Október 18-án az Akváriumban tartotta meg √121., azaz 11. születésnapját a Firkin zenekar. Magyarország legnépszerűbb, 2008-ban Budapesten alapított jumpin’ punk zenekara híres az elképesztő bulijairól, ez pedig egy ünnepi alkalom estében hatványozottan is igaznak bizonyul. Az Akvárium Klub KisHALL-ja megtelt, és nem csak a színpadon, de a közönség soraiban is őrült hangulat uralkodott. A zenekar tagjai új dalokkal és izgalmas vendégfellépőkkel készültek, Nóniusz Gábor, Fehér Zsombor (Kerekes Band) és Göttinger Pál is színpadra lépett az este során, hogy színezzék az ünnepi koncert hangulatát.
Október 17-én az Ellátóházban adott közös koncertet a Zaporozsec és a twentees. Az est vendége egy igazán ígéretes feltörekvő budapesti zenekar, a Magácska volt, akik háromnegyed hétkor indították be az estét és tökéletesen felkészítették a színpadot a twentees előtt.
A még nagyon fiatal, de szép lassan a fővárosi közegben is egyre népszerűbb, Hódmezővásárhelyről induló zenekar fél nyolckor vette át a terepet, nem okoztak csalódást. Remek hangulatot varázsoltak a koncertterembe, és egyre nagyobb közönség alakult ki a színpad előtt is. Mire a Zaporozsec beállt, már meg is telt az Ellátóház. Csütörtök estéhez képest a tömeg meglepően nagy és lelkes volt. A vasi zenekar pedig nem fogta vissza magát – rögtönzött, vagy már hosszú ideje tervezett – látványelemek terén, a koncert alatt egy lovaggá ütésnek is szemtanúi lehettünk, de a legnagyobb meglepetés és az est egyértelmű csúcspontja a negyedik szám után érkezett, amikor is Papp Dávid, a zenekar basszerosa a színpadra hívta kedvesét, majd feltette neki a nagy kérdést, amire egyértelmű volt a válasz. A romantikus pillanat pedig mindenki szívébe belopta magát, talán nehezen is tértek vissza a koncerthangulathoz a teremben lévők, pedig a srácok sok újdonsággal is készültek: a közönség hallhatott egy teljesen új számot, illetve a most debütált Egyszeregy (eredetileg Punk Aranka) című szerzeményüket.
„Ha valakinek számít, hogy az életben a tisztesség ne legyen hasztalan, eme Lucretius Fronto jó tisztségre méltó„
Pompeii, CILVI 6626
Az elmúlt időszakban tapasztalhattuk, hogy amikor közeleg egy választás, pártállástól függetlenül egyre élénkebbé válik a kampány és az ígéretek nemcsak folyamatosan gyarapodnak, de egyre hangzatosabbak is lesznek. Lépten-nyomon plakátokat, falragaszokat, matricákat látni az utcákon, még inkább a politika tölti be a sajtót és más médiumokat, választási hirdetések lepik el a közösségi oldalakat, egymást követik az átadásokról szóló híradások. A negatív kampány részeként pedig sokasodnak az ellenjelöltek alkalmatlanságát bizonygató kijelentések.
Szerző: Agócs Nándor
Vajon mennyiben volt ez más, vagy éppen hasonló több mint másfélezer évvel ezelőtt, a római korban? Mit tudunk egyáltalán erről Pannonia vonatkozásában? Vajon mit ígértek a hivatalra pályázók közel kétezer évvel ezelőtt választóiknak? Egyáltalán milyen forrásaink vannak és mennyiben lehet rekonstruálni a pannoniai választásokat? Noha sok további kérdés is felmerül a témával kapcsolatban, a többségre csak részlegesen, vagy egyáltalán nem adható válasz. Sok esetben csupán a Birodalom más területeiről származó adatok alapján bocsátkozhatunk feltételezésekbe. Azonban a rendszer sokban nem különbözhetett a legtávolabbi provinciák szegleteiben sem. Pannonia városai akkor létesültek, amikor a Birodalom már császárok, vagy miként akkor nevezték őket, a princepsek uralma alatt állt. Noha Augustus a köztársaság álcájával takaródzott, az általa kiépített rendszer egyeduralom volt, azonban sem ő, sem utódai nem kívántak mindenre kiterjedő döntési jogkört, az egyes városok vezetőit nem Rómából nevezték ki, hiszen erre a központi hatalomnak amúgy sem lett volna kapacitása. Így továbbra is megmaradt a korábbi rendszer, a helyi ügyek intézését, a városok fenntartását, működtetését az egyes közösségekre bízták. Ennek az oka részben az is volt, hogy nem létezett a központi költségvetésnek olyan része, amit, legalábbis rendszeresen, a helyi önkormányzatok részére bocsájtottak volna. A városok igazgatásában, működtetésében felmerülő költségeket helyi forrásokból kellett fedezni, (ez nem meglepő, hiszen maga Augustus is azzal kérkedett, hogy négyszer segítette ki saját pénzéből az államkincstárat), így a városok irányítása is a helyi elit feladata volt.
A római állam alapvetően timokratikus jellegű volt, azaz az emberek anyagi javaik arányában részesültek a polgári jogokban, az egyes városok vezető tisztségviselői is a legtehetősebbek közül kerültek ki. Azonban a vagyon sem volt önmagában elég, a származás legalább annyira fontos volt, például egy felszabadított rabszolga már szabadként született gyermeke, legyen bármilyen gazdag is, mindvégig hátrányos megkülönböztetésben részesült. Néhány adat arra utal, hogy a felemelkedő emberektől, a „jöttment újgazdagoktól” nemcsak Róma városában őrizték féltékenyen kiváltságaikat, tisztségeiket az ősi senatori családok leszármazottai, de alighanem a pannonai városok vezető családjai is hasonlóképpen viszonyultak az ő szempontjukból felkapaszkodottnak minősített személyekhez. Persze ettől függetlenül a vagyon sokak számára ajtókat nyitott, a pénzre ugyanis nemcsak a választási kampány idején volt szükség, hanem a tisztség elnyerését követően is, hiszen a magistraturák betöltőinek nem járt fizetés. A tehetséges, ám nem túl tehetős személyek elől már csak ezért is el volt vágva a felemelkedés ezen útja. Azonban nem csak a kampány járt komoly anyagi áldozatokkal, ugyanis megkövetelték, hogy magáért a hivatal elnyeréséért is egy külön összeget, ún. summa honorariát fizessenek. Ráadásul nemcsak a hivatalba lépés előtt, hanem azt követően is további közcélú felajánlásokat, ún. munust (tsz. munera) vártak el a magistratusoktól. Noha a vezetőrétegbe tartozók mindig szívesen hangoztatták, hogy ezeket a terheket csupán szeretett városukért vállalják, azért nem szabad elfelejtkezni arról sem, hogy ezek a „befektetések” a hivatalok révén szerzett kapcsolatoknak, információknak köszönhetően gyakran megtérültek.
Tiberius Barbius Valens Savaria és egyben Pannonia egyik legkorábbi ismert duumvire, aki a város lakóinak többségétől eltérően nem egykori letelepített veteránok, hanem egy nagy múltú és gazdag észak-itáliai kereskedőcsalád sarja volt
A legnagyobb megtiszteltetést a IIvir/duumvir tisztség jelentette, a collegialitas jegyében, és elnevezésének megfelelően, mindig egyszerre ketten töltötték be ezt a hivatalt, ők lényegében az egyes városok polgármestereinek tekinthetők. Az alattuk elhelyezkedő aedilisekből szintén minden évben kettőt választottak, a duumvirek jobbkezeiként feladatuk főként az ellenőrzés (közrend, piacok, fürdők) és szervezés (ünnepségek, játékok) volt. Egyes pannoniai városokban (pl.: Carnuntum) ez a kettőt IIIIvir/quattourvir tisztségben vonták össze úgy, hogy a két rangelső IIIIvir igazságszolgáltatási, a két alacsonyabb pedig aedilisi hatalommal rendelkezett. Ugyancsak a városi magistratusok közé tartoztak a quaestorok is, ez a két személy a város pénzügyeit intézte. A hivatalokra való pályázás feltétele elvben csak a szabad jogállás volt, a római polgárjog megléte, vagy a városi tanácsban (ordo decurionum) elnyert tagság nem. A polgármesteri hivatalra viszont jobbára csak azok pályázhattak, akik már az aedilis vagy quaestor, vagy mindkettő hivatalt elnyerték. Azonban mivel Pannoniából az egyes városok alapításkori nemzedékéről nem nagyon rendelkezünk információval, hanem jobbára csak a későbbi generációkat ismerjük, ezért a tisztségek betöltői között is csak római polgárjoggal rendelkező, a városi tanácsba tartozó személyek adatoltak.
Nem tudjuk pontosan, hogy a pannoniai városokban mikor került sor a választásokra, valószínű, hogy ez nem egyszerre történt mindenhol, Pompeiiben vélhetően márciusban vagy áprilisban tartották őket, a hivatali megbízatások pedig júliusban vették kezdetüket, az itt talált feliratok alapján a választásokat egy komoly kampány előzte meg. Noha Pannoniából nincsenek Pompeiihez fogható választási feliratok (programmata), de igen valószínű, hogy a választások alkalmával, hasonló falfirkák, felfestett feliratok lepték el a házak falait, amik az egyes jelöltek megválasztására buzdítottak („Trebius kelj fel, tedd meg aedilisnek a derék ifjút, Lollius Fuscust!” – AE 1915, 57c), vagy éppen negatív kampányt folytattak az ellenfelek lejáratására („Az összes sokáig tivornyázó kér titeket, tegyétek meg Cerinius Vattiát aedilissze! Florus írta ezt Fructusszal.” – CIL IV, 581).
Pompeii választási feliratok
A jelöltek esélyeik növelése érdekében felajánlásokat tettek, a pannoniai források egyoldalúságából fakadóan nem tudjuk, hogy ezek milyen arányban oszlottak meg, nem maradtak ránk élelmiszerosztásról, gladiator– vagy egyéb játékok megrendezéséről tanúskodó emlékek, kizárólag építményekkel kapcsolatos ajándékokról maradtak ránk források. A városi vezetők már a római korban is előszeretettel örökíttették meg magukat olyan építkezési feliratokon, amik valójában közpénzből történő beruházásokról emlékeztek meg. Így csak azon feliratok képezhetik a vizsgálat tárgyát, amelyen feltüntették, hogy a tisztség elnyeréséért (ob honorem) tett felajánlásról van szó. Meglepő módon azonban alig ismert olyan felirat, ami a polgármesteri hivatal elnyerésért tett felajánlásról emlékezne meg. Az egykori Scarbantaiából (ma Sopron) két töredékes tábla került elő, a lelőhelyük alapján a forum közelében végzett építkezésről vagy felújításról emlékeztek meg, amik révén ígéretüknek tettek eleget (ob honorem IIviratus). Egy brigetiói (ma Komárom) kollégájuk talán ugyancsak választási ígéretét váltotta be azzal, hogy az egyik amphitheatrumban végzett építkezéseket. Azonban annak ellenére, hogy ez a réteg bizonyosan tehetős volt, további summus honorariaként végrehajtott építkezésről nem tudunk. Az ismert pannoniai felajánlásokból is csak szerényen vették ki a részüket, Aquincumban (ma Óbuda) Nemesis istennő szentélyének felújításáról, egy fürdő és egy szökőkút építéséről szólnak a források, egy savariai (ma Szombathely) polgármester pedig az egyik pannoniai fürdővárost ajándékozta meg Minerva istennő szobrával. A kisebb tisztséget jelentő aedilitas kapcsán is csak két adatunk van, Aquincumban Hadrianus császár szobrát, Carnuntumban (ma Petronell – Deutsch-Altenburg) pedig a város egyik jeles polgárának, vagy a helytartónak emeltek szobrot. A források hiánya a kutatottságból fakadhat, de az is lehet, hogy a választási ígéretek zömét a „kenyeret és cirkuszt” körébe utalható felajánlások jelentették. De akár az is a jelenség hátterében állhat, hogy a számításba jöhető jelöltek száma igencsak kevés volt. Aquincumban, ahonnan a legtöbb egykori polgármestert ismerjük, több esetben megfigyelhető, hogy rokoni kapcsolat volt közöttük, nem egyszer apa és fia, vagy nagyapa és unokája is elfoglalta a városvezetőjének székét. Illetve meglehet, hogy más ismert személyek között is jelenleg nem meghatározható rokoni kapcsolat állt fent. Talán ennek is köszönhető, hogy a legnagyobb építkezések nem ehhez a réteghez köthetők, hanem főleg idegenekhez, vagy újonnan felemelkedő családokhoz kapcsolódnak. Mursában (ma Eszék) az egyik városi tanácstag egy papi tisztség elnyeréséért egy 50 üzlethelyiségből álló, két oszlopsorral ellátott kereskedelmi célú épületet emeltetett. A syriai Antiochiából származó Caius Domitius Zmaragdus, aki Carnuntum városi tanácsának tagja volt tette a legnagyobb felajánlást, amihez fogható mértékű nem csak Pannoniában, de az egész Duna-vidékről sem ismert, csak Észak-Italiában találni hasonlót. Zmaragdus („Smaragd”) ugyanis egy egész amphitheatrumot építtetett egyedül a saját költségén a város lakói számára.
A Caius Domitius Zmaragdus által emeltetett amphitheatrum építésifelirata
A Zmaragdus által építtetett kb. 8000 fő befogadására alkalmas ún. katonavárosi amphitheatrum
Alighanem a városok vezetőit adó elit részéről azért sem ismerünk ilyen mértékű beruházásokat, mert családjuk ismertsége és befolyása már elég megbecsülést és tekintélyt kölcsönzött számukra, kevésbé kellett a lakosság támogatását és elismerését keresniük. Nem így a betelepülőknek, vagy újonnan felemelkedőknek, akik társadalmi jogállásukat és vagyoni lehetőségeiket tekintve nem maradtak el ugyan a helyi elit mögött, ám jövevény voltukból fakadóan többet kellett tenniük az érvényesülésért és elismertségért.
Dollár Papa Gyermekei újra előadták Az apácát. Diderot leghíresebb műve alapján készült darabjuk, melyet Ördög Tamás rendezett, 2017-ben debütált. Felújított változatát néztük meg a OSzMI körtermében.
Denis Diderot regénye 1760-ban készült el, majd csak 1796-ban jelent meg. A levélregény formájában írt mű az író korának hazug, képmutató és kétes erkölcsű társadalmát bírálja, főszereplője, a fiatal Zsuzsanna sorsán keresztül bemutatva. „A nevem Zsuzsanna. Miattam vagytok itt, örülök is nagyon, hogy ennyien eljöttetek. De nem szeretnék senkit untatni a zárdába kerülésem részleteivel: 16 évesen anyám minden ellenállásom ellenére beadott apácának.„ – kezdődik elidegenítő módon az előadás. Kiss-Végh Emőke játssza az apácákhoz küldött lányt, megrendítő természetességgel. Közbeékelő megjegyzései választják el későbbiekben is a fejezeteket.
Fotó: Véner Orsolya / Trafó
Az első részben egy szigorú zárdában követjük az eseményeket, ahol Krisztina nővér (Urbanovits Krisztina) és Ludovika nővér (Szalontay Tünde) egyértelmű zsarnokoskodása zajlik. Megtudjuk, hogy volt egy bizonyos módon megüdvözült és bűnbe esett Mónika nővér, akinek kilétét furcsán titkolni próbálják. Ez az elhallgató, ferdítő attitűd uralja az egész helyet, Zsuzsannát viszont nem tudják manipulálni. Nem hagyja. Egyetlen cinkostársa a szkepticizmusban Ursula (Cuhorka Emese). Ketten olyanok, mint külső szemlélők. Látszólag a lány mégis az egyedüli józan eszű személy a kolostorban.
Ezen a helyen egy misebor-cseppnyi erkölcs sincsen. Mikor az apácák a heti vitakörüket tartják, nagyon őszinte kérdések hangzanak el. Jó-e az Isten? Mit akar valójában? Van-e eleve elrendeltetés, és ha van, akkor létezik-e szabad akarat? A darabban a szereplők dinamikáján keresztül fejtegetik, hogy fér össze a logika és a hit. Meddig terjed a vallás logikája és mettől szól csupán a hitről. Ha minden csak a hitről szól, akkor érdemes-e erről vitázni? Érdemleges válaszokat nem kapunk, csupán agresszív és pszeudo-dogmatikus reakciókat. Végül a két anyácska vasszigora és álszentsége előttünk és Zsuzsanna előtt is kiderül. Pánik üt be, így az egyedüli és ebben a helyzetben a legészszerűbb megoldást választják a nővérek: az ördögűzést.
Elképesztő látni, ahogy az ok-okozat önkényesen megcserélődik, így manipulálják a többi tudatlan leányt. A zárda leplezetlen hazugságai és a realitás következetes tagadása az őrületbe kergeti Zsuzsát, akire így az elmeháborodottságot ráfogva végül ördögűzhetik őt. Egy exorcizmus vizuális eljátszása pedig már nem is tűnik annyira abszurdnak, ha az ember jobban belegondol a jelentésébe és életszerű párhuzamaiba. A második részben a pokolból a látszólagos mennybe kerül át a lány. Elsőre mindenesetre így tűnik. Csakhogy ez nem a Gyönyörök kertje, ez a triptichon másik oldala. Egy másik fajta pokol. Vagy ugyanaz, csak egy kicsit odébb, ha úgy tetszik. Végül is, van még hely a vásznon, elég nagy hozzá a festmény.
A másik zárdában, ebben a szektaszerű bizarr közösségben X asszony a főnöknő (Török-Illyés Orsolya). Az még vadabbá és lidércesebbé teszi a szereplőt, hogy nincs nevén nevezve. A színésznő minden mozdulatában érződik a dominancia, megformált karaktere egyszerre érzéki és szent, amibe a néző egyenesen beleborzong, mert érződik, hogy ez a tűz és jég (vagy inkább ember és isten) ellentét bármely pillanatban kitörhet belőle. Nyakában a keresztek inkább vagyontárgyak, hatalmi szemléltetések (esetleg fukszok) mintsem a hit záloga. X asszony teljesen el van ragadtatva a friss hústól.
Fotó: Véner Orsolya / Trafó
A lányra szegezett figyelemre rögtön irigy lesz a főnöknő eddigi kiskedvence, a hálójába már teljesen becsalt Teréz nővér (Stork Natasa). Az érzelmi zsarolás iskolapéldája játszódik le a főnöknő és Teréz személyében, Stork Natasa pedig pontosan és hitelesen borul ki végül a tetőponton. Glória-fényre derülnek a zárt közösség beteges szokásai. A vallás önkényes átértelmezése egy olyan légkörű gyülekezetet teremtett, amibe az ember ösztönösen beleborzong, szemlélni ezt pedig a groteszkség etalonja. A sarkított és látszólag nonszensz jelenetek elképesztő hatással mutatják be, hogyan próbálják a zárda lakói elnyomni szexuális vágyaikat. Mégis mennyire természetes ez a fajta extrém önmegtartóztatás? Itt nem egy fogadalomról van szó, hanem egy emberi ösztön teljes letagadásáról. Ez a kulcsa az egész darabnak, ráadásul mindeközben egyértelművé válik, hogy igazából a hitnek itt semmi keresnivalója sincs. Az elfogadás és a szeretet fityulájába burkolózik az a hierarchikus rendszer, amiben az erősebb kihasználja a gyengébbet. Az abszurditásig emelt komikus helyzeteken, és az abszurditásig lecsupaszított valós helyzeteken egyszerre szórakozik és rémül meg a néző.
Bartis Attila a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mesélt fényképezésről, az írás és fotózás kapcsolatáról és Jáváról, ahol egyszerűen csak jó lenni. Petrányi Zsolt művészettörténész, az író barátja, valamint Juhász Anna moderátor fejtették ki véleményüket és tették fel kérdéseiket a beszélgetés során.
A fesztiválnak helyet adó tágas Várkert Bazár profiljába tökéletesen beleillik a sok kiadó, könyv és irodalomszerető ember. Több színpad és egy dedikáló szoba van, ahol a magyar kortárs irodalom nagy nevei mellett külföldi szerzők is szignálják a rajongók könyveit négy napon keresztül. A fesztivál egyik legjobban várt eseménye Bartis AttilaAz eltűnt idő nyoma című kötetéről szóló beszélgetés volt, amiről már napokkal a rendezvény előtt tudni lehetett, hogy hatalmas közönséget fog megmozgatni.
Fotó: Herczeg Orsolya
Bartis Attila egy jelenség. Soha nem láttam még élőben, de amikor elhaladt mellettem a bejáratnál, egyből tudtam, hogy csak ő lehet. Ha valaki elolvas egy Bartis-kötetet, bárhol felismeri, még ha nem is látja maga előtt a képét. Minden írásában teljes valójában jelenik meg, így egy találkozás alkalmával természetes a felfedezés, hogy ismered. Pedig nem, a legkevésbé sem.
Valahogy egy elvont, magának való, szorongó embert képzelsz el (főleg, ha olvastad Kemény Istvánnal közös művét), de ez nem igaz. Dörmögő, mély hang, bozontos haj, közel két méter – külsőre így fest az 51 éves Bartis Attila. Ott járt, kelt köztünk, mint egy szokásos földi halandó, lehet ugyan, hogy csak a személyes elragadtatás szól belőlem, mégis meglepődtem emberközeli kedvességén.
A beszélgetés során megnyílt mindenki előtt, és szinte a levegővételét sem lehetett hallani a bent ülőknek, annyira figyelték minden szavát, szófordulatát. A csendet leginkább csak nevetés törte meg. Egyszer Petrányi olyan 21. századi barokk körmondattal kívánt egy kérdést felvezetni, amelybe saját maga is belekeveredett, pedig egyszerű volt: mennyire nehezen hozható össze az írás a fotózással. Valójában erről szólt az a tömör egy óra, amit Bartissal eltölthettünk. Egy olyan ember képe és jelleme tárult elénk, aki minden művében megjelenik, hiszen mindegyik róla szól, ha a történet kerete más is. Juhász Anna jól irányította a diskurzus folyamát, de jórészt az író elméjében utazhattunk, keresve a választ arra a mindenki által kutatott kérdésre, hogy ki is vagyok én?
Fotó: Herczeg Orsolya
Nem sokkal A vége megírása után Bartist felkérték 2016 elején, hogy írjon esszét a Képek és pixelek című kiállítás katalógusába. Ekkor belenézett a régi naplóiba és sohasem gondolta volna, de felhasználta a benne található bejegyzéseket, cetliket. Egy se szólt irodalomról vagy írásról, azonban volt pár a fotográfiáról, ami jelen esetben egy nagy pontban összeért.
Az eltűnt idő nyoma – ennek láttán mindenki először Proust hasonló című regényére gondolna, de a valóság ennél egyszerűbb: az író a bécsi kiállításra írta az esszét, amikor – bevallása szerint – két mondat között „megvilágosodott”. Akkor még nem vette észre az összefüggést, sőt azt sem, hogy a 99. cetli utolsó mondata ez:
Az épp múló időn lesz sebhely az eltűnt idő nyoma.„
Formáját tekintve nem esszékötet és nem is napló, ezek valójában csak cetlik. Bejegyzések, megjegyzések, pontosan száz darab. A könyvben sokszor idéződnek fotográfusok, gondolataikat pedig a szerző magyarázata kíséri, máshol viszont ő beszél a képi világ valóságáról. A mű hajtómotorja a dualizmus, eltérnek a magyarázatok, eltérő a stilisztika is. Ha valaki ír és fényképez – nem „csak úgy”, hanem van valamiféle fotográfus tudata –, akkor ez a két dolog nem fér meg egy emberben. Nem lehet feloldani a szavak és képek ellentétét, így helyes következtetés befogadói részről, ha valójában ezt a művet úgy értelmezzük, mint a szerző válaszkeresése: Mi történik bennem? Mit jelent számomra a fotográfia? Miért baj, hogy élvezem Jávát? Ez a hely megadta Bartisnak azt a nyugalmat, amelyet az „itthon” már nem volt képes.
Az ég ég, a fű fű, és minden a helyén van.„
Fotó: Herczeg Orsolya
A kép megfoghatatlan. Tulajdonképpen egy tükör, amiben nem csak azt látod, ami a gép előtt van. Nem egy kimerevített valóság. Érzékeled benne önmagad, de ott van a történeted, körötte állnak gondolataid, elképzeléseid. Nincs még egy olyan művészeti ág, amely ennyire kiszolgáltatott lenne. Hogy ez mit is jelent pontosan? Talán megértenénk ebből a könyvből, de a fejtegetések sokasága után csak további kérdéseket kapunk saját magunktól, az író válaszai helyett.
A fotográfia nem irodalom, szavakkal nem kifejezhető. A pillanatról, vagy az örökről szól. Maga a fényképkészítés pedig döntések sorozata. Kell-e tíz kép ahhoz, hogy rájöjjünk az első tökéletességére? Maradjon-e az adott pozíció? Hova exponáljunk?
„A fénykép valószínűleg sokkal radikálisabban változtatta meg a minket körülvevő világot, de magát az embert is, mint az irodalom.”
Fotó: Herczeg Orsolya
Ilyen típusú kötetei közül valójában egyik sem nevezhető regénynek, esszékötetnek, albumnak. A csöndet úgy-ban 365 mobiltelefonnal készült fénykép található, A szigeteken pedig az első klasszikus, nagy méretű fotóalbuma. Japánban művészeti cél összerendezni a fényképeket és kiadni kötet formájában, hiszen a kiállítás csak ideig-óráig látható. Mégsem ez volt Bartis szándéka, csupán meg akarta mutatni, ő mit és hogyan lát – ha esetleg valaki nem képes olyan intenzíven elképzelni az írásai által teremtett közeget. Minden képében, prózai alkotásában megjelenik egyfajta fekete-fehér művésziesség. Ez az ő hangulatának, gondolatainak és világszemléletének állandósult láttatása. Fényképeinek nagy része nem színes.
Leginkább analóg gépet használ, de ő is csak egy hétköznapi ember, elmeséli, hogy a most született unokája születésnapjain ugyanúgy ellövi majd a hatszázadik képet, mint a többi családi eseményen. Viszont az egész lélektana összetett és olykor nehéz a művész szempontjából, például megtudhattuk, hogy a Szíriában eltöltött hónapjai után tizennégy éven keresztül képtelen volt elővenni az ott ellőtt filmeket.
Ezer oldala van és minden sejtedet megmozgatja az, amit a szerző képvisel művészi világával, az érzés, hogy pillanatokra talán, de az olvasó is magáénak érezheti azt az atmoszférát, amit Bartis minden tettével kiönt valami elképesztő energiával.
Fotó: Herczeg Orsolya
Bartis Attila egy olyan kiemelkedő kortárs író és fotográfus, aki a természet lágy ölén, mindentől és mindenkitől távol érzi magát teljesnek, boldognak. Itt megjegyzendő, hogy jelenlegi lakhelye a világ legnépesebb szigete, csak hogy ilyen téren se maradjunk Bartis-paradoxonok nélkül.
Október 12-én az A38 Hajón egy különleges akusztikus koncert szem- és fültanúja lehetett a közönség. Két énekes-gitáros egy színpadon: az Artisjus-díjas Áron András ‘Apey’ Trillionos zenésztársával, Lee Olivérrel ragadta meg az akusztikus gitárt és varázsolt egyedülálló hangulatot a koncerthajóra. Apey és Lee Olivér kapcsolata öt évvel ezelőtt indult, amikor utóbbi beszállt a Trillionba. Andrástól azt is megtudhattuk, hogy eleinte fogalma sem volt, hogy kicsoda Olivér, de ahogy az évek teltek, rengeteg közös, főként zenei nevezőt találtak egymásban, ami segítette őket abban, hogy tanuljanak egymástól, segítsék a másikat. Ebbe a hibátlan összhangba pillanthattunk bele szombaton mi is, és nem okoztak csalódást.
A magyar Soundcloudosok nemcsak egy feltörekvő, külön ágazatot, de egy egyre növekedő közösséget hoztak létre, ahol körülbelül havonta egyszer megünneplik zenéjük létezését, ennek keretein belül pedig lezúznak egy kifejezetten nagy koncerthelyszínt.
A 14. Street Dreams x On The Low az Analog Music Hallban került megrendezésre. Elsőre picit ijesztő volt belegondolni, hogy egy ekkora teremben nem-e lesz túl szellős a közönség. Végül nem lett, és egy abszolút erős bulit sikerült összehozni.
A kezdés viszonylag korai volt, fél 8-tól már döngölt a warmup, amit nem is lehetett igazán annak nevezni, hiszen a szettek egyből erősek voltak, bár közönség hiányában a hangulat még elmaradt. Külön jó volt belekóstolni más nemzetek zenéjébe is, hiszen tiszteletét tette az osztrák Team128 formáció is, akinek a dj-je és producere, Symtex is megküldte kora este a hangfalakat.
Apropó helyszín, az Analog Halltökéletes választás volt mint következő lépés az On The Low-nak, király hangulatú koncertteremről beszélünk, ahol szépen ki lehet már nyitni egy moshpitet, és tippre egy 400-500 ember kényelmesen el tud férni benne. Minden adott volt, már csak a fellépőkre volt szükség.
Elsőnek lenni kifejezetten hálátlan dolog, az estén Ibetterdie kapta a nemes posztot, hogy megmutathassa, mit tud. Egy lelkes srác volt, akivel a nézők végül mégsem voltak hálátlanok, jó pár sort tudtak már a hallgatók, amitől mintha egy kisebb örömteli meglepődés ült ki a feltörekvő srác arcára. Hallani fogunk felőle még, az biztos.
Őt követte a Molgang, akiket már nem is kell bemutatni, egy beteg bulit csináltak, pénzesővel, pogóval, talán egy szám volt, ami leültette a közönséget. Aztán érkezett a Team128, akik valószínűleg azért nem tudtak akkora bulit csinálni, mivel egy szövegcentrikus műfajról van szó, és a javarészt német dalszövegeket nagyjából senki nem ismerte. Viszont hozzá kell tenni, hogy a német nyelvű rapben és élő performanszban nagyon profi aktot láttunk, minden a helyén volt, és külön jó volt látni, hogy jól működnek a színpadon, mindenki tudta a saját pozícióját a csapatban.
Grasa folytatta a sort, aki igazából ismét kicsit fel kellett, hogy tüzelje a közönséget az ambivalens osztrák crew után, hogy aztán a hálátlan feladat után elvigye a showt mindenki, aki utána következett. A timeline és az előző banda így hozta össze az eseményt.
Aztán megjött Shy Balenci és Lil Holt, aki mostanában Lenszkij néven is fut, innentől pedig nem volt megállás. Külön kiemelném Holt működését a színpadon, eszméletlen jól hat minden mozdulata, bár néha ösztönös a jobbra-balra sétálás, cserébe a közönség itt vadult meg talán először igazán. Mikor bejött Kelemen Anna, amiről még a Fókuszban is szó esett, akkor éreztem azt igazán, hogy itt tényleg egy közösség formálódott. Nem számít ruha, szemszín, semmi, csak az, hogy amíg az OTL tart, mindenki spanja mindenkinek. Ez pedig egy felemelő és ritka pillanat, kevés ilyen koncertet tudnék felsorolni, talán a debreceni Limp Bizkit első tíz sorában tapasztaltam ilyent legutóbb.
Khaze-t sem kell bemutatni senkinek, bár én eggyel Holt elé raktam volna őt inkább, de a közönségnek minden mindegy volt itt már. Aztán az este két nagyágyúja, mondhatni headlinere megmutatta azt, milyen élenjáróként fellépni.
Kezdésnek AKC Misi, aki minden korábbi kritikára rácáfolva felszántotta a színpadot. A szövegeket a közönség jó 70%-a vele együtt énekelte, ebben a rövidke félórában pedig azt láttuk, hogy Misi a színpadra született. Minden mozdulatban, minden ugrásban egy olyan tudatosság érződött, amiről nehéz azt mondani, hogy tanítható. Neki cserébe jól is állt az ásványvízlocsolás, meg kábé minden. A Gyémánt a magyar TikTok egyik legjobban futó dala lett, ő pedig a magyar trap alappillére. Már ha lehet trapnek nevezni, mert igazából olyan megfoghatatlan és hibrid a stílusa, hogy van benne például popos hatás is, de maradjunk a trap kifejezésnél.
A csúcsra érve pedig feljött az Ibbigang, akiért a közönség megőrült, állandó mosholás indukálódott. Róluk nehéz is úgy beszélni, mint átlagos, befutni próbáló srácokról, ők megmutatták, hogy megjöttek. A színpadon is ez történt, az utolsó harminc perc kábé örömjáték volt. Az Ibbigangnek már régen klubokban kellene állandó fellépőnek lennie, biztosan lenne rá kereslet, mert ez az országban is egyedülálló.
Az OTL-ről fáradtan, ám élménnyel gazdagodva mentünk haza. Mint két totál laikus, be lettünk fogadva egy közegbe, az előadók közvetlensége pedig ott is tartott minket. Külön köszönet AKC Misinek, hogy a bejutásunkkal is személyesen foglalkozott. Mindenkinek ajánljuk, érdemes elmenni a következő OTL-re.
Október 11-én a Sgt. Pepper’s Cafeban, fennállásuk óta először, önálló akusztikus estet adott a Meg Egy Cukorka zenekar. Az estre már napokkal a kezdés előtt elfogytak a jegyek, így minden adott volt a jól megszokott laza, de mégis új köntösben színpadra állított – vagyis jelen esetben inkább ültetett – Cukorka feelinghez. A már ismert dalokon túl játszottak sok új Meg Egy Cukorka dalt is, melyek egyelőre a rendes, nem akusztik koncerteken még nem szólalnak meg. A koncert után fél 11-től Cukorka DJ a’la Mihályi Dávid szolgáltatta a hangulatot egészen zárásig, többek között 30Y, the Beatles, Kaukázus, Oasis, Supernem, Kiscsillag és még sok más nagy alter zenekar klasszikusaival.
Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? – Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) Szerző: Bethlenfalvy Gergely
„… folytatjuk-e hát a hamis apokalipszisok elítélését?„
– Derrida
Az apokalipszis és a posztapokalipszis az utóbbi évtizedekben számtalanszor szolgált témájául elsősorban filmeknek és regényeknek, és tipikusan természeti, nukleáris, biológiai-vegyi és más katasztrófák képében bukkant föl. Az emberiség végét tematizáló alkotások kimondva-kimondatlanul magukban hordozzák a poszt- és transzhumanizmus, tehát valamiképpen az ember utániság kérdéseit is, lásd az ilyen művek fő antagonistáit: zombik, kiborgok és más szörnyetegek, alteritások állandó szerepeltetését. A pusztuláspornó és az apokaliptikus rombolódás-romboltság hatásvadászata jellemzi ezen alkotások zömét – irrealitásuk lehetőséget ad, hogy eltartsuk magunktól e képeket, távolról szemléljük e zárt, továbbra is a humanizmus emberképét fókuszban tartó világokat.
Úgy tűnik, legalábbis az elmúlt több, mint fél évszázadnak a „civilizáció pusztulásával rémisztgető sci-fi horror” filmterméséből (vö. Sepsi László, Nézni és meghalni a Föld nevű bolygón), hogy saját végetérésünket, a nagy embermese végét valami grandiózus, színpadra való, gyors és átmeneti eseménynek vagy eseménysorozatnak képzeljük el – ez pedig életre hívja a feltápászkodás könnyfakasztó aktusát, az új hős(ök) születését. Végül persze minden jóra fordul: az ideiglenes katasztrófák után összefogás, béke köszönt a régi-új embervilágra. De hiszen, mondhatnánk, ez nem is a vég, hiszen még mindig (már megint) itt vagyunk, újrakezdhetjük – és valóban: a világvégét ábrázoló filmek egyik üzenete mintha az émelyítő giccsbe csomagolt örök újrakezdhetőség lenne, ezzel csökkentve a valójában minden bizonnyal megszámlálható lehetőségek és esélyek súlyát, eliminálva az emberiség felelősségét. Az apokalipszis jelenségei és jelentései közül – jó fogyasztóként – nagy gonddal válogatjuk össze a számunkra elfogadható elemeket, majd ezekkel azonosítjuk magát a világvégét, tagadva a mindent elemésztő bevégződés kellemetlen aspektusait – ez tehát az apokaliptikus giccs forrása.
A morális aggályokon túl: miért nem vagyunk képesek egy nélkülünk is boldoguló rendszert (Földet, ökoszisztémát, stb.) elképzelni, és miért az egy kaptafára készülő spekulációk az ember végéről? „Az emberek nincsenek felvértezve a megfelelő szellemi és érzelmi repertoárral ahhoz, hogy ilyen elképesztő méretű eseményekkel birkózzanak meg” – írja Bruno Latour. De mit jelent ez a végességgel szembeni eszköztelenség? Czókos Gergely Ernest Beckerről írt esszéjében – Becker filozófiája szerint – így fogalmaz: „Ha […] az ember folyamatosan szembesítené magát önnön határaival, elkerülhetetlenül úrrá lenne rajta az őrület, ezért aztán szüksége van hatékony védekező mechanizmusokra.” Alkalmazható védelmi rendszerként pedig Becker – a tagadást követően – a kultúrát nevezi meg. Azért „állítódnak elő” tehát, méghozzá a kulturális termelés részeként e művek, hogy feledtessék egy esetlegesen, ugyanakkor végérvényesen bekövetkező végpusztulás képzetét, és feloldják az ezzel járó szorongást? „A kultúra az emberiség immunválasza a halálfélemre. Egyszerre a feldolgozhatatlan tagadása és ellenszere.” Mert milyennek láthatnánk másképp, immár szembesülve az apokalipszis megmásíthatatlanságával, egy totális pusztulás következtében éppen kihaló emberfajt? Magát a kihalást talán lassúnak, gyötrelmesnek, cseppet sem hősiesnek, fölöslegesnek; az újrakezdést reménytelennek, a pusztulást követő állapotot örökké tartónak, az embert pedig – és talán itt sérül igazán a humanizmusban gyökerező emberképünk – méltóságát vesztettnek, alkalmatlannak, gyengének.
A becketti életmű egyes darabjai legalábbis ezt az alternatív kiábrándító (kijózanító?) narratívát nyitják meg, és tárják elénk. A Beckett továbbiakban idézett műveiben megmutatkozó világ, a létezés és végesség, vagy épp a hiány, az üresség, a „semmi” sokszor kíméletlen ábrázolása merőben eltér az emlegetett reményteli véget érő történetektől. Szikár ábrázolásai emberről és ember utániról egészen máshogy mutatják be az ember földi jelenlétét és elpusztulását, mint megszokhattuk. Ez különös tér- és időábrázolásainak, illetve a létezésről és megszűnésről alkotott rezignált, antihumanista fogalmainak köszönhető. „Még ha valaki kedvező körülmények közé születik és békés, virágzó civilizációban él a világnak azon a részén, ahol lehetséges ilyesmi, akkor is élethossziglan szembe kell néznie a bizonyossággal, hogy végül meghal […]” – fogalmazza meg Beckett, mely gondolatra Ernest Becker gondolata is rímel: „[a]z, hogy bár [az ember] az állatvilágban kimagasló kognitív képességekkel bír, bomlásra ítélt fizikai valója folyamatosan emlékezteti arra, hogy védtelenül és magányosan áll az esetlegesség iszonyatával, a természet zsarnokságával szemben – már a fogantatásakor halálra van ítélve.”
Beckett ábrázolásai tulajdonképpen az immanens apokalipszisről szólnak: nem a jánosi, teológiai víziót eleveníti fel, melyben felfoghatatlan mértékű misztikus pusztítást látunk, szörnyetegeket és tüzet, ezerszer ezer, százezerszer százezer fős seregek tombolását, éhínséget, vért, a földre zuhanó hegyeket és csillagokat; és ahol oroszlánfejű, kígyófej-farkú lovakról olvasunk, akiknek szájából füst és kénkő csap ki (vö. Jel. 9, 17-19.). Bár Beckett műveiben, illetve motívumaiban számos utalást találunk úgy a Bibliára és az Evangéliumokra, mint a hinduizmus vagy a buddhizmus hagyományaira, ezek sosem egyértelműek, és főleg nem menekülési lehetőségként vagy végső megoldásként bukkannak föl. (Beckettre egyébként sem jellemző a miszticizmus, az apokaliptikus hangnem [Derrida], ami egyébként meghatározza az apokaliptikus gondolkodást: a „kiváltságosok” feltűn(ősköd)ése, akiknek birtokába jutott a végről szóló igazság, s azzal riogatnak.) Inkább a világháborúk utáni modernség emberének kilátástalansága jelenik meg – ahogy Latour fogalmaz: „a tudomány előtti Európa látomása a Földet a hanyatlás, a halál és a romlás pöcegödrének látta, amelyből elődeinknek, akik szemüket a napok, csillagok és Isten meg nem rontható szféráira szegezték, csupán az ima, a szemlélődés és a tudás által volt némi reményük szabadulni; ma egyfajta ellen-kopernikuszi forradalomként, éppen a tudomány kényszeríti a tekintetünket a Földre, amelyet újfent a viszály, a hanyatlás, a háború, a szennyezés és a romlás pöcegödrének tekintenek. Ezúttal azonban sem ima nincs, sem esély arra, hogy máshová meneküljünk.”
Beckett nem igazán bízik az emberiség nagyszerűségében, világ- vagy énjobbító igyekezetében. Születésüknél fogva halálraítélt, ezáltal folyton szorongó, „metafizikailag megvert” entitások értelmetlen küzdelmét ábrázolja a posztapokalipszis terében.
Körbenézek. Sokfélék vagyunk. Kis térben fészkelődünk mindannyian. Nincs csend, a zaj pedig akkor sem halkul el, mikor az előadás elkezdődik. A Független Színház Magyarország előadásán jártunk.
Forrás: Független Színház Magyarország
Néhány napja a Kertész utcai Shaxpeare-mosó című produkciót láttam. Egy bizonyos ponton a színészek bulizás közben vadul mutogatnak, mely gesztust úgy értelmeztem: „Álljatok csak fel, gyertek, csináljátok utánunk, ha meritek!” Nem értem, mit várnak az Örkény Színház városi értelmiségi közönségétől, akik nyilvánvalóan a kukucskálószínház kultúrájában szocializálódtak.
A Selejtesek elején a főhősnő bejön, kérdéseket tesz fel, a nemkívánatos terhességről beszél. Az emberek nevetnek, pirulgatnak, kommentálják az eseményeket. A nézőtéren egy csapat vidéki fiatal is ült, akik nyíltságukat másra is átragasztva egészen különleges légkört teremtettek a nézőtéren. Ha a színész halk volt, az idős néni felkiáltott a játéktérre, hogy ismételjék el. Az előadó pedig szó nélkül, immár hangosabban megismételte mondanivalóját. A színház a szemünk előtt változott közösségi eseménnyé, ahol az emberek nem hagytak szó nélkül semmit és ott helyben értékelték a látottakat. Éppen úgy, ahogy vélhetőleg egy ókori görög előadásnál – a színház szentsége élő anyaggá változott.
Forrás: Független Színház Magyarország
Mindehhez kapcsolódik az előadás témája, mely a mindenki által tapasztalható egészségügyi állapotokról szólt. Kimerült ápolók, a felszerelés és a dolgozók hiánya, zsúfoltság, botrányos higiéniai állapotok. Balogh Rodrigó, író-rendező egy olyan előadást mutat a közönségnek, mely kényes, ám fontos társadalmi problémákat feszeget. Azért tartom hiánypótlónak a darabot, mert tulajdonképpen a finom lelki, emberi problémákról nagyon gyakran beszélnek színházban, ám létfontosságú gondokról alig esik szó. Egyértelmű pedig, hogy amíg egy ember éhes, beteg, vagy egyáltalán az élethez szükséges feltételek nem adottak számára, addig nem tud közösségi problémákkal foglalkozni, nem tud szellemileg kiteljesedni. Üres gyomorral, vagy halálközelben nem lehet filozofálni. A Független Színház Magyarország nem csak a kulturális felzárkóztatáson dolgozik folyamatosan, de a nyilvánvaló, ám elhallgatott problémák kimondásával is. Hiszen olykor, ha nem foglalkozunk alapvető gondjainkkal, minden más próbálkozás is hiábavalónak tűnik. Ajánlom a Selejteseket mindenkinek, aki egy igazán különleges élményre vágyik, ajánlom minden színházba járó embernek, aki kitekintene üvegbúrája alól.
