Cikksorozatunkban a Fordulat folyóirat Kultúra és kapitalizmus című lapszámában olvasható szövegekhez kapcsolódunk. A témák sokszínűsége miatt a reakcióink is változatosak: interjúkkal, esszékkel és klasszikus válaszcikkekkel is találkozhattok majd a következő hetekben.
Konkol Máté, a Budapest, zárt város, a Kikelet és a még bemutatásra váró Ki mint veti ágyát című rövidfilmek rendezője nemrégiben Remélem legközelebb sikerül pályáznod címmel írt a magyar filmiparról, a magyar függetlenfilm lehetőségeiről szóló tanulmányt a Fordulat folyóirat 30., Kultúra és kapitalizmus című tematikus számába. A fiatal rendezővel többek között a függetlenség dimenzióiról, a magyar film apolitikusságáról és a saját munkáiról beszélgettünk, de az is szóba került, hogy mi lehet a kiút a hazai filmiparban jelenleg igen kilátástalan helyzetben lévő generációk számára.
A magyar filmvilágban viszonylag ritka az a fajta kettős jelenlét, ami nálad megfigyelhető, hiszen vannak közéleti-kultúrpolitikai írásaid, tudományos publikációid és saját filmjeid is. Hogy alakult ez ki a te esetedben?
Nálam organikusan, azt érzem, hogy ez egyfajta szükségszerűség is, hiszen keressük a megszólalási lehetőséget, nincs arra mód, hogy minden hónapban forgassunk egy rövidfilmet. De talán az még izgalmasabb kérdés, hogy miért ritka ez. Hiszen nem volt mindig így, Bódy Gáborék idejében teljesen természetes volt, hogy valaki ír is a filmjei mellett, és egyik tevékenység inspirálja a másikat.
Lehet ezt egyébként egy tágabb társadalmi kontextusban is értelmezni, nagy szükség lenne arra, hogy a társadalomról való gondolkodás és a társadalmi cselekvés sokkal inkább a köztudatban legyen, mint manapság. Magamnak ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a filmkészítés, a mozgalmiság és a pedagógia ne külön-külön legyenek részei az életemnek, hanem egy tevékenységben metsszék egymást.
Egyébként vannak azért olyan filmrendezők, akik megszólalnak közéleti kérdésekben – igaz, ők is inkább interjúkban, mint a munkáikban,– de valahogy azt érzem, hogy minél hagyományosabb képzésben részesül valaki, annál inkább azt sulykolják belé, hogy ezt nem szabad csinálni. De könnyen elképzelhető, hogy ennek generációs aspektusa is van, mert a mostani huszonévesek, akik mondjuk az SZFE egyetemfoglalásánál szocializálódtak, sokkal inkább gondolják majd úgy, hogy a művészet társadalmi szerepvállalás is.
Kijelenthető, hogy apolitikus a magyar film?
Igen, és ahogy a Fordulatban megjelent tanulmányomból is kiderül, még a függetlenek, akik egyébként megtehetnék, hogy direktebben politizálnak, sem állnak ebbe igazán bele, talán Lichter Péter és a Buharov-testvérek említhetőek kivételként, akik teljesen szabadjára engedik a fantáziájukat, a Barokk feminában vagy Az itt élő lelkek nagy részében olyan aktuálpolitikai áthallások vagy akár anarchista idézetek vannak, amikre nagy szükség lenne, mert ezáltal válhatna kicsit árnyaltabbá a filmes közbeszéd. Mintha a függetlenek között sem terjedt volna el igazán az a gondolat, hogy nemcsak a Filmintézet által visszadobott terveket csinálhatják meg, hanem jóformán bármit.
Rögtön a Fordulatban megjelent tanulmányod elején némileg eltávolítod magadtól a kizárólagosan objektív tudományos beszédmódot, majd ez később még erősebb lesz, hiszen az Ernelláék Farkaséknál képében olyan filmről írsz esettanulmányt, amelyen te is dolgoztál. Az ilyesfajta, a szubjektív megélést is játékba hozó megszólalásokat tartod igazán érvényesnek?
Eredetileg egy objektív tanulmányt szerettem volna írni, de a lapszám többi szerzője rámutatott arra, hogy választhatok más megközelítést is. Egyébként a Fordulat tekintetében is újdonság volt, hogy ez a lapszám úgy készült, hogy néhány havonta minden szövegről közösen beszéltünk egyfajta műhelymunka keretében. Remek tapasztalás volt, hogy nemcsak egyszer kaptunk visszajelzést a végleges változat leadása előtt, hanem néhány havonta jött visszacsatolás az általam már késznek gondolt szövegre. A lapban publikáló szociológusok, kulturakutatók olyan szempontokat világítottak meg, amik alapján nagyon sokat változott a munkám. Az egyik ilyen hozzászólás volt, hogy legyen benne a tanulmányban ez az autoetnografikus szál.
A megfogalmazásodban a függetlenséget egy skálaként képzelhetjük el, aminek különböző dimenziói vannak, például esztétikai, politikai és gazdasági.
És ezek össze is függnek, bár utóbbi kettő mindig ledominálja az esztétikumot. Csak sokszor ezt nehéz átlátni, mert alig-alig észrevehető folyamatokról van szó. A gazdaság is sokkal nagyobb hatással van a politikára, mint azt gondolnánk, és később ez a hierarchia gyűrűzik tovább.
A filmes szocializációd az Andy Vajna-féle Filmalap időszakára tehető, amivel kapcsolatban mintha két narratíva élne a nyilvánosságban és az alkotók körében is: az egyik tábor szerint ha voltak is rossz döntések, fejlődött a magyar film, sok díjat szereztek az alkotók, míg mások azt mondják, komplett rendezőgenerációk érvényesülését lehetetlenítették el, hiszen sokan tendenciózusan nem kaptak támogatást. Te hogy vonnád meg a mérleget?
A tanulmányban is kitérek arra, hogy közel sem olyan hurráoptimistán látom ezt a kérdést, mint ahogy egyébként sokan mások. Szorosan kapcsolódik ide, hogy szerintem a Filmalapnak nagyon jó volt a marketingje, és nemcsak abban az értelemben, hogy milyen módon promótálták a filmeket – bár egyébként abban is, ha valamit el szerettek volna juttatni a közönséghez, azt sokan is nézték meg,– hanem a tekintetben is, hogy ha volt egy díj, azt nagyon szépen használták fel az önmaguk legitimációjára.
Pedig mondjuk abban, hogy a Saul fia zseniális, sem a döntőbizottság tagjainak személyesen, sem a rendszernek nincs szerepe. Valaki pályázott, ők pedig támogatták, nem is kifejezetten sok pénzzel. És egyébként korábban is voltak díjazott filmjei például Tarr Bélának, Hajdu Szabolcsnak, Mundruczó Kornélnak, Pálfi Györgynek vagy épp Enyedi Ildikónak. Ugyanakkor a Filmalap-korszakban még azt lehetett mondani, hogy bizonyos fokig szakmai döntések születnek, csak a szakma itt azt jelentette, hogy közönségfilmes irányvonalaknak kell megfelelni, és bele kell férni abba az évi 3-10 támogatott projektbe. Ma már ilyesféle megalapozottság sincs, épp ezért az is belejátszhat a Filmalap megítélésébe, hogy a Filmintézetnél még sokkal szűkebbek a lehetőségek.
A tanulmányodban, majd később egy interjúban is szóba hoztad az amerikai függetlenfilmes generációkat, ahol nagyon erős motívumként van jelen, hogy a technika olcsóbb lett, míg nálunk inkább a politikai szál tűnik dominánsnak. Hogy látod a két szubkultúra közötti hasonlóságokat és különbségeket?
Amerikában nyilván nem nagyon van olyan, hogy valaki politikai okokból nem tud filmet csinálni, míg itthon adott egy bizonyos projektszám, amit egy évben támogatnak, és ebből is sokat elvisznek a különböző műfaji filmek, így nagyon könnyen kiszorulhat egy-egy alkotó. De nemcsak azért gyárthat valaki független filmet, mert nem támogatják, nyilván van, aki nem is próbálkozik, mert pontosan tudja, hogy a víziója kívül esik azokon a kereteken, amelyekben a döntéshozók gondolkodnak.
Nagyrészt azért tűnik itthon erősebbnek az utóbbi években a független filmgyártás, mert nagyon lecsökkent az államilag támogatott projektek száma, így az intézményrendszeren kívül gyártott produkciók aránya és jelentősége megnőtt, már minden harmadik film függetlenül készült.
Itt viszont felmerül a kérdés, hogy mi lehet ennek az egésznek a kifutása? Lehet az perspektíva egy rendezőnek, hogy mondjuk öt évente összeszed elég pénzt egy független projektre? Például az általad is említett Hajdu Szabolcs beszélt nemrég arról, hogy a jelenleg futó projektek befejezése után már nem szeretne így filmet készíteni, mert azt érzi, hogy ezzel elfogadja a saját pozícióját a rendszerben.
Ez így természetesen nem fenntartható, és a tanulmány végén foglalkozom is azzal, hogy hogyan lehetne elindítani egy filmkészítői mozgalmat. A megoldókulcs nekem sincs meg teljesen, de ötleteim vannak az indulásra. Kezdésként jó lenne ezzel a húszas-harmincas, társadalmilag érzékeny generációval műhelymunkába kezdeni. Abban biztos vagyok, hogy a különböző magániskolák elindulása sem feltétlenül jelent megoldást, mert egyrészt ebből nem jön létre egységes hálózat, másrészt a tandíjak miatt nagyon erősen szűrt közeg képződik ezek által. Tulajdonképpen egy filmeseknek szánt civil szervezetre gondolok, aminek nem az az elsődleges célja, hogy több film készüljön. A műhely, a szakszervezet és a stúdió metszetében képzelem el ezt: néhányan tanulmányokat írnának, mások rövidfilmeket forgatnának vagy tanítanának, elindulna egyfajta közös gondolkodás. Nem gondolom, hogy ez mondjuk a következő néhány évben nagyon látványosan a felszínre törhet, de induljon el búvópatak módjára, és lehet, hogy tíz év múlva eljutunk oda, hogy ez az intézmény egy jelentős filmipari szereplő lesz.
Ha ez nem is a következő néhány év kérdése, mik a kilátások a közeljövőben?
Ha nem csináljuk meg ezt a mozgalmat, sokkal rosszabb lesz a helyzet. Valószínűleg sokak kedve fog elmenni az alkotástól. Nekem is okoz ez egy identitásválságot, hiszen írtam arról, hogy mit kellene csinálni, de közben azt is látom, hogy ez nagyon időigényes és főként önkéntes munka, amit minden más mellett nehéz végezni. Sokan fognak majd saját pénzből, szívességből, a kis kapcsolati tőkéjüket felhasználva forgatni, ahogy tettem én is például idén januárban.
Nemrég dolgoztál A Karantén Zóna című filmben, ami finanszírozási szempontból megint csak érdekes kísérlet volt, hiszen részben közösségi finanszírozásban készült. Lehet ez egy új irány?
Magyar nyelven sajnos nem, mert egyrészt nincs is annyi néző, másrészt itthon nem jött létre adományozási kultúra, egy-egy ügyre összeáll néha az ellenzéki közeg, de ez a módszer nem fenntartható, sosem jött még össze itthon egy egész film adományokból.
Nemcsak a májusban megjelent tanulmányban, hanem egy júliusban, az Új Egyenlőségen megjelent publicisztikában is foglalkozol az úgynevezett szervízmunkákkal, azaz a Magyarországon forgó külföldi produkciókkal. Ezzel kapcsolatban is él egy olyan elképzelés, hogy jót tesz a filmiparnak, hiszen munkalehetőséget ad, növeli az általános felkészültséget, ezzel szemben te felveted, hogy azért itt igen komoly kizsákmányolásról van szó.
Hamis ez az egész narratíva, hogy kellenek a külföldi filmek, hogy jó szakemberek legyenek. Így is remek filmesek dolgoznak itthon, akiket viszont elszívnak ezek a produkciók, és ezért jön létre a szakemberhiány. A magyar filmművészetnek erre igazából nincs szüksége, ez egy tisztán profitmaximalizációs dolog. Ezzel szemben a külföldi produkcióknak persze nagyon megéri, mert Magyarország iszonyú olcsó, a forint folyamatosan romlik, ráadásul egyre nagyobb az adóvisszatérítés, mert a félperifériás kelet-európai régió országai egymással versenyeznek ebben.
Az előbb említett írásodban felveted a magyar film neoliberális fordulatának lehetőségét. Ezt pontosan milyen területeken érzékeled?
Alapvetően az az állításom, hogy például a szervizmunkának köszönhetően nemhogy nem javultak, hanem még romlottak is a filmiparban dolgozók munkakörülményei. Az állam nem abban érdekelt, hogy a szakma a szerzői filmek tekintetében elismerést szerezzen, hanem hogy ezekkel a gigaprojektekkel pénzt keressen. Illetve itt van még ez a fajta menedzserszemlélet is, amit jelent például a pitchelés is, vagy az az egészen abszurd személyiségteszt, amit a filmes gyakornokokkal kitöltenek. Identitás és kultúra képződik ahhoz, hogy olcsón adunk el munkaerőt a külföldi produkcióknak. Pedig a magyar filmben jóval több van annál, mint hogy összeszerelő üzem legyen az amerikai filmek és sorozatok számára.
Végezetül mesélnél kicsit a folyamatban lévő filmes projektjeidről?
Januárban forgattunk le egy rövidfilmet, Ki mint veti ágyát a címe, Szőke Abigél és Hegyi Barbara játsszák a főszerepeket. Egy 19 éves lányról szól, aki a történet elején felkerül Budapestre. Az ő sorsán keresztül azt vizsgálja a film, hogy milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy fiatal nőnek manapság. Gondolok itt a patriarchátusra, a munkahelyi kizsákmányolásra vagy épp a különböző családi viszonyokra. Igyekeztünk minél több problémát felvillantani. Nagyon örülnék neki, ha később valamelyik női jogvédő szervezettel együttműködve tudnánk szervezni rendszeres vetítéseket iskolákban, ahol párbeszéd indulhatna a filmről. Emellett nyilván lesz egy szakmai utóélete is, mostanában kezdtük el nevezni különböző fesztiválokra.
Emellett Vida Orsolyával közösen elkezdtünk írni egy nagyjátékfilmet is. A történet egy gimnázium falain belül játszódik, némileg disztópikus körülmények között. Nem lesz annyira generációs film, mint a korábbi, Budapest, zárt város című munkám, de annyira esszéjellegű sem, mint a Ki mint veti ágyát, a kettő között helyezkedik majd el.
A cikksorozat további részei:
Shrek permanens iróniája – Fordulat-lapszámbemutató az V. Írótanya Napokon
