Bartis Attila a Margó Irodalmi Fesztivál és Könyvvásáron mesélt fényképezésről, az írás és fotózás kapcsolatáról és Jáváról, ahol egyszerűen csak jó lenni. Petrányi Zsolt művészettörténész, az író barátja, valamint Juhász Anna moderátor fejtették ki véleményüket és tették fel kérdéseiket a beszélgetés során.
A fesztiválnak helyet adó tágas Várkert Bazár profiljába tökéletesen beleillik a sok kiadó, könyv és irodalomszerető ember. Több színpad és egy dedikáló szoba van, ahol a magyar kortárs irodalom nagy nevei mellett külföldi szerzők is szignálják a rajongók könyveit négy napon keresztül. A fesztivál egyik legjobban várt eseménye Bartis Attila Az eltűnt idő nyoma című kötetéről szóló beszélgetés volt, amiről már napokkal a rendezvény előtt tudni lehetett, hogy hatalmas közönséget fog megmozgatni.
Bartis Attila egy jelenség. Soha nem láttam még élőben, de amikor elhaladt mellettem a bejáratnál, egyből tudtam, hogy csak ő lehet. Ha valaki elolvas egy Bartis-kötetet, bárhol felismeri, még ha nem is látja maga előtt a képét. Minden írásában teljes valójában jelenik meg, így egy találkozás alkalmával természetes a felfedezés, hogy ismered. Pedig nem, a legkevésbé sem.
Valahogy egy elvont, magának való, szorongó embert képzelsz el (főleg, ha olvastad Kemény Istvánnal közös művét), de ez nem igaz. Dörmögő, mély hang, bozontos haj, közel két méter – külsőre így fest az 51 éves Bartis Attila. Ott járt, kelt köztünk, mint egy szokásos földi halandó, lehet ugyan, hogy csak a személyes elragadtatás szól belőlem, mégis meglepődtem emberközeli kedvességén.
A beszélgetés során megnyílt mindenki előtt, és szinte a levegővételét sem lehetett hallani a bent ülőknek, annyira figyelték minden szavát, szófordulatát. A csendet leginkább csak nevetés törte meg. Egyszer Petrányi olyan 21. századi barokk körmondattal kívánt egy kérdést felvezetni, amelybe saját maga is belekeveredett, pedig egyszerű volt: mennyire nehezen hozható össze az írás a fotózással. Valójában erről szólt az a tömör egy óra, amit Bartissal eltölthettünk. Egy olyan ember képe és jelleme tárult elénk, aki minden művében megjelenik, hiszen mindegyik róla szól, ha a történet kerete más is. Juhász Anna jól irányította a diskurzus folyamát, de jórészt az író elméjében utazhattunk, keresve a választ arra a mindenki által kutatott kérdésre, hogy ki is vagyok én?
Nem sokkal A vége megírása után Bartist felkérték 2016 elején, hogy írjon esszét a Képek és pixelek című kiállítás katalógusába. Ekkor belenézett a régi naplóiba és sohasem gondolta volna, de felhasználta a benne található bejegyzéseket, cetliket. Egy se szólt irodalomról vagy írásról, azonban volt pár a fotográfiáról, ami jelen esetben egy nagy pontban összeért.
Az eltűnt idő nyoma – ennek láttán mindenki először Proust hasonló című regényére gondolna, de a valóság ennél egyszerűbb: az író a bécsi kiállításra írta az esszét, amikor – bevallása szerint – két mondat között „megvilágosodott”. Akkor még nem vette észre az összefüggést, sőt azt sem, hogy a 99. cetli utolsó mondata ez:
Az épp múló időn lesz sebhely az eltűnt idő nyoma.“
Formáját tekintve nem esszékötet és nem is napló, ezek valójában csak cetlik. Bejegyzések, megjegyzések, pontosan száz darab. A könyvben sokszor idéződnek fotográfusok, gondolataikat pedig a szerző magyarázata kíséri, máshol viszont ő beszél a képi világ valóságáról. A mű hajtómotorja a dualizmus, eltérnek a magyarázatok, eltérő a stilisztika is. Ha valaki ír és fényképez – nem “csak úgy”, hanem van valamiféle fotográfus tudata –, akkor ez a két dolog nem fér meg egy emberben. Nem lehet feloldani a szavak és képek ellentétét, így helyes következtetés befogadói részről, ha valójában ezt a művet úgy értelmezzük, mint a szerző válaszkeresése: Mi történik bennem? Mit jelent számomra a fotográfia? Miért baj, hogy élvezem Jávát? Ez a hely megadta Bartisnak azt a nyugalmat, amelyet az „itthon” már nem volt képes.
Az ég ég, a fű fű, és minden a helyén van.“
A kép megfoghatatlan. Tulajdonképpen egy tükör, amiben nem csak azt látod, ami a gép előtt van. Nem egy kimerevített valóság. Érzékeled benne önmagad, de ott van a történeted, körötte állnak gondolataid, elképzeléseid. Nincs még egy olyan művészeti ág, amely ennyire kiszolgáltatott lenne. Hogy ez mit is jelent pontosan? Talán megértenénk ebből a könyvből, de a fejtegetések sokasága után csak további kérdéseket kapunk saját magunktól, az író válaszai helyett.
A fotográfia nem irodalom, szavakkal nem kifejezhető. A pillanatról, vagy az örökről szól. Maga a fényképkészítés pedig döntések sorozata. Kell-e tíz kép ahhoz, hogy rájöjjünk az első tökéletességére? Maradjon-e az adott pozíció? Hova exponáljunk?
„A fénykép valószínűleg sokkal radikálisabban változtatta meg a minket körülvevő világot, de magát az embert is, mint az irodalom.”
Ilyen típusú kötetei közül valójában egyik sem nevezhető regénynek, esszékötetnek, albumnak. A csöndet úgy-ban 365 mobiltelefonnal készült fénykép található, A szigeteken pedig az első klasszikus, nagy méretű fotóalbuma. Japánban művészeti cél összerendezni a fényképeket és kiadni kötet formájában, hiszen a kiállítás csak ideig-óráig látható. Mégsem ez volt Bartis szándéka, csupán meg akarta mutatni, ő mit és hogyan lát – ha esetleg valaki nem képes olyan intenzíven elképzelni az írásai által teremtett közeget. Minden képében, prózai alkotásában megjelenik egyfajta fekete-fehér művésziesség. Ez az ő hangulatának, gondolatainak és világszemléletének állandósult láttatása. Fényképeinek nagy része nem színes.
Leginkább analóg gépet használ, de ő is csak egy hétköznapi ember, elmeséli, hogy a most született unokája születésnapjain ugyanúgy ellövi majd a hatszázadik képet, mint a többi családi eseményen. Viszont az egész lélektana összetett és olykor nehéz a művész szempontjából, például megtudhattuk, hogy a Szíriában eltöltött hónapjai után tizennégy éven keresztül képtelen volt elővenni az ott ellőtt filmeket.
Ezer oldala van és minden sejtedet megmozgatja az, amit a szerző képvisel művészi világával, az érzés, hogy pillanatokra talán, de az olvasó is magáénak érezheti azt az atmoszférát, amit Bartis minden tettével kiönt valami elképesztő energiával.
Bartis Attila egy olyan kiemelkedő kortárs író és fotográfus, aki a természet lágy ölén, mindentől és mindenkitől távol érzi magát teljesnek, boldognak. Itt megjegyzendő, hogy jelenlegi lakhelye a világ legnépesebb szigete, csak hogy ilyen téren se maradjunk Bartis-paradoxonok nélkül.
A kiemelt kép Herczeg Orsolya fotója
