Sztefan Komandarev bolgár rendező Blaga leckéi című filmjének ítélték oda szombaton az 57. Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, a legjobb filmnek járó Kristályglóbuszt. A díjnyertes alkotás egy nyugdíjas tanítónő viszontagságait, problémáit mutatja be, miután csalók elvették tőle megtakarításait.
Közép-Európa egyetlen A-kategóriás filmszemléjének fődíjáért idén 11 film versengett. Magyar alkotás nem volt közöttük. A hagyományos 12 film azért csökkent 11-re, mert Kína néhány nappal a megnyitó előtt visszavonta a szemléről összes filmjét, a prágai sajtó szerint a megromlott cseh-kínai viszony következményeként.
A kilencnapos filmszemle zárógáláján Robin Wright amerikai színésznő Kristályglóbuszt kapott a világ filmművészetét gazdagító rendkívüli munkásságáért. A Golden Globe-díjas amerikai színésznő és filmrendező a rangos elismerést személyesen vette át. Ugyancsak a zárógálán kapta meg a fesztiválelnök díját Daniela Kolárová neves cseh színésznő. A nyitógálán Russell Crowe Oscar-díjas ausztrál színész és zenész is életműdíjat kapott.
A kilencnapos szemlén az idén 143 filmet vetítettek, ami kevesebb, mint a korábbi évek átlaga. Háromtucatnyi alkotásnak Karlovy Varyban volt a világpremiere.
A nézők száma meghaladta a 123 ezret, ami ugyan kétezerrel több, mint tavaly, de még elmarad a koronavírus-járvány előtti évek 137-139 ezres átlagától.
MTI
Kiemelt kép: Jelenet a Blaga leckéi c. filmből (forrás: CineLink)
A szombathelyi Irokéz Galériában a Bloomsday alkalmából megnyílt Tót Endre A hiányzó láncszem című különleges kiállítása. A megnyitón Fekete Boglárka, Lantos Nóra és Varga András készített a festővel interjút.
Tót Endre informel festőként indult, majd az 1970-es években egyaránt a hazai és nemzetközi konceptuális művészet elismertté vált alkotójaként 1980-ban költözött Kölnbe a nyugat-berlini DAAD ösztöndíjának lejárta után. Az emigrációt választó Tót abban az időszakban telepedett le a Rajna menti városban, amikor a festészet újrafelfedezésének jegyében rendezett kiállításoktól voltak hangosak az európai és észak-amerikai kiállítóhelyek. Ilyen volt 1980-ban a Velencei Biennálé nyitott kiállítása, az Aperto, 1981-ben a londoni A New Spirit in Painting, 1982-ben a documenta és a berlini Zeitgeist, amelyek mind a konceptuális, elanyagtalanított művészet évtizede után tapasztalható „képéhség”-ről tanúskodtak. Ebben az időszakban Köln a neoexpresszionista festészet egyik legfontosabb, a fiatal művészekből álló és nemzetközi szinten is nagy hatású Mülheimer Freiheit csoport által fémjelzett központjává vált.
Tót Endre mindezidáig úgy nyilatkozott első, a NSZK-ban töltött éveiről, hogy ugyan testközelből élte meg az újfestészet 80-as évek elején bekövetkezett robbanását, de mégis kívül maradt rajta. Nyugat-berlini időszakából ismerte a német neoexpresszionizmus első hullámának hozzá nemzedéki szempontból közel álló alkotói közül Karl Horst Hödickét, Kölnben élve pedig tanúként követte az ő nyomukban járó fiatalabb művészek, az „Új Vadak” munkásságát. Kívülállósága a konceptuális korszakát megelőző, hatvanas évekbeli festői pályája, festői múltja miatt inkább távolságtartó nyitottságot jelentett. Későbbi festményei, melyek közül a konceptuális munkájának a szellemében készített Távollévő képei jól ismertek, a Layout sorozata „elfelejtődött”, de ez az elmúlt években az életmű fókuszába került.
Ugyanakkor ezek mellett a 80-as évektől őt is magával ragadta a neoexpresszív festésmód, de titokban tartotta ezeket a műveket, ugyanis úgy vélte, ezzel az újvad festészettel elárulná a konceptuális Tót Endrét. A tavaly nyáron a budapesti acb Galéria Warum male ich? címet viselő kiállítása után most Szombathelyen látható kiállításon 1982 és 1985 között készült festményeiből látható válogatás – amelyekhez egyetlen kétoldalas festmény tanúsága szerint még 1986-ban is készített kapcsolódó alkotást – majdnem negyven éven át feküdtek összetekerve a művész kölni pincéjében a festmények. A 103 darab – egy vászonkép kivételével – papírra, sőt, gyakran annak mindkét oldalára készült festmény és a velük egy időben született több száz rajz, pecsétmunka 2021-ben került Budapestre.
Az Irokéz Galéria ebből a dinamikus gesztusokkal létrehozott, a 80-as évek vad festészetének hatását magán viselő, művészettörténeti különlegességnek számító sorozatból mutat be néhányat, mely a festő Tót Endrét helyezi a középpontba. Azt az alkotót, akinek a fogalmi művészettel összeforrt pályáján is meghatározóak maradtak a festészet elméleti és gyakorlati kérdései, sőt az azokkal való küzdelem, ahogy azt a hetvenes évek elején a Meg nem festett képeim vagy Night Visit to the National Gallery című művészkönyvei, majd a Távollévő képek, a Blackout képek, illetve a 2019-ben szintén az acb Galéria által újrafelfedezett Layoutképek is tanúsítják. Tót gesztusalapú korai művei a nagyfokú festőiség, az absztrakt expresszionizmus, az informel, a kalligráfia jegyében születtek, majd a hatvanas évek végén és az évtized fordulóján a tárgyilagos, sokszor pop artos hard-edge-en, minimalista alkotásokon keresztül vezetett útja a vászon kiüresítéséhez, a médiummal való szakításhoz, egyúttal a konceptuális művészethez. A „Zéró” és „Semmi” konceptjei mail art művekben, utcai demonstrációkon, fotóperformanszokon, gépeléseken, pecsételéseken, ofszet munkákon és művészkönyvekben jelentek meg, nem ritkán festészeti referenciákon keresztül.
A titokban született, frissen felfedezett művek leginkább Tót Endre korai, expresszív alkotásaival mutatnak rokonságot. Némely darab napra pontos datálása pedig a hatvanas évek közepén jegyzetszerű, könnyed kalligrafikus rajzaihoz, az Angyalföldi Naplórajzokhoz kapcsolja ezeket a szintén a bezártság, a múló napok és a személyességből fakadó titokzatosság krónikájaként felfogható festményeket. A Warum male ich? ciklus műveiben meghatározóak a mozdulatok, előtérbe helyeződnek az ábrázolt figurák közti kapcsolatok: a képek összhatása egyszerre drámai és ironikus, alkalmanként karikatúraszerű, de a képek mindenképpen a „forró”, gesztusalapú festészet felszabadító, intenzív élményét sugározzák, a vegytiszta festészetét, amely lényegében mindvégig meghatározta Tót Endre alkotói pályáját.
A sorozat a 80-as évek elején az ecsetet újra kézbe vevő Tót festészettel kapcsolatos dilemmáira utal. Az évtized végére Tót aktív szereplőjévé vált a kölni művészeti életnek. Layout, Blackout, és Távollévő képei, amelyek a festészet és a konceptuális törekvések szintéziseként is olvashatók, a következő évek meghatározó műcsoportjaivá váltak. 1995-ös műcsarnokbeli retrospektív tárlata és az 1999-es kölni Ludwig Múzeumban megrendezett Who’s Afraid of Nothing a közönség figyelmét Tót Endre kanonikus műveire irányította, amelyek a Warum male ich?-festményekkel nemcsak egy új ciklussal bővülnek, de Tót Endre alkotói pályáját, kreatív szellemiségét és művészi karakterét is új optikán keresztül engedik láttatni. Tót művészete kompatibilis a kor aktuális művészetével, legyen az informel, pop art, konceptuális, fluxus művészet. Furcsának is tűnt, hogy a 80-as évek újvad festészete kimaradt, és a 80-as évekbeli festészete a koncept munkáit idézte: az előkerült képek által meglett az életmű hiányzó láncszeme.
Tót Endre: A hiányzó láncszem – Új Irokéz Galéria, Szombathely, 2023. június 16 – július 22.
Kurátor: Bordács Andrea
Kérdezők: Fekete Boglárka, Lantos Nóra, Varga András
Fekete Boglárka: A megnyitó szövegében hallottuk, hogy ezek a képek negyven évig a pincében voltak, mert nem fértek bele a konceptuális munkásságába. Ennek mi volt az oka?
Ez egy nagyon rendhagyó intermezzo volt az életemben. Előtte volt több mint tíz erős évem a konceptuális művészet területén. Másokat és engem is meglepett, hogy 180 fokos fordulattal szüneteltettem a konceptuális munkáimat, és három-négy éven át éjjel-nappal ezeket a dolgokat festettem.
F.B.: Teljes titokban festette őket?
Igen, képzelje el, ezalatt a három-négy év alatt abszolút inkognitóban festettem, kizárólag a feleségem tudott róla, de csak azért, mert együtt éltünk és látta.
Lantos Nóra: Miért döntött úgy, hogy elrejti ezeket a képeket?
A fő problémám az volt ezekkel a képekkel, hogy féltem, az addigi alkotásaimhoz nem leszek hű velük, és szinte lerombolom az addigi konceptuális munkásságomat, ami akkor nekem nagyon fontos volt. A hetvenes években Milan Knížákkal mi voltunk a legismertebbek Kelet-Európában. A feleségem egyáltalán nem volt művész, tulajdonképpen semmi köze nem volt a művészethez, viszont ő ekkortájt mondott nekem egy gondolatot, ami megragadt bennem: „Nézd, hagyd ezt az egész festészetet abba, és inkább gondozd és archiváld a régi dolgaid, hogy legalább azok megmaradjanak.” — Ezekkel a munkákkal, amiket itt látunk most a galériában, tele volt az egyik nagyszobám. Nem azért, mert gyönyörködni akartam volna bennük, csak így próbáltam őket tárolni.
F.B.: És látogatókat se fogadott?
Az egyik festő barátom becsöngetett hozzánk, és azt gondoltam, lehet, hogy a postás az, ezért beengedtem, amikor már ott volt a lakásom ajtaja előtt a második emeleten, borzalmasan meglepődtem. Nagyon közeli barátom volt, de nem engedtem be, mert tudtam, hogy ellene van az ilyen festészetnek, mivel egy nagyon konceptuális, konstruktivista festő volt. Számára ez az absztrakt, úgynevezett vadfestészet egy ördögi dolog volt. Ezért az villant át az agyamon, hogy ezeket sem neki, sem másnak nem szabad megmutatni.
Forrás: Irokéz Galéria – Tót Endre
F.B.: Cél volt, hogy később megmutassa? Hiszen nagyon jó állapotban maradtak fent.
Három és fél év után hirtelen abbahagytam, viszont gondosan becsomagoltam őket pusztán gyakorlati szempontból és lekerültek a szenespincébe, ott lapultak negyven éven át. Egyáltalán nem sérültek meg, voltak problémák, mondjuk ez az idővel volt inkább kapcsolatos, több képem is meszes lett. A pincében elég szomorú körülmények között álltak, de ezt a pesti galériásom meglehetősen sok pénzért egy professzionális restaurátorral rendbe hozatta, így semmi veszteség nem ért bennünket.
F.B.: Absztrakt expresszionista festményekkel kezdte a pályáját, majd később kezdett el konceptuális művészettel foglalkozni. Az itt látható képeknek a pályája elején vannak a gyökerei?
Jól mondja, igen, komoly előzménye van. A 60-as évek közepétől nagyon intenzíven festettem ezeket az informel darabokat, úgynevezett absztrakt expresszionista munkák. Amikor elkezdtem, annyira új volt Magyarországon, hogy abszolút magányosnak éreztem magam ezekkel a kísérletekkel, de később kiderült, hogy én volt a magyar informel művészet pionírja. Én csináltam először tárgytalan, nonfiguratív képeket, és nagyon sokáig ezek a képek is pihentek, alig tudtak róla. Ma az összes fontos megtalálható a múzeumokban, köztük a Szépművészeti Múzeumban is.
F.B.: Mások akkoriban miért nem foglalkoztak ezzel?
Ez megint egy jó kérdés. Nézze, abban az időben Magyarország rendkívül izolált volt, nem kaptunk információt, hogy mi történik a nagyvilágban – ellentétben a mostani helyzettel –, őrületesen be voltunk zárva. Annak idején abszolút még az érzékenyebb, fiatalabb festőknek sem volt tudomásuk arról, hogy ez a stílus létezik a világban, egyetlen egy embert találtam akkor, Korniss Dezsőt. Ő harminc évvel idősebb volt nálam, ő lett a mentorom, és ő hajlott errefelé az irányzat felé, így tudtunk nagyon összebarátkozni. De később jött például Keserü Ilona, aki néhány éves késéssel szintén ilyen irányba kezdett dolgozni. Annak idején kezembe került egy francia művészeti folyóirat, s életemben ott találkoztam először a franciák lírai absztrakciójával. Fantasztikus, döbbenetes élmény volt. Georges Mathieu-nek egy manifesztuma erről az új festői érzékenységről is őrületesen hatott rám.
Szintén döbbenetes volt az amerikai Cy Twombly. Az ő dolgai is rendkívül hatottak rám, hogy ne menjünk messzire, az én kiállított munkáimon is érződik Twomblynak az akkori hatása.
Nem utánoztam, de nagyon beindította a fantáziámat. Ezeket azért említem, mert a többieknek nem volt ilyen szerencséje, hogy eljussanak hozzájuk ezek az információk.
Tót Endre – Élvezem (1963)
Varga András: Miért döntött úgy, hogy abbahagyja és újra a konceptuális művészet felé fordul?
Egy 100×100-as vászonra festettem egy mondatot : „I am fed up with painting”. Ez egy hallatlan ellentmondásos problémámból ismert konceptuális darabom.
L.N.: Volt önben harc, vívódás saját magával?
Akkor feltűnt egy új nemzedék, valamennyien nagyon fiatalok voltak, és a konceptuális művészet után pont az ellenkezőjével léptek fel, az újvad festészettel, és ez iszonyatos radikális reakciója volt a koncept művésztenek. Ennek a galéristák örültek, mert színesek voltak, izgalmasak, viccesek, és ellentétben a fogalmi művészettel, ami nagyon intellektuális volt, és a csak úgy betoppanó galériába látogatók nem értették, a galéristáknak elegük volt, hogy állandóan magyarázkodni kellett. De ezeket a vadfestményeket egy széles tömeg befogadta és értette. Majd néhány év múlva megfordult a tendencia, a vadak után jött a neogeo (geometrikus művészet), ami rendkívül hűvös racionális, intellektuális festészet volt. Ennek a szupersztárja egy svájci fiú volt, John Armleder. Ő a mai napig az egyik legjobb barátom. Képzelje el, hogy egyik nap ránéztem egy magazinra, és ott volt főcímen a fotója mellett, hogy ez az a fickó, aki megállította a vadakat.
Mi művészek egymással nagyon hadilábon szoktunk állni, féltékenyek vagyunk stb., de az a ritka példa volt, hogy nem voltam féltékeny. Tovább fokozódott a krízisem, annak ellenére mondom, hogy egy jó barátom volt, mégis veszteségnek éreztem az ő óriási sikereit. A neogeo után, ami tartott 2-3 évig, végre az én időm is eljött még egyszer, újra a fogalmi művészet került középpontba.
Kiemelt kép: Tót Endre a Warum male ich? kiállítás megnyitóján az acb Galériában.
A kanadai származású rendezőnő, Chandler Levack első nagyjátékfilmje, az I Like Movies egy tinédzserfiú videótékás környezetben játszódó coming-of-age sztorija, melyben Levack saját élményeit feldolgozva mutatja be a 2000-es évek elejét meghatározó filmkultúrát és felidézi azt a kort, amikor még videótékába jártunk filmeket kölcsönözni.
Nem is olyan régen, ha otthonuk kényelmében szerettünk volna filmet nézni, akkor csak betértünk a helyi videótékába, és kikölcsönöztük az éppen kedvünkre való művet. A filmkölcsönzés a 1970-es évek végén indult hódító útjára, majd a ’80-as és a ’90-es években élte virágkorát, Amerikában a legnagyobb videókölcsönző vállalat a Blockbuster volt. Később a technológia fejlődésével először a videókazettákat felváltotta a DVD, majd a digitalizáció forradalmával és az internet elterjedésével a videótékák sorra húzták le a rolót.
A régi szép időkben a videótéka sokaknak nyújtott lehetőséget arra, hogy felfedezzenek új alkotókat, különböző műfajokkal ismerkedjenek meg. A filmrendezők között is többen nosztalgikusan mesélnek azokról az évekről, amikor betértek a tékába, ahol órák hosszat válogattak a polcokon sorakozó kazetták között — Quentin Tarantino a mai napig szívesen emlékszik vissza húszas éveire, amikor amatőr filmesként egy kaliforniai videókölcsönzőben dolgozott.
A filmkölcsönzés jelensége nemcsak a filmkedvelőknek, az úgynevezett cinefileknek kedvezett, hanem a filmkészítőket is megihlette, ugyan a tékás filmek kánonja nem túl nagy, mégis érdemes néhányat megemlíteni. Mind közül a legtöbbet idézett a ma már kultfilmnek számító Shop-stop. Kevin Smith 1994-ben minimális költségvetésből forgatta le első filmjét, melynek fontos helyszíne a videókölcsönző. A 2007-es Watching the Detectives és a ’99-es Vérveszteség Nicolas Winding Refn rendezésében szintén a videótéka miliőjébe helyezi filmbolond hőseit.
Az I Like Movies protagonistája a 17 éves Lawrence, aki végzős gimnazistaként a New York-i Tisch filmművészeti egyetem rendező szakára szeretne bekerülni. A fiú alig várja, hogy maga mögött hagyja Burlington városát és igazi filmkészítő váljon belőle, semmi más nem érdekli, csak a filmek — innen az önmagáért beszélő cím, tényleg szereti a filmeket, azonban ezzel együtt nárcisztikus és öntelt. Lenézi a kortársait, számára a filmművészetet Paul Thomas Anderson és Stanley Kubrick jelenti. Amikor egy iskolai videós projekthez a legjobb barátja, Matt bevonná az egyik lány osztálytársukat, Lawrence rögtön ellenségesen viszonyul hozzá, mondván, a lány nem érthet a filmekhez és a vágáshoz. A fiú az anyjával ugyancsak undok néha, pedig a nő mindent megtesz érte és csak a legjobbat akarja neki; mindenhova fuvarozza őt és biztatja, hogy jelentkezzen másik iskolába is, mert elképzelhető, hogy az álomsuliba nem veszik fel. A közös jeleneteikből tudjuk meg, hogy Lawrence mentális betegséggel küzd, stresszes helyzetekben könnyen kiborul. Mindezt csak a hozzá legközelebb állók tudják, így amikor a tandíj fedezéséhez dolgozni kezd a helyi videókölcsönzőben, a menedzsere, Alana hatására lassan változtat a hozzáállásán.
A film legszórakoztatóbb pillanatait nyújtják a tékában játszódó jelenetek, ahogy Lawrence az új közegben kibontakozik és a forgalom fellendítéséhez ötletekkel áll elő: ilyen például a dolgozók kedvenc filmjeinek kiemelése vagy az egyedi kategóriák megalkotása. A fiú azért itt sem fogja vissza valódi énjét és mindenki értésére adja, hogy mely filmeket tart jónak, illetve hogy neki ez a munka csak egy átmeneti állomás az egyetem előtt.
A Lawrence-t alakító Isaiah Lehtinen brillírozik a szerepben, hitelesen kelti életre Levack komplex karakterét, aki egyszerre tud szerethető és utálatos lenni, s akinek a túlbuzgósága az egyik pillanatban humoros, majd a következőben olyat tesz, hogy rögtön elveszíti a néző empátiáját. A kortárs coming-of-age filmekben egyre ritkában fordul elő az ennyire rétegzett személyiség, és annak bemutatása, ahogy a cselekmény előrehaladtával Lawrence apránként jön rá a hibáira, majd próbálja jóvá tenni azokat, bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott, meghallgatni a másikat, és rövid időre elszakadni a filmek világától. Romina D’Ugo Alanaként a történetben és Lawrence életében egyaránt fontos szerepet kap. Alana és Lawrence barátsága sokban emlékeztet a Licorice Pizzában látott plátói kapcsolathoz, valószínűleg az sem a véletlen műve, hogy mindkét lány neve Alana, és Lawrence Paul Thomas Anderson filmjét, a Kótyagos szerelmet nézi a moziban.
Az I Like Movies a 4:3-as képaránnyal és a számtalan filmes- és popkulturális utalással (Vad vágyak, Shrek,Acélmagnóliák, SNL) keríti nosztalgikus hangulatba a nézőt, miközben Lawrence szemszögéből reflektál a mindannyiunk életében fontos fejezetre, vagyis arra a mérföldkőre, amikor véget ér a tinédzserkor és elindulunk a felnőtté válás útján. Chandler Levack magabiztos rendezői debütálásában a saját emlékeit hívja elő és újraértelmezi a kamaszkorát, valamint a filmek iránt érzett szeretetét. Míg Lawrence karakterén keresztül a tinédzserkori énje jelenik meg, addig Alana a felnőtt filmes alteregója.
A film illeszkedik abba az utóbbi években elterjedt filmkulturális trendbe, melyben befutott rendezők utaznak vissza a gyerekkorukba, hogy elmeséljék honnan jöttek és hogyan váltak a mozi szerelmeseivé. Ilyen volt Spielbergtől A Fabelman család, Sam Mendestől A fény birodalma, vagy Paolo Sorrentinótól az Isten keze. Levack nagyjátékfilmes bemutatkozása elsősorban azoknak szerez kellemes élményt, akik Lawrence-hez hasonlóan rajonganak a filmekért, viszont azoknak sem fog csalódást okozni, akik mindössze egy könnyed és átélhető coming-of-age sztorira vágynak.
Kiemelt kép: Jelenet az I Like Movies c. filmből (forrás: IndieWire)
Kortárs, az f21.hu rovata pályakezdők és rendszeresen publikáló szerzők részére. Ezúttal Élő Csenge Enikő versét olvashatjátok.
Élő Csenge Enikő – Hétfőn írtam egy táviratot
Elmúltam harmincegy stop
Nincs könyvem, nincs gyerekem,
néha felhívom az exeimet,
szeretném tudni, jól vannak-e stop
Anyám kitanulta a morzézést stop
Anyám és én, mint két testvér stop
Anyámnak sincs könyve stop
Táncolni vágyom, énekelni,
gyakrabban menni a tengerhez,
összemosolyogni régi barátokkal stop
Magamba szívni az egyszerűséget,
mint föld az esőt, jobban szeretni az esőt,
kevesebbet vágyni stop
Álmomban mozgalmas életet élek,
küzdelmes, de eseménydús életet stop
Anyám nem kerget kósza álmokat stop
Én összekeverem az életem az álmaimmal,
túl sokat álmodom, sohasem álmodozom,
minden éjjel, egész éjjel álmodom stop
Senki nem emlékszik minden álmára stop
Túl sokat beszélek az álmokról stop
Egyáltalán nem akarom, hogy valóra váljanak,
mindjárt harminckettő leszek stop
Nem akarok könyvet, gyereket,
régi barátokkal akarok összemosolyogni,
hetente járni a tengerhez stop
Nincsenek igazán eredeti gondolataim,
ez kéne, hogy zavarjon,
de nem zavar stop
Ezt irigylik tőlem stop
Pedig semmim sem irigylésre méltó,
talán csak a hajam stop
Anyám fodrász,
jövőre kezdem a kozmetikus iskolát stop
Felszínes vagyok, valójában egyáltalán nem különleges,
nem baj stop
Az akarok lenni, aki nem lehetek,
ezzel más is így van stop
Néha leribancoznak és hozzám sem akarnak érni,
aztán mégis hozzámérnek,
belém szeretnek, kisajátítanak stop
Megcsalom őket,
hiszen egy ribanc vagyok stop
Szerintem nincs így,
de ez mindegy,
szerintem ezek megoldások,
és kellenek a megoldások stop
Anyám és én, mint két testvér,
anyámnak már nincs testvére stop
Azóta én is csak, mint nyári eső,
jövök, megyek,
sokat álmodom,
férfiakról és nőkről, anyámról és a testvéréről stop
Ezeket néha leírom stop
Summázok, vallomást teszek stop
Könyvekben tűnök fel,
gratulálnak és az én könyvem felől érdeklődnek,
engem ez miért nem érdekel stop
Engem az álmok érdekelnek,
nem az eredeti gondolatok stop
Anyám és én, mint két testvér,
az én arcom, a te arcod,
az én hajam, az ő haja,
túl sokat beszélek az álmaimról,
ahol mindenki él stop
***
Élő Csenge Enikő
Élő Csenge Enikő 1992-ben született Sopronban. Verset és prózát ír, szerkeszt, 2018 óta kreatív írást tanít. Jelenleg az ELTE BTK Filozófiatudományi Doktori Iskola harmadéves hallgatója. 2021-ben Móricz Zsigmond-ösztöndíjban, 2022-ben József Attila Irodalmi Támogatásban részesült. A FISZ JUNIOR program alapítója, a Felhajtóerő antológia egyik szerkesztője. Első kötetén dolgozik, de nem siet, ráér. Szabadidejében énekel, táncol, vagy a Kisprésházban ücsörög.
Carel Willink: Szobor az öböl felett – 1935. (szerkesztett)
Július 1-én induló közösségi kampány keretében gyűjtünk tőkét egy új független rövidfilmhez, A könyv a mi fegyverünkhöz, amely Konkol Máté fiatal felnőtt trilógiájának harmadik, befejező epizódja lesz.
A könyv a mi fegyverünk a független filmművészetet és a részvételi alkotást képviseli. Témái közé tartozik a generációs identitáskeresés és a női szolidaritás, ezeket a főszereplők, Peti és Noémi, két egyetemista szemszögéből ismerhetjük meg. A történet egy fiktív szakkollégium nyári táborában játszódik, ahol a demokratikus, önképző intézményt a fiatalok szemével fedezhetjük fel. A karaktereket Szőke Abigél (az Akik maradtak, a Nyugati nyaralás és A besúgófőszereplője), valamint Katona Péter Dániel (az SZFE-n végzett, jelenleg az Átrium színésze, a 2023 őszén megjelenő Tündérkert főszereplője) alakítják.
Katona Péter Dániel
A film rendezője Konkol Máté, aki első rövidfilmjei – Kikelet (2016); 19 perc, 56 másodperc (2018); Vakáció (2020) – után kezdte meg a most lezáruló fiatal felnőtt trilógiát. Célja, hogy munkáiban metssze egymást a filmkészítői, a szociális szervezői és a pedagógiai tevékenység. Vezetett médiaórákat gimnazistáknak, olvasóköröket egyetemistáknak, jelenleg kultúraszociológiai témákban publikál, többek közt a Fordulat folyóirat 30. lapszámában a filmipari autonómiáról, és ennek kortárs magyar dilemmáiról. Legutóbbi filmjei a külföldi fesztiválokon is versenyző, idén nyáron streamingre kerülő Budapest, zárt város (2021) és a középiskolai prevenciós foglalkozásokon is vetített Ki mint veti ágyát (2023), amely az idei Friss húson debütált.
Viktor E. Frankl izgalmas és – a lehetőségekhez képest – pozitív megközelítéssel viszonyul a huszadik század egyik legnagyobb tragédiájához memoárjában.
A közelünkben háború zajlik. Emberek milliói néznek szembe mindennap azzal a ténnyel, hogy az életükre akarnak törni. Hivatásos katonákon túl egykori civilek is harcolnak a frontokon, olyan emberek, akik ezelőtt egészen más életet folytattak. Nemcsak a harcolók érintettek a mindennapos fenyegetettségben: mindenki élete gyökerestől megváltozott, valószínűleg örökre.
Hogyan tud az ember egy ilyen traumával élni? Képesek vagyunk-e ilyen korlátok között is megőrizni méltóságunkat, értékeinket és egyáltalán emberségünket? A válasz – melyről a következőkben szó lesz – biztató, de az út, mely ennek elsajátításához vezet, beláthatatlan. Kísérjen bennünket ennek során ez: csakis rajtunk múlik!
Viktor E. Frankl pszichiáter, a logoterápia megalapítója 1997-ben, kilencvenkét évesen hunyt el – ötvenkét évvel azután, hogy kiszabadult az auschwitzi koncentrációs táborból. Frankl három évet töltött fogolyként négy különböző táborban. Ezen időszak alatt szembesülnie kellett szülei, fivére és várandós felesége halálával. Memoárja, a Mégis mondj igent az életre!fogolyként megélt tapasztalatait és terápiás módszerének alapjait gyűjti össze.
Ahogy azt az író rögtön a könyv elején leszögezi, nem a már sokféleképpen ismertetett, „elhíresült” borzalmakról lesz szó, hanem arról, hogy ezek a borzalmak hogyan csapódtak le a foglyokban. Ahhoz viszont, hogy mindezt megértsük, nekünk is – az olvasószerepből adódó szűk keretek között – foglyokká kell válnunk, vagyis minden jelentős mozzanatot, ami a táborban történt, a megtapasztalók lelkületével kell szemlélnünk. Frankl elbeszélése erre akaratunk ellenére is rávezet minket.
A foglyok lelki reakcióit három fázisra bontja az író. Az első reakciókat a táborba történő felvétel váltja ki. Az Auschwitz tábla láttán felviharzó kezdeti sokk optimizmusba kezd kapaszkodni, amint megjelennek a kiváltságos tartásban részesülő, a tábor „elitjét” képező foglyok, akik feladata az új „szállítmány” fogadása. Az illúziók azonban hamar szertefoszlanak az első szelekció és a rabok személyes tárgyainak elkobzása után.
Az ember még ekkor sem adja fel: a humor eszközével veszi fel a harcot a szörnyűségek ellen. A nevetés még a halálközeli helyzetekben is lehetséges, mi több, rendkívül fontos a józanság megőrzéséhez. Ehhez tartozik egy másik lényeges adalék: a távolságtartó kíváncsiság. Frankl úgy véli, a tábori rémségek elviselésében elengedhetetlennek bizonyult ez a képesség. Magára, társaira, az őrökre, a szenvedésekre és helyzetére mint külső megfigyelő tekintett, és ezzel gyakran függetleníteni tudta magát a körülményektől, mi több a fájdalomtól.
Néhány nap elteltével az eleinte heves érzelmek tompulni kezdenek, mígnem apátia áll be. A folytonos ütlegelésre, a durva szavakra és kínzásokra fokozatosan rezisztenssé válik a foglyok lelke. A fájdalom persze nem múlik el teljesen, de már nem olyan intenzív, mint az elején. Egyvalami azonban így is mély sebet ejt az emberen: az igazságtalanság. Hogy mindaz, amiért szenvedniük kell, teljességgel indokolatlan. Ez ellen a lélek nem tudja magát felvértezni, vagy csak nagyon kemény erőfeszítések árán.
Frankl a továbbiakban a legmesszemenőbb részletekig elemzi a táborlakók pszichéjét. Betekintést nyerünk álmaikba, a lelki élet extrém éhség okozta „degradálódásába”, valamint az „idegháborúba”, aminek központjában a háború bizonytalan végkimenetele áll – csak hogy néhányat említsek. De ugyanilyen pontossággal és őszinteséggel mutatja meg a szépet és emberit, ami bár csekély mértékben, mégis megtalálható a táborban.
Mert ilyen embertelen körülmények között is megjelenhet a művészet, ahogy arra improvizált kabaréelőadások keretében időnként sor került; a szép csodálata, illetve az emberfeletti teljesítmények iránti tisztelet és áhítat. Az ilyen apróságok segítségével a kíméletlen rabságban, rokonainktól elszakítva is megélhetjük a szeretetet, és általa – csakis általa – képesek lehetünk a boldogságra. Frankl ezt egy érzékletes példán keresztül ábrázolja, amint a kínzó hidegtől terhes menetelés alatt feleségével beszélget. Bár nem tudja, hol lehet ő, hogy egyáltalán él-e még, rajta keresztül mégis átéli a „a szeretetben való megváltást”.
A harmadik fázis a táborból való szabadulás után következik. Az ilyesmit nem tapasztalt ember úgy gondolhatja, hogy az öröm legmagasabb fokát élték át ekkor a rabok. Valójában addigra már képtelenek voltak erre; bizalmatlanná váltak. Hamarosan mégis oldódik a gát, idővel már jóízűeket falatoznak, beszámolókat tartanak tapasztalataikról, és kitárul előttük a felszabadultság kapuja.
A nehézségek azonban itt nem érnek véget. A reszocializációs gátak, a környezetből hiányzó kellő együttérzés és talán a legfájóbb: a családtagok, barátok, szerettek halálával való szembesülés mind egy sokkal mélyebb kútba taszítja a szabadultakat, ahonnan kilátástalannak tűnhet a menekvés; ez a boldogtalanság. Frankl azonban optimista az egykori foglyok lelkiállapotának gyógyíthatósága kapcsán, ugyanis a táborban elszenvedettek után képtelennek látja, hogy bármitől is féljen még az ember.
A szerző két embertípust kíván megismertetni – hangsúlyozza, a típushoz való tartozás nemtől, bőrszíntől, státusztól, származástól, valójában minden külső tényezőtől független, csupán egyvalamin múlik: a választásunkon. Ettől függően tartozhatunk a tisztességesek vagy a tisztességtelenek csoportjába.
Tábori kápóként is miénk a döntés, hogy a fogvatartottakhoz mint emberekhez fordulunk-e, vagy az állatnál is silányabb teremtésnek nézzük őket; és a fogolylét sem mentesít fel a választás alól, hogy társainkra a bajban valóban bajtársakként tekintünk-e, vagy eszközként használjuk fel őket túlélésünk érdekében. „És [az embernek] igenis van választási lehetősége!”
A túlélés önmagában nem cél, ahogy azt Frankl megállapítja. A rabok többsége mégis ennek reményében kelt és feküdt mindennap. Az író ennek ellenére arra kereste a választ, van-e az őket körülvevő mértéktelen szenvedésnek és az abból fakadó halálnak értelme. Hiszen a szenvedés elemi része az életünknek. Ha még sincs értelme, akkor valójában a túlélésnek sincs.
Mert egy élet, amelynek értelme azon áll vagy bukik, hogy megússzuk-e elevenen vagy sem, egy olyan élet tehát, amelynek az értelme a véletlen kénye-kedvétől függ […] nem lenne érdemes arra, hogy egyáltalán megéljük.”
Rengeteg tanulságot vonhatunk le Viktor Frankl könyvéből. Manapság azonban – személyes észrevételeim alapján – nem hallani eleget róla és munkásságáról. Különös, hiszen elmélete rendkívül alkalmas olyan problémák megoldására, mint például az életközépi krízis, a depresszió, a kábítószerfogyasztás és az öngyilkosság, melyek korunk fenyegető patológiái.Bár tisztában vagyunk ezek létezésével és közelségével, csekély törekvés látszik a helyzet javítására. Az ember pszichés folyamatainak megértését célzó tanórák és az önismeret integrációja az iskolai és gimnáziumi tantervbe olyan elmaradottak, hogy jelenleg álomnak tűnik bárminemű előrelépés is ezen a téren.
Pedig sok felesleges fájdalomtól megóvhatnánk magunkat, ha jobban megismernénk lelkünk működését. Ha a szenvedés ugyanis elkerülhető, mindennél értelmesebb megszüntetni az okát. De ha erre nincsen módunk, csupán annyit tehetünk, hogy hozzá szelídítjük magunkat.
Az ország legnagyobb összművészeti fesztiválja olyan, mint egy 10 napos nyaralás: változatos koncertek a nagyszínpados kedvencektől az intimebb, akusztikus fellépésekig, de feltöltődhetünk színházzal, irodalommal, jógával, különböző alkotó workshopokkal, biciklitúrával is és mindazzal a természeti szépséggel, helyi finomsággal, amit a Művészetek Völgye három települése, Kapolcs, Taliándörögd és Vigántpetend kínál július 21–30. között.
Ilyenkor olyan, mintha 10 napon át mindenki a Művészetek Völgyében lenne. És ez nem túlzás, hiszen itt a nagyszínpadon túl is simán találkozhatunk a fellépőkkel: csatlakoznak egy zenés- vagy versimpróhoz, workshopot tartanak, beülnek egy beszélgetésre, fellépnek akusztikus formációban, mesét olvasnak a gyerekeknek, vagy éppen csak elmerülnek a Völgy sokszínű forgatagában. Idén is igazi művészeti seregszemle lesz a fesztiválon, sok fesztiválkedvenccel, ünneplünk majd jubileumokat, teret kapnak az ifjú feltörekvők és lesz olyan zenekar is, akitől itt búcsúzunk. De ez nem minden, a Völgyben érdemes időt szakítani arra is, hogy megismerjük a nappali programokat.
Lassulj le, hogy felpöröghess
A Művészetek Völgyében minden adott ahhoz, hogy kicsit kikapcsoljunk a rohanó hétköznapok világából, hogy a 10 nap után feltöltődve térjünk vissza a mindennapok körforgásához. A reggel indulhat jógával, biciklizéssel vagy a környék felfedezésével, napközben elmerülhetünk a beszélgetések, kézműves foglalkozások, színházi és irodalmi programok sorában.
A Harcsa Veronika Udvarban interaktív énekes workshop vár minden nap, a Tűzoltószertár Élő Galériában a kiállítás és a művészetterápia kapcsolódik össze, az Analóg Udvarban a fotózás rejtelmeit ismerhetjük meg, a LEMangUria Kreatív Mozgásudvar a testet és a lelket is átmozgatja, az Ősök Háza, a Tarisznya Evangélikus Udvar és a LéleKzet Református Udvar gondolatébresztő beszélgetésekkel vár, míg a Művészetek Zöldjében a kitelepült környezetvédelmi szervezetektől a fenntarthatóságról tanulhatunk játékokkal, különféle workshopokkal, de túrázni is innen indulhatunk. Emellett érdemes még kreatív alkotó, illetve irodalmi foglalkozásokért meglesni a Poket Udar és a Lőtér programjait is.
A mozgás szerelmesei indíthatják a reggelt jógával, kirándulhatnak, jelentkezhetnek egy e-bike túrára, sőt, futóversenyen is megmérettethetik magukat, míg a Cirque du Tókertben minden nap más trükköt leshetünk el a Firebirds társulattól.
Aki a helyi ízeket és különlegességeket keresi, annak érdemes betérnie egy Kék abroszos helyre, ahol helyi vendéglátók asztalánál foglalhat helyet, míg az Éltető Völgyben a Balaton-felvidék ízeit ismerhetjük meg. A kapolcsi kézműves vásár forgatagában pedig idén is kézművesek portékáiból válogathatunk.
Nappali hangulat a Művészetek Völgyében
A rock and rolltól az operáig
A Művészetek Völgye zeneileg is sokszínű: a könnyűzene mellett tere van a komoly- és klasszikus zenének, a folknak, a világzenének és a jazznek is. A Panoráma Színpadnál olyan koncertekre tombolhatunk, mint a Quimby, a Csík zenekarPresser Gáborral és Karácsony Jánossal közös A Dal a miénk 2.0 c. műsora, a Bagossy Brothers Company, a Punnany Massif, a Carson Coma, a Bëlga, az Aurevoir., a Blahalouisiana, a Bohemian Betyars, a Budapest Bár, a Csaknekedkislány, az Elefánt, az Esti Kornél, az Irie Maffia, a hiperkarma, a Margaret Island, a Lóci Játszik és a Vad Fruttik. Taliándörögd új zenei helyszínén, a Lőtéren pedig többek közt a Hundred Sins, a Cloud9+, a Cari Cari, a Slagwerk den Haag, az Anima Sound System, a Mörk és a Middlemist Red lép fel.
Mindeközben a Cirque du Tókertben a csillagos ég alatt élvezhetjük Zorán, Dés László, Kern András, a Magyar Állami Operaház vagy éppen a Danubia Zenekar koncertjét, de több újcirkuszi és kortárstánc produkciót is megcsodálhatunk majd itt.
A kapolcsi római katolikus templomból komolyzene szól majd: itt játszik többek közt Szokolay Dongó Balázs, hallhatjuk a Weiner-nap alkalmával a Weiner Leo Zeneiskola ifjú tehetségeit, de itt lép fel a Budapesti Vonósok Kamarazenekar és a Danubia Zenekar Brácsa együttese is, míg a vigántpetendi templomban „fészkelő” Papageno Klasszikban minden nap egy új zeneszerzőt ismerhetnek meg a nézők a fellépők segítségével.
A Kőbánya Udvara idéntől a Póka Udvar nevet viselni továbbvíve Póka Egon zenei örökségét. Ennek megfelelően itt teret kapnak az ifjú tehetségek és a legendák is: itt játszik többek közt a godfater., a The Pontiac, Áron András & The Black Circle Orcheastra és az idén 20 éves PASO is. A Petőfi Kulturális Ügynökség támogatásával létrejött helyszínen napközben PIM buszmegállóval és az Alkotóművészeti Igazgatóság művészeti programjaival várják az irodalmi kalandozókat, a bátran alkotókat, a vájtfülűeket és a zenélni vágyó tanulókat.
A tavaly debütált Petőfi Udvar nevéhez híven az idén 200 éve született költőóriás előtt tiszteleg, így az udvarban megjelenik minden, ami Petőfi. Irodalmi és alkotóművészeti programokkal, kiállításokkal várnak mindenkit, bemutatva a PKÜ szerteágazó munkásságát. Természetesen a zene sem maradhat ki a sorból: a Hajógyár színpadán lépnek fel a Hangfoglaló Program támogatottjai is, valamint az Aranyakkord, a Fiúk, a Belau, Bérczesi Róbert, a Pandóra Projekt, Lil Frakk és Sisi is.
Pillanatkép egy koncertről
Világzenei fronton olyan előadókra perdülhetünk majd táncra a taliándörögdi Világzene Udvarban, mint Palya Bea és zenészei, a Kerekes Band, a Besh o droM, a Cimbaliband, a Góbé, valamint Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák, míg a Hagyományok Háza FolkUdvarban többek közt a Naszály és a Fonó zenekar is fellép, emellett lesz tánctanítás, zenés népi kvíz és hajnalig tartó folkkocsma is.
A Harcsa Veronika Udvar a jazz és társműfajai bázisa, ahogy a Magyar Jazz Szövetség udvara is a jazz rajongóknak szól, ráadásul idén Kapolcson lesz a Magyar Jazz Ünnep is.
A Művészetek Völgyében idén 2200 programmal várják a fesztiválozókat. A közlekedést ezúttal is a fesztiválkarszalaggal ingyenesen használható Csigabusz segíti a települések között, aki pedig a szállásfoglalással lemaradt, annak érdemes Tapolca és Veszprém szálláshelyeit is megnézni, ugyanis a fesztiváljárattal azok is könnyen elérhetők.
A visszaszámlálás elkezdődött, július 21-től irány a Művészetek Völgye Fesztivál!
A nemi szerepek reprezentációja minden filmkultúrában fontos kérdése a romantikus filmeknek. De vajon ez a témakör miként jelenik meg a társadalmi szempontból kifejezetten izgalmas Indiában?
A téma szemléltetéseként két filmet hasonlítok össze a cselekményvilágban felbukkanó karaktertípusok és a domináns műfaji kódok jellege alapján: Adytia Chopra Dilwale Dulhania Le Jayenge (Aki bátor, azé a menyasszony) című filmje 1995-ben, míg az Ayan Mukherji által jegyzett Yeh Jawaani Hai Deewani (Fiatalság, bolondság) 2013-ban került a mozikba; a két alkotás között eltelt két évtized alkalmas arra, hogy (szűk fókuszú) történelmi távlatokban vizsgáljuk a nemi szerepek megjelenését a korábban említett filmtípusban.
A filmek a legfontosabb dramaturgiai csomópontokat tekintve majdhogynem megegyeznek. Mindkét esetében az utazás toposza jelenik meg katalizátorként, mely kimozdítja a szereplőket a komfortzónájukból, és ezzel teret ad a karakterfejlődésnek és a sztereotípiák árnyalásának. A fő ellentétpárok (laza fiú – konvenciókba beleragadó lány) szintúgy mindkét film esetében jelen vannak, ahogy a központi történetszál is nagyon hasonló, mely ismerős lehet a hollywoodi romantikus komédiákból is. A szerelmeseknek ugyanis elsősorban saját előítéleteiken és korlátiakon kell túllépniük a boldogsághoz, kiderül, hogy aki első látásra ellenszenvesnek tűnt, valójában pont az, akire szükségünk van, és aki ott volt az orrunk előtt. Thomas Doherty fogalmaz úgy a romantikus vígjátékkal kapcsolatban, hogy a műfaj klasszikus iskolájában sosem a végpont a lényeg, rögtön tudjuk, hogy a két fő karakter egymás mellett végzi majd. Az érzelmi azonosulást és a humort az a csetlés-botlás (Doherty megfogalmazásában: „párzási rituálé”) adja, amelyet a karakterektől a cselekmény során látunk. Ez az, amire Claire Mortimer a „nemek harcaként” hivatkozik, mely során a férfi és a nő a kezdeti ellentétek után ráeszmélnek, hogy együtt tudnak kiteljesedni. Ilyen értelemben mindkét vizsgált film szerves kapcsolatot ápol a romkom műfajával (az alapsémán túl a zsáner más kellékeit is átveszik pl.: barátok, akik részt vesznek a kapcsolat beteljesülésében, a szülők, akik nem elégedettek a választott párral), azonban míg a Dilwale Dulhania Le Jayengében a románc a kevert műfaj (maszálá) egyik komponenseként jelenik meg, addig Ayan Mukherji 2013-as filmjében már mint domináns zsáner. Ez a distinkció pedig a karakterábrázolás tekintetében is fontos lesz, hiszen utóbbi esetében (ahogy a nyugati romkomokban) a család nem igazán releváns a cselekmény végkimenetele szempontjából (esetleg humorforrásként jelennek meg), míg a klasszikusabb esküvős filmben a családi háttér a karakterrel kapcsolatos egyik legfontosabb ismertetőjegy lesz.
Épp ezért lesz nagyon hasonló, s egyidőben nagyon különböző is a két vizsgált film női főszereplője. Simrant (Kajol) és Nainát (Deepika Padukone) is szorgalmas, visszahúzódó lányként ismerjük meg, akik számára fontos a tradíció és az elvárásoknak való megfelelés. Ám míg Simran esetében ez erőteljesen egy családi hagyomány továbböröklése (az édesanyja egy jelenetben tisztázza számára: a nő feladata a férfi kiszolgálása), addig Naina részéről ugyanez már sokkal inkább személyes döntésnek tűnik. Az ő jellemében kevésbé szempont a nemiség, már egy klasszikus, visszahúzódó, sodródó (női) romkomhőssel van dolgunk. Ami 1995-ben még általános volt egy egész generációt tekintve, az 2013-ban már kivételt jelent, amire nemének más tagjai is egzotikumként tekintenek. Ennek oka lehet a jóval erősebb nyugati hatás, illetve a két film között eltelt majdnem két évtized, mely fontos eredményeket hozott Indiában a női emancipációs küzdelemben, mindemellett pedig a 2000-es évek elején (pontosabban 2004-től) egy, az emberi jogok tekintetében méltányosabb kormány gyakorolta a hatalmat.
Aki bátor, azé a menyasszony (forrás: Artúr filmélményei)
A Yeh Jawaani Hai Deewani haladó szemléletének irányába mutat az a tény is, hogy Naina orvosnak tanul az egyetemen, és így a jövőjét az egyik legpatinásabb szakmában képzeli el, eszébe sem jut, hogy megélhetését a családjától vagy a párkapcsolatától kellene függővé tennie. Fontos azonban látni, hogy az egyenjogúság csak látszólagos: a főbb női karakterek számára ugyanis a film végére az a cél, hogy egy férfi mellett találjanak rá a boldogságra. Aditi figurája talán még a főszereplőnél is egyértelműbb példát szolgáltat erre, hiszen kezdetben a szabályokra fittyet hányó lányként ismerjük meg, akiről még a barátai sem hiszik el, hogy férjhez akar menni, mégis emellett dönt végül.
Közös jellemzője azonban a két karakternek, hogy bizonyos jelenetekben a jellemüktől igen távol álló módon, erőteljesen szexualizáltan jelennek meg. A daljelenetekben, az álmokban mindkét lány rövid ruhákban, esetenként vizesen szerepel, ami dramaturgiailag – még a mászálá eltérő műfaji szabályainak figyelembevétele mellett is – nehezen indokolható. A ruházat megváltozása (és a szemüveg, mint a konvenciók didaktikus szimbólumának elhagyása) pedig döntő szerepet játszik abban, hogy a férfi szereplők érdeklődésének középpontjába kerülnek. Tökéletesen megvalósul tehát az, amit Laura Mulveyír A vizuális élvezet és az elbeszélő film című alapművében: „Hagyományosan a vásznon megjelenő nő két szinten funkcionál: erotikus tárgy a történet szereplői szemében, és erotikus tárgy a nézőtéren ülő néző számára is.” A Yeh Jawaani Hai Deewaniban ez kiegészül azzal, hogy Lara személyében megjelenik egy szélsőségesen túlerotizált karakter, aki azonban egyfajta önreflexív gesztus is: a háttérben szóló zene folyamatosan figyelmezteti a nézőt a pozíciójára, így a „nézés” magába feledkező gesztusa nem tud megvalósulni (a nyugati néző szemében legalábbis semmiképpen). De erre a – Mulvey szerint a tudatalattiból fakadó – determináltságra utal az egyik első jelenet is, amikor Aditit egy fiú bámulja a boltban, ő pedig fel is teszi a kérdést, hogy ilyen nagy hatással van rá egy női test? (A film reflektáltsága, többértelműsége abban a jelenetben is érzékelhető, mikor Bunny az indiai film tökéletes hősének nevezi Nainát.)
A daljeleneteknek azonban nem csak e téren van fontos szerepe. Ahogy Vajdovich Györgyi megállapítja, a maszálá abban is különbözik a klasszikus hollywoodi musicalektől, hogy a daljelenetek kevésbé kontextualizálták: míg a musicalek általában dramaturgiailag is megágyaznak a sznécáknak (és a kifutásuk is fontos a történet alakulása szempontjából), az indiai zenés filmekben ez nem feltétlenül van így. A Dilwale Dulhania Le Jayengében ez tökéletesen látszik, bár sok esetben (például az első dalnál) a kontextualizálás minimális foka mégiscsak megjelenik, hiszen a dal az álomvilág része. A daloknak az érzelmek kifejezésében van jelentős szerepe: a korábbi alkotásban főként a tradicionális indiai zenei és táncvilág jelenik meg, míg a 2013-as moziban szerepet kapnak ugyan a jellegzetes mozdulatok, de már modernizált köntösben, sokszor elektronikus hatást mutató zenékre, és már egy-egy bulijelenetbe ágyazva. A daloknak a Yeh Jawaani Hai Deewaniban is fontos érzelemkifejező funkciója van, a szcénák erőteljesen esztétizálták (színkavalkád, lassítások), ami dominánsabbá teszi az indai mozi attrakciós voltát. Akárcsak az ebben a filmben már megjelenő, a korábbi filmből teljességgel hiányzó item song (különálló, a későbbiekben sokszor vissza nem térő karakterekkel előadott dal). Különbség továbbá, hogy a korábbi alkotásban a daloknak az indiai nemzettudat erősítésében is szerepe van, hiszen több dal szól arról, hogy mennyire fontos az értékek tisztelete és Pandzsáb földje.
Simran története az esküvős film klasszikus szerkezetébe illeszkedik. Megjelenik az 1970-es évek indiai filmjének klasszikus hőse, a „lázadó fiatal”, a Dilwale Dulhania Le Jayenge azonban már egyfajta antilázadást, vagy a társadalmi rend által legitimált lázadást jelent. A szerelmesek maguk választják a párjukat (így szembe kerülnek az elrendezett házassággal), de addig nem lehetnek egymással, míg a fennálló rend (klasszikus értelemben az apa) el nem fogadja a kapcsolatot. A film tehát egyszerre kérdőjelezi meg a hierarchiát és az eleve elrendeltséget, és tesz hitet a szülők akaratának szentsége mellett. A romantikus vígjáték és a musical műfaji sajátosságai így egészülnek ki a melodrámával, hiszen ebben az értelemben a szereplők sorsát egy náluknál nagyobb hatalom irányítja. A műfaji keveredés nyomán a filmek szélesebb közönségréteghez juthatnak el.
Adytia Chopra filmje idealizálja az indiaiságot (Pandzsáb végeláthatlan mezői jelentik a paradicsomot), és a boldogság megtalálásának egyetlen lehetőségét az Indiába való visszatérésben fogalmazza meg (még akkor is, ha katalizátorként Európa szolgál). A bollywoodi filmek igen gyakran élnek ilyesfajta, főként a külföldön élő indiaiakat megcélzó üzenettel. A tradíciók tisztelete és a haladásra való nyitottság egymás kiegészítéseként jelenik meg a művekben. Bár korántsem ennyire egyértelmű, de a Yeh Jawaani Hai Deewani is hasonló végkicsengéssel rendelkezik. Bunny világot lát (az utazásmontázs itt mintha nemcsak az idő sűrítésére, hanem a kiüresedettség érzésének ábrázolására is szolgálna), a boldogságot azonban csak hazájába visszatérve találhatja meg.
Szintén ambivalens, ahogy a két film a férfi szereplőket ábrázolja. Vajdovich Györgyi szerint míg a hollywoodi romantikus vígjáték alapvetően egyenrangú félként ábrázolja a nőt és a férfit, addig az indiai filmben a kulturális kontextus miatt jellemzően a férfi a domináns, nézőpontadó karakter. Ez némileg megdőlni látszik a két film elemzésekor, hiszen mindkettőben a női főszereplővel való azonosulás az elsődleges, ám a férfi szereplők esnek át nagyobb karakterfejlődésen. Ahhoz, hogy elnyerjék a lány szerelmét, meg kell térniük a klasszikus értékekhez: a megbízhatósághoz, az őszinteséghez, és a hagyományok tiszteletéhez, radásul ez mindkét esetben szembekerül a nyugati dekadenciával is. Raj a szabályokat kevéssé követő apja nyomán maga is szélhámossá válik, és bár Simrannak épp ezen a szabályon kívüliség kelti fel az érdeklődését, ahhoz, hogy együtt legyenek, a fiúnak jelentős fejlődési ívet kell bejárnia. Bár többen is kérik tőle, nem szökteti meg a menyasszonyt, mert indiai szokások szerint szeretné elnyerni a kezét. A címben megfogalmazott bátorság tehát ebben az értelemben idézőjelbe kerül: jelen esetben azt is jelenti, hogy az egyén képes fejet hajtani az elvárások előtt, reménykedik abban, hogy a régi világ elvárásainak is meg tud felelni.
Hasonló fejlődési ív rajzolódik ki Bunny esetében, bár nála bizonyos értékek már kezdetben is jelen vannak (a pénzzel és a barátaival való viszonya), ám elcsábítja őt az amerikai lehetőség, a boldogságot azonban csak Naina mellett találhatja meg. Ilyen értelemben pedig megint csak a férfiasság egy klasszikus aspektusa jelenik meg, melynek nyomán a célok elérése helyett a családalapítás az igazán fontos (és ez nem különbözik például Aditi vőlegénye esetében sem, aki – a nyugati sztereotípiák nyomán – szembemegy ezzel a férfiképpel). Míg tehát a két film a klasszikus női attribútumokat adottnak veszi, addig a férfiak számára ezeket kínálja fel a boldogság feltételeként.
A főszereplők mellett a mellékkarakterek is fejlődnek a Yeh Jawaani Hai Deewaniban. Az apák tekintetében egyszerű dichotómiát kapunk: Simran édesapja az Indiába visszavágyódó ideális férfi, míg Raj egy vadkapitalista családból származik, ahol kevésbé fontosak a hagyományok. A fiával párhuzamosan azonban az apa is megtér a saját indiaságához, mely jelen filmben a tradíciókhoz való ragaszkodást és a föld szeretetét jelenti.
Elemzésemben arra igyekeztem választ találni, hogy a nemi szerepek hogyan jelennek meg két narratív tekintetben nagyon hasonló, ám más korszakban és kulturális környezetben készült filmben. Bár a megjelenő archetípusok azonosak a két moziban, a társadalmi kontextus és a nyugati hatás miatt megfigyelhetőek különbségek. Izgalmas kérdésként vethető fel, hogy a 2014-es nacionalista hatalomátvétel után vajon mennyiben módosult ez a reprezentációs gyakorlat a filmekben, ennek nyomán ugyanis azzal kapcsolatban is fogalmazhatnánk meg állításokat, hogy a mozikban megjelenő domináns nemi sztereotípiák mennyire determináltak aktuálpolitikai szempontból, és hogy e tekintetben van-e hasonlóság a bollywoodi és a különböző nyugati filmkultúrák között.
Az Athenaeum Kiadó égisze alatt látott napvilágot Vámos Miklós Palackposta című könyve, amelynek tartalma negyven évvel a szövegek megjelenése után sem veszített aktualitásából.
Ha a könyvajánló filmes műfaj lenne, akkor ez most kezdődhetne úgy, hogy egy rikkancs, hóna alatt újságokkal, ezt kiabálja: „Világszenzáció, világszenzáció! A ki nem küldött tudósító jelenti Az évszázad esküvőjéről: egybekelt Lady Diana Spencer és Károly walesi herceg”. Ha világszenzáció nem is, mindenesetre bravúros úgy írni valamiről, hogy nem vettünk részt az adott eseményen, vagy helyesebben Magyarország egy ideig nem vett részt a világban, mert bezárkózott a vasfüggöny mögé. Vámos Miklós a nyolcvanas évek elején mégis kísérletet tett rá az Élet és Irodalom hasábjain, hogy beszámoljon pár, az életünket mai napig meghatározó eseményről – mert mint tudjuk, ami Amerikában csak egy pillangó szárnycsapása, az Japánban cunami. A szerző feltette a nagy kérdéseket, hogy ne csak benne, hanem az olvasóban is elinduljon valami, és megpróbálja megkeresni a válaszokat. Mert tudatlanul, szemellenzősen lehet élni, de nem érdemes.
Vámos Miklós a nyolcvanas évek szocialista Magyarországán akarta elhelyezni magát és megérteni a világot, elsősorban a Nyugatot, a történelem főbb eseményeit szemlélve. Összeegyeztetni a kelet-európai eszmeképet a demokráciában és kapitalizmusban felnövő nyugatival. Vámos mint író és mint ember egyaránt kíváncsi természetű, ahogyan mi is lelassítunk egy balesetnél, mert a kíváncsiság a történelem kezdete óta az ember sajátja. Ő így van ott, ha olykor csak képzeletben is, a szabad világ sorsfordító történéseinél. Minden generáció azt reméli, hogy az utána következők már egy biztonságosabb, szebb és jobb világot kapnak örökül, de a Palackposta és Vámos Miklós majd negyven évvel korábbi írásaihoz fűzött lábjegyzetei is megmutatják, hogy vészterhes az életünk, mindegy, milyen politikai rendszerben kell boldogulnunk. Ahogy az sem számít, hogy látszólag mennyire kellemes „élnünk”. Az ember mindig ember marad az összes bűnével, gyarlóságával együtt.
Ahogyan a szerző elmésen írja A malvinok földjén című elbeszélésében: „Sajnos a háborúk éppen ott kezdődnek, ahol a józan ész véget ér.” (…) „A biztonságos jövő csupán illúzió, amíg akad fölfegyverkezett s fegyverkező nemzet e glóbuszon. Addig mi mind kiszolgáltatott malvinok maradunk, asszonyaink és gyermekeink, házaink és munkaeszközeink épsége a jó szerencsén múlik” – áll pár oldallal később a helyes megállapítás. Bár, ha nem lennének fegyverek, sodrófával ütnék egymást agyon az emberek: akkor is lenne értelmetlenül kioltott élet, csak egyszerre kevesebb. Már az ősember is fegyvert pattintott kövekből, azóta pedig sokat fejlődött az emberiség. De nem biztos, hogy hosszútávon ez az előnyére válik.
Kísérletezés ez a könyv: szövegei a határok átlépéséről szólnak. Az akkori rendszerben, amikor három évente kaphattak az emberek engedélyt külföldi utazásra, a cenzúra nem engedte az olyan szövegek megjelenését, amik árthattak az államszocializmus „eszméinek”. A kötet megmutatja, mennyire tolhatók ki a határok, és az olvasók miként fogadják a „külföldi tudósításokat”, miközben gyerekkorukban, fiatalként a szomszéd településre is csak engedéllyel lehetett átmenni.
Vámos Miklós saját elmondása szerint kétféle írótípus létezik. Az egyikük mindig hozza az elvárt szintet, ami idővel ugyan sablonossá válhat, de legalább kiszámítható; míg a másik mindig kísérletezni vágyik, még ha egyes könyveibe ezzel bele is kódolja a bukás lehetőségét. A szóban forgó mű szerzője nem a konvenciók embere: ezekben a történetekben is úgy mesél, hogy minden szavára oda kell figyelni, mert olyan éleslátás, értelem van bennük, amivel kevés mai szerző rendelkezik – vagy csak kevesen mernek, akarnak a világra ilyen szinten reflektálni. Vámos ezekkel az írásokkal népet nevel, mint ahogyan a jobb sorsa érdemes tanárok, adja át az ismereteit az életünkben zajló eseményekről. Van, hogy földrajztanár (Az olajfrontról) vagy történelemtanár (Az évszázad esküvőjéről, A malvinok földjéről), hitoktató (A Vatikánból), médiatanár (Hollywoodból), de mindig szabad gondolkodó és hiteles tudósító egy sokszor hiteltelen világban.
Nem magyarázatot akar adni, csak gondolatébresztőnek szánja a papírra vetett sorokat. Mert végső soron miért ír az író, és miért olvas az ember? Hogy megértsen valamit, vagy ha odáig nem is jut el, legalább megsejtsen valamit abból, hogy mi miért történik. Nem állítom, hogy minden könyv e célból születik, de talán a legtöbb igen. Hiszen még akkor is válaszokat keresünk, ha már nem vagyunk képesek ellátni magunkat, de az agy nem pihen, ahogy az alkotó elme sem. Vámos Miklósé pont ilyen. Ahogy A kukákból című elbeszélésben is írja: „Olyan vagyok én már – hűséges olvasóim régen észrevehették –, mint Svejk, a derék katona, akinek mindenről eszébe jut valami (ő e képességét azzal magyarázza, hogy pecsétes papírokkal igazolhatóan notórius hülye)”. Mindenről van egy jó története, amiben számos tanulság van.
Vámos Miklós (forrás: lira.hu)
A kötetben foglalt történetekből kiviláglik, hogy a negyven év alatt, megannyi változás ellenére, mintha mégsem forgott volna az idő kereke. Az ország, a rendszer szocializmusban szerzett „sebeit” nem hagytuk behegedni, újra és újra feltépjük a vart – talán azért, mert ilyen a magyar néplélek. Szereti, ha valami fáj, és búslakodhat, panaszkodhat. Az anekdoták magukban hordozzák a szocialista esszenciát, amikor a népet – az istenadta népet, na azt pont nem – a szocialista eszme által vezérelték; amikor mindenki próbált boldogulni a világban, ügyeskedett, hogy különféle javakhoz jusson. Felháborodott, hogy a panelházak elcsúfítják a városképet, és próbálta megszokni, hogy a szemetet különválogassa, de elsőre nem sikerült túl jól a kísérlet. A változás sokszor nem jó: a Balaton sem olyan már, mint amikor az író nyolcévesen a tó vizéből főzött bográcsételből evett.
A szocialista Magyarország szándékos bezárkózása – attól való félelmében, hogy a nyugat megmételyezi az embereket, vagyis rájönnek: nem biztos, hogy ez a legjobb rendszer, amiben élni szeretnének – miatt a külföldi hírek nem, vagy csak zanzásítva jutottak el az emberekhez. Ha nincs Vámos Miklós és az Élet és Irodalom, akkor még nagyobb burokba, még nagyobb szellemi sötétségbe lettek volna kényszerítve. Attól függetlenül, hogy negyven évvel később az okostelefon által a kezünkben tartjuk a világban zajló hírek forrását, nem sokat javult a helyzet. Sőt a 21. században sokszor nem hagyják, hogy kérdéseket fogalmazzunk meg és érdeklődő elmével nyissunk a sorsfordító történések felé; inkább megmondják, hogy mit gondoljunk, és az adott esemény (legyen az jó vagy rossz) miért olyan, amilyen, és milyen hatással van ránk. Egyre jobban megszűnnek az egyéni gondolatok.
Vámos Miklós, a ki nem küldött tudósító így jellemzi magát, amikor arról vizionál, hogy hová nem küldenék ki: „ugyanolyan önkéntes bámészkodó lehetnék, mint amilyen a nyolcvanas évek elején voltam”. Ugyan most már Magyarországról szabadon utazhatunk a Föld szinte bármelyik pontjára (a háború sújtotta területek és Észak-Korea kivételével), de még mindig szükség lenne egy ki nem küldött tudósítóra. Talán Pont Vámosra. Nemcsak látja és érti a világot, a benne zajló történések összefüggéseivel együtt, hanem érzékletesen képes átadni azokat olvasóinak. Belőle még mindig nem veszett ki a gyermeki rácsodálkozás, nem múlt el az az állapot, amikor az ember mindent kérdések útján akar megérteni. „Miért zöld a fű, miért van szivárvány, miért, miért…?”. Bár félig viccesen megjegyzi, ha most nyugdíjasként valaki mégis kiküldené, akkor ez lenne az első igazi munkája. Valójában bátran kiküldhetnénk – vagy ki nem küldhetnénk – , csak írjon, mert a gondolatai értékesek, és minket, magyarokat is elhelyeznek a nagy glóbuszon, ahol élnünk kell.
A harmincéves Fáni (Törőcsik Franciska) menekül a szerelemtől, hiszen ha megtetszik neki egy férfi, azonnal a halálát vizionálja. Környezete hiába próbálja összehozni valakivel, ő inkább a magányt választja, és a munkájára koncentrál. Amikor egy napon egy rejtélyes fekete Macska kezd el udvarolni neki, akinek a búgó hangját (Patkós Márton) csak ő hallja, minden megváltozik. Fáni annyira a Macska hatása alá kerül, hogy azt is elhiszi, ez az igaz szerelem. A szokatlan románc egyre különösebb fordulatokat vesz, mígnem Fáni a manipulatív Macska miatt olyan mélyre kerül, hogy majdnem mindent elveszít, ami addig fontos volt neki.
De vajon mit szól a „tündérmeséhez” Mihály (Polgár Csaba), a macska sármos gazdája? Kiderül október 19-én a mozikban.
A film plakátja
A Cicaverzuma Filmintézet Inkubátor Programjának támogatásával valósult meg, a Lupa Pictures produkciójában, koproducere az RTL Magyarország.
