Az ember vége – A posztapokalpitikus giccs kritikája Beckett munkái nyomán

KultAgora 2019. okt. 7. 0 0

Több, mint száz évvel ezelőtt Immanuel Kant tette föl a következő a kérdést: miért várakoznak egyesek a világvégére, s ha várakoznak is, miért épp egy szörnyű, rémületes végre várnak? – Nos, mintha napjainkra ez változóban lenne: a világvégéről szóló történetek zárlata megnyugtató, reményt ébreszt és kétségeket oszlat el, mi pedig nyugodtan alhatunk.

(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.) 
Szerző: Bethlenfalvy Gergely

… folytatjuk-e hát a hamis apokalipszisok elítélését?

– Derrida

Az apokalipszis és a posztapokalipszis az utóbbi évtizedekben számtalanszor szolgált témájául elsősorban filmeknek és regényeknek, és tipikusan természeti, nukleáris, biológiai-vegyi és más katasztrófák képében bukkant föl. Az emberiség végét tematizáló alkotások kimondva-kimondatlanul magukban hordozzák a poszt- és transzhumanizmus, tehát valamiképpen az ember utániság kérdéseit is, lásd az ilyen művek fő antagonistáit: zombik, kiborgok és más szörnyetegek, alteritások állandó szerepeltetését. A pusztuláspornó és az apokaliptikus rombolódás-romboltság hatásvadászata jellemzi ezen alkotások zömét – irrealitásuk lehetőséget ad, hogy eltartsuk magunktól e képeket, távolról szemléljük e zárt, továbbra is a humanizmus emberképét fókuszban tartó világokat. 

Úgy tűnik, legalábbis az elmúlt több, mint fél évszázadnak a „civilizáció pusztulásával rémisztgető sci-fi horror” filmterméséből (vö. Sepsi László, Nézni és meghalni a Föld nevű bolygón), hogy saját végetérésünket, a nagy embermese végét valami grandiózus, színpadra való, gyors és átmeneti eseménynek vagy eseménysorozatnak képzeljük el – ez pedig életre hívja a feltápászkodás könnyfakasztó aktusát, az új hős(ök) születését. Végül persze minden jóra fordul: az ideiglenes katasztrófák után összefogás, béke köszönt a régi-új embervilágra. De hiszen, mondhatnánk, ez nem is a vég, hiszen még mindig (már megint) itt vagyunk, újrakezdhetjük – és valóban: a világvégét ábrázoló filmek egyik üzenete mintha az émelyítő giccsbe csomagolt örök újrakezdhetőség lenne, ezzel csökkentve a valójában minden bizonnyal megszámlálható lehetőségek és esélyek súlyát, eliminálva az emberiség felelősségét. Az apokalipszis jelenségei és jelentései közül – jó fogyasztóként – nagy gonddal válogatjuk össze a számunkra elfogadható elemeket, majd ezekkel azonosítjuk magát a világvégét, tagadva a mindent elemésztő bevégződés kellemetlen aspektusait – ez tehát az apokaliptikus giccs forrása.

A morális aggályokon túl: miért nem vagyunk képesek egy nélkülünk is boldoguló rendszert (Földet, ökoszisztémát, stb.) elképzelni, és miért az egy kaptafára készülő spekulációk az ember végéről? „Az emberek nincsenek felvértezve a megfelelő szellemi és érzelmi repertoárral ahhoz, hogy ilyen elképesztő méretű eseményekkel birkózzanak meg” – írja Bruno Latour. De mit jelent ez a végességgel szembeni eszköztelenség? Czókos Gergely Ernest Beckerről írt esszéjében – Becker filozófiája szerint – így fogalmaz: „Ha […] az ember folyamatosan szembesítené magát önnön határaival, elkerülhetetlenül úrrá lenne rajta az őrület, ezért aztán szüksége van hatékony védekező mechanizmusokra.” Alkalmazható védelmi rendszerként pedig Becker – a tagadást követően – a kultúrát nevezi meg. Azért „állítódnak elő” tehát, méghozzá a kulturális termelés részeként e művek, hogy feledtessék egy esetlegesen, ugyanakkor végérvényesen bekövetkező végpusztulás képzetét, és feloldják az ezzel járó szorongást? „A kultúra az emberiség immunválasza a halálfélemre. Egyszerre a feldolgozhatatlan tagadása és ellenszere.” Mert milyennek láthatnánk másképp, immár szembesülve az apokalipszis megmásíthatatlanságával, egy totális pusztulás következtében éppen kihaló emberfajt? Magát a kihalást talán lassúnak, gyötrelmesnek, cseppet sem hősiesnek, fölöslegesnek; az újrakezdést reménytelennek, a pusztulást követő állapotot örökké tartónak, az embert pedig – és talán itt sérül igazán a humanizmusban gyökerező emberképünk – méltóságát vesztettnek, alkalmatlannak, gyengének.

Forrás: The Journal

becketti életmű egyes darabjai legalábbis ezt az alternatív kiábrándító (kijózanító?) narratívát nyitják meg, és tárják elénk. A Beckett továbbiakban idézett műveiben megmutatkozó világ, a létezés és végesség, vagy épp a hiány, az üresség, a „semmi” sokszor kíméletlen ábrázolása merőben eltér az emlegetett reményteli véget érő történetektől. Szikár ábrázolásai emberről és ember utániról egészen máshogy mutatják be az ember földi jelenlétét és elpusztulását, mint megszokhattuk. Ez különös tér- és időábrázolásainak, illetve a létezésről és megszűnésről alkotott rezignált, antihumanista fogalmainak köszönhető. „Még ha valaki kedvező körülmények közé születik és békés, virágzó civilizációban él a világnak azon a részén, ahol lehetséges ilyesmi, akkor is élethossziglan szembe kell néznie a bizonyossággal, hogy végül meghal […]” – fogalmazza meg Beckett, mely gondolatra Ernest Becker gondolata is rímel: „[a]z, hogy bár [az ember] az állatvilágban kimagasló kognitív képességekkel bír, bomlásra ítélt fizikai valója folyamatosan emlékezteti arra, hogy védtelenül és magányosan áll az esetlegesség iszonyatával, a természet zsarnokságával szemben – már a fogantatásakor halálra van ítélve.”

Beckett ábrázolásai tulajdonképpen az immanens apokalipszisről szólnak: nem a jánosi, teológiai víziót eleveníti fel, melyben felfoghatatlan mértékű misztikus pusztítást látunk, szörnyetegeket és tüzet, ezerszer ezer, százezerszer százezer fős seregek tombolását, éhínséget, vért, a földre zuhanó hegyeket és csillagokat; és ahol oroszlánfejű, kígyófej-farkú lovakról olvasunk, akiknek szájából füst és kénkő csap ki (vö. Jel. 9, 17-19.). Bár Beckett műveiben, illetve motívumaiban számos utalást találunk úgy a Bibliára és az Evangéliumokra, mint a hinduizmus vagy a buddhizmus hagyományaira, ezek sosem egyértelműek, és főleg nem menekülési lehetőségként vagy végső megoldásként bukkannak föl. (Beckettre egyébként sem jellemző a miszticizmus, az apokaliptikus hangnem [Derrida], ami egyébként meghatározza az apokaliptikus gondolkodást: a „kiváltságosok” feltűn(ősköd)ése, akiknek birtokába jutott a végről szóló igazság, s azzal riogatnak.) Inkább a világháborúk utáni modernség emberének kilátástalansága jelenik meg – ahogy Latour fogalmaz: „a tudomány előtti Európa látomása a Földet a hanyatlás, a halál és a romlás pöcegödrének látta, amelyből elődeinknek, akik szemüket a napok, csillagok és Isten meg nem rontható szféráira szegezték, csupán az ima, a szemlélődés és a tudás által volt némi reményük szabadulni; ma egyfajta ellen-kopernikuszi forradalomként, éppen a tudomány kényszeríti a tekintetünket a Földre, amelyet újfent a viszály, a hanyatlás, a háború, a szennyezés és a romlás pöcegödrének tekintenek. Ezúttal azonban sem ima nincs, sem esély arra, hogy máshová meneküljünk.”

Beckett nem igazán bízik az emberiség nagyszerűségében, világ- vagy énjobbító igyekezetében. Születésüknél fogva halálraítélt, ezáltal folyton szorongó, „metafizikailag megvert” entitások értelmetlen küzdelmét ábrázolja a posztapokalipszis terében.

A cikk második részét IDE kattintva olvashatod testvéroldalunkon, a kultagora.blog.hu-n.


Felhasznált irodalom:

Sepsi László, Nézni és meghalni a Föld nevű bolygón, Prae, 2017/1, 80-89.

Bruno Latour, Ágencia az antropocén korában, Prae, 2017/1, 4.

Czókos Gergely, Istenek ánusszal: Becker és A halál tagadása, Hévíz, 2019/1, 90.

John Calder, Samuel Beckett filozófiája, Budapest, Európa Könyvkiadó, 2004, 28.

Kiemelt kép: Express

Tags: Beckett, filozófia, Immanuel Kant, irodalom, KultAgora, Samuel Beckett Categories: IRODALOM
Related Posts