétabb karakterfestésekkel elevenítenék meg a két világháború alakjait. A sakk célja a való életben sem az, hogy az egyes bábukat az egyes hadvezérek, politikusok helyzetébe képzeljük, közel sem, a lényeg a logikus gondolkodás, amivel a figyelem elvonható (és persze a szórakozás). És ez olyan figyelemelvonás, ami mindezek mellett a háborúra is reflektál, a csatákra, az emberek halálára. Hiszen a sakkban mindenki kiélheti harci vágyát – ha van –, versenghet és legyőzhet másokat. Ez volt a célja Indiában, és úgy hiszem az sem egy meglepő és elhanyagolható tény ebben az esetben, hogy a 20-as és 40-es évek között a Föld legnagyobb sakkmesterei a következő városokban éltek:

1900-as évek: Nürnberg (Siegbert Tarrasch)

1910-es évek: Berlin (Manuel Lasker)

1920-as évek: Budapest, Bécs (Maróczy Géza)

1920-as évek: Varsó, Berlin (Akiba Rubinstein)

1920-as évek: Riga, Párizs (Aaron Nimzovics)

1930-as, 40-es évek: Moszkva, Kijev (Alexander Aljechin)

1940-es évek: Amszterdam, Párizs (Max Euwe)[7]

Filep Tibor, Kovács Lajos és Török Béla sakkmesterek (Forrás: sakk-mester.blog.hu)

Ők voltak a korszak nagymesterei és világbajnokai, ráadásul a harmincas és negyvenes évek között Németország rendezte a legtöbb világversenyt is. Az ezt követő időszakban, egészen a 70-es évekig pedig a szovjetek voltak a sakk királyai, mind versenyszervezésben, mind mesternevelésben. (Érdekesség, hogy 1894-től 1972-ig nem is volt a közép-európai területen és a Szovjetunión kívül világbajnokot delegáló nemzet.)

Így nem meglepő, ha hasonlóságot vélnek felfedezni a történészek a sakk terén az 5. századi India és a 20. századi Európa között. Lehet közvetve alakult így, de láthatjuk, hogy milyen befolyást gyakorolt ez a játék az emberekre. Az ereje, hatása és összetettsége megkérdőjelezhetetlen.

Ahogy a Sakknovellában is olvashatjuk: “De nem sértő korlátozás-e a sakkot egyszerűen játéknak nevezni? Nem tudomány, nem művészet-e egyúttal, mely úgy lebeg e kategóriák között, mint Mohamed koporsója ég és föld között? Az ellentétek sajátos, egyszeri összetalálkozása: ősrégi és örökké új, természetében mechanikus, de csak a képzelet eleveníti meg, szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan. Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat. S mindezek ellenére lényében és létében tartósabbnak bizonyult minden törvénynél, minden más alkotásnál. Egyetlen játék, amelyet minden idők minden népe egyaránt magáénak vallott, s amelyről senki sem tudja, melyik isten hozta a földre, hogy unalmat űzzön, elmét élesítsen, lelkeket hevítsen.”[8]


Felhasznált irodalom:


[1] Sakk – A játék kétezer éve. 33. o.

[2] Sakk – A játék kétezer éve. 34. o.

[3] http://doktori.bibl.u-szeged.hu/4207/1/MikolaGY_Misztikus_valtozo_Phd_disszertacio.pdf

[4] Stefan Zweig: Sakknovella

[5] Stefan Zweig: Sakknovella

[6] Stefan Zweig: Sakknovella

[7] Sakk – A játék kétezer éve, Nagy mesterek című fejezet

[8] Stefan Zweig: Sakknovella

Kiemelt kép: Honore Daumier – Chess Payers

Tags: chess, Háború, irodalom, játék, sakk, Sakk – A játék kétezer éve, sakk az irodalomban, sport, Stefan Zweig, Vladimir Nabokov, Wilhelm Ziehr Categories: IRODALOM
Related Posts