Wéber Kata és Mundruczó Kornél az emberi fájdalom legmélyére fúrnak le legújabb filmjükben, a Pieces of a Womanben. Mit tehet egy szülő, ha elvesztette a gyermekét, hogy lehet, ha egyáltalán lehet úgy élni, hogy mindenben a néhai csecsemőjét látja? Létezhet-e egyáltalán megoldás egy ilyen helyzetben, vagy ahogy felelős, úgy kiút sincs?
Koltai Lajos, Pálos Gergely, vagy épp legutoljára Rév Marcell. Csak néhány olyan jeles magyar operatőr, akik hazánkat elhagyva nemzetközi színtéren is megállták helyüket. Azonban, ami az operatőrök között ha nem is megszokott, de semmiképp sem példanélküli, az a rendezőknél igen-igen ritka. Forgatott külföldi színészekkel Szabó István, Enyedi Ildikó legújabb filmjében is szerepel többek között a világszerte ismert Léa Seydoux, Hollywoodban viszont Antal Nimródon kívül nem igazán ragadtak meg a magyar direktorok (már ami az újkori filmet illeti). Mundruczó Kornél azonban kétség kívül a magyar film elmúlt néhány évtizedének egyik meghatározó alakja, aki mintha pályája során folyamatosan nyitott volna témái egyetemessége tekintetében, talán ennek is köszönhetően, legutóbbi két filmjével, a Fehér istennel és a Jupiter holdjával már megjárta a rangosabb fesztiválokat, első angol nyelvű rendezése is a velencei szemlén debütált, ahonnan két díjat (a diákzsűri kitüntetését, illetve a legjobb színésznőnek járó elismerést) is elhozott. A Pieces of a Woman pedig meg is érdemel minden dicséretet, egy póztalan és őszinte dráma, mely nem akar erőltetetten aktuális lenni, hanem egyetemesen szól mindazokhoz, akiket egy kicsit is érint a téma.
Martha (Vanessa Kirby) és Sean (Shia LaBeouf) első gyereküket várják. A pár úgy dönt, otthon kívánják világra hozni a gyermeket. Egy napon Martha magzatvize némileg talán idő előtt elkezd folyni, összehúzódásai egyre intenzívebbé válnak, a megszokott bába helyett azonban a kedves és nyugodt Eve érkezik a helyszínre, aki érzékeli a komplikációkat és fel is hívja a szülők figyelmét erre, jelzi, hogy talán szerencsésebb lenne kórházba menni, ők viszont hajthatatlanok. A gyermek végül megszületik, de hamarosan meg is hal. A pár élete pedig ezután már nem lehet közel sem ugyanolyan, mint a tragédia előtt.
A Pieces of a Woman egyszerre nyitás és zárás az életművön belül. Nyitás abban az értelemben, hogy a téma ezúttal valóban a zsigerekig hatol és mindenki számára átélhető, zárás pedig amiatt, mert az előbb említett Fehér isten vagy Jupiter holdja összetettségével és makroproblémáival szemben a legújabb Mundruczó-rendezés dramaturgiája letisztult, cselekménye gyakorlatilag egy, de legnagyobb ráhagyással is két szálon fut, az egész filmet nem a bravúros megoldások, sokkal inkább a csendes melankólia határozza meg. A parabola-jelleg ezúttal is egyértelműen jelen van, azonban a történet és a szinte (vagy a Jupiter holdja esetén nem is szinte) fantasybe hajló látványvilág helyett a karakterek aprólékos ábrázolásán van a hangsúly.
És ilyen szempontból a Pieces of a Woman egy tőről metszett művészfilm, amely mind tematikái (a szinte bergmani lélekábrázolás, a gyász, a megküzdés módozatai), mind filmnyelvi megoldásai (az időjárás szimbolikus ábrázolása, a szürkés képek, a sokszor váratlannak ható kameraállások) tekintetében szerves kapcsolatot ápol akár az európai, akár az amerikai művész-és függetlenfilmes szcénával. Mundruczó filmje azonban közel sem merül ki ezen toposzok felhasználásában, ennek fő oka pedig Wéber Kata kitűnő forgatókönyve.
Wéber saját színdarabját adaptálta filmre, megvolt tehát a veszélye annak, hogy a mondatok vagy a szituációk hamisnak, mesterkéltnek hassanak vásznon (még a nemrégiben bemutatott, egyébként kiváló August Wilson-adaptációnak, a Ma Rainey: A blues nagyasszonya című filmnek is felróható volt mindez), az átültetés azonban ez alkalommal tökéletesen sikerült. Valószínűleg azért is, mert az író saját élményeiből dolgozott, emiatt sem érezhető egy pillanatra sem hamisság. A Mundruczó-Wéber alkotópáros ezúttal Benjamin Loeb operatőrrel egészült ki, aki igen eklektikusan építette fel a film képi világát. Bizonyos jelenetekben nagyon közelről látjuk a szereplőket, a legapróbb rezdülések is átélhetőek (nyilván ebből a szempontból kiemelendő a nagyjából húszperces szülésjelenet, melyet végig kellemetlen közelségből nézünk, és amely Martha karakterének sikítása és szenvedése okán valóban a zsigerekig hatol), más esetekben viszont épphogy a karaktereken kívülre helyezi a befogadót. Ilyen például, mikor a babaváró bulin Martha hasát végig kívülről látjuk, vagy később a bevásárlások alkalmával, amikor mintha szinte egy másik vásárló szemszögéből, a polcokon keresztül látnánk Vanessa Kirby karakterét. Feltűnő emellett a tükröződő felületek és belső keretek alkalmazása, mely eszközök szintén arra utalnak, hogy a főhősöknek elsősorban magukkal kell megküzdenie, valamint hogy ebben a helyzetben szinte egyedül maradtak “bezárva”.
Mundruczó leginkább a gyászt, a traumafeldolgozás különböző módozatait tematizálja. Az érzelmek pőresége okán eszünkbe juthat a Házassági történet, de talán a legdirektebb analógia Todd Field A hálószoba című filmje és Robert Redford Átlagemberek címet viselő rendezése kapcsán merülhet fel (már ha csak a filmeket vesszük sorra, egyébként Péterfy-Novák Éva Egyasszonya is idekívánkozik, főleg hatása tekintetében). A fabula központi témáját tekintve szinte ennek az alkotásnak az inverzét látjuk, hiszen amíg ott a férfi próbálja elfojtani az érzelmeit és a nő a rapszodikusabb, addig Mundruczónál Sean az, aki megéli fájdalmát, dühét, és Martha vonul tagadásba. Ahogy arra a film címe is utal, minden és mindenki a főhősnő relációjában értelmeződik. Az ő szenvedése, drámája, önmagával való megküzdése jelenti a film középpontját, az az út, ahogyan folyamatosan lendül át tagadásból elfogadásba. Bár nézőként tudjuk, hogy az általa választott teljes elzárkózás biztosan nem lehet megoldás, a reakció mégis emberi és megérthető. Főleg annak függvényében, hogy a Mundruczó rendezése erős, független személyiségként ábrázolja a nőt, aki mindig jól van. Átélhető a viselkedése, főleg annak függvényében, amint anyával való kapcsolata alakul. Erős aspektusa emellett a filmnek, hogy személyiségünket, viselkedésünket, megküzdési stratégiánkat mennyire befolyásolja, hogy milyen családból jövünk. Mi az a minta, amit látunk, megtanuljuk-e gyermekkorban megélni érzelmeinket, szabad-e gyengének mutatnunk magunkat? Martha anyját a történelem vérzivataros évszázadai teszik kikezdhetetlenné, és ugyanezt a küzdést várja el a lányától is. Aki azonban bár lelkileg próbálja elengedni gyermekét, az ösztön továbbra is él benne, ezt fejezi ki plasztikusan a csíráztatás többször visszatérő cselekvése. A mellékkarakterek némileg háttérbe szorulnak Martha mellett, Shia LaBeouf és Ellen Burstyn alakítása azonban mindenképp kiemelendő. Előbbi morózus, szigorú tekintetével hoz erős jelenlétet, utóbbi pedig remek érzékkel formálja meg a kezdetben szinte sztereotipikus, majd egyre emberibbé váló anyóskaraktert.
És hát mit lehet mondani Vanessa Kirby alakítására? Bár általában igyekszem tartózkodni a túlzásoktól, most nem érzem elcsépeltnek, ha az angol színésznő teljesítményét karrierdefiniálónak nevezem. Volt ő már nagyon jó például A koronában, azonban itt szinte nem is játékról, hanem átlényegülésről beszélünk, ezzel érve el azt, hogy a film során gyakorlatilag mi is átéljük Martha érzelmeit. Frances McDormandet és Carey Mulligant még nem láttuk az idei Oscar fő várományosai közül (a Nomádok földjén a tervek szerint februárban, az Ígéretes fiatal nő pedig márciusban debütál majd), azonban nehéz elképzelni, hogy ezt a teljesítményt bárki is felülmúlja.
Működik emellett a film szimbolikája, az alma motívumát az utolsó jelenetek szépen bontják ki, ahogy a végig jelen lévő piros szín is jól dekódolhatóan jelképezi a gyászt és az elmúlást. Akárcsak a film során felépülő híd, mely egy materiális keretet biztosít a film problémájának, időben is körbeírva azt. Néhány jelenet súrolja csupán a didaktikusság határát, azonban ezek nem csorbítják a film integritását. Ahogy a zene némileg túlhangsúlyozottsága és sablonossága sem.
Örömteli, hogy Mundruczó rendezése nem akar erőltetetten aktuális lenne. Az otthonszülés egyébként sincs valójában középpontba állítva, ez csak mellékszál Martha történetében. Talán ezért sem probléma, hogy ez a film végül nem itthon készült el (pedig Mundruczó és Wéber ezt eredetileg egy magyar tervnek tartotta), így ugyanis az egyetemes mondanivalót egyáltalán nem kell fednie szélsőséges véleményektől terhelt aktuális máznak.
A Pieces of a Woman tehát egy kitűnő film, mely tökéletesen viszi véghez a terveit, és amely úgy képes általános érvénnyel bírni, hogy eközben végig nagyon személyes marad. A Netflix legújabb darabja minden bizonnyal mind Mundruczó Kornél és Wéber Kata, mind pedig Vanessa Kirby karrierjében mérföldkövet jelent majd.
Kiemelt kép: TMDb
