Valaki jár – „Találkozás” Kányádi Sándorral

Kocsis Marcell 2018. Júl. 3. 0 0

Egyszer annyira beszélni szerettem volna vele, hogy felkutattam egy homályos, romániai telefonszámot az interneten: talán egy erdélyi magyar írókat összefogó portálon találtam rá. Állítólag közvetve vagy közvetlenül, de ő lett volna a vonal másik végén. Természetesen sosem hívtam fel. Ugyan mit mondhattam volna? Ő már mindent elmondott nekem a verseken keresztül, amit mondhatott, ami módjában állt, nekem pedig csak saját magam miatt lett volna fontos, hogy halljam a hangját, hogy csak nekem szóljon – önző és felesleges kívánság.

De azt nem mondhatom, hogy nem találkoztam vele nagyon bensőséges módon. Bár az írás ezen pontján le kell szögeznem: ez ugyan egy méltatás és szerény emlékezés Kányádi Sándorra, de a kezeim szorosan megvannak kötve, nem tudok úgy írni róla, hogy ne magamról beszélnék egész idő alatt. Talán ez a nagyok ismérve: feloldódhatunk bennük, majd víztükörré válnak, akikben megnézzük és megmossuk arcunkat. Hiszen utazni is azért utazunk bennük vagy bármilyen írásban, hogy magunkkal legyünk. Éppen ezért találkozni is úgy találkoztam vele, hogy ő semmit sem tudott az egészről.

Egy nagyon szép és szerelmes verses műsorban szavaltam a verseit, ezért amikor Budapesten kóboroltam, és nagyon, addig alig tapasztalt módon izzadt-űzött voltam, kézenfekvő volt, hogy egyetlen helyen lelhetek valami aprócska enyhülésre. A 3-as metróval a Deákról csak egy megálló az Arany János utca, ahol egy mókás félreértés miatt szokatlan pad áll, nem ülhet rá egyszerre egynél több ember. Kányádi Sándor Hiúság című versében meséli el „leghőbb vágyát”: egy saját padot kíván az Arany János nevét viselő metróállomáson. Az arctalan közlekedési vállalat egy nagyon is emberarcú dolgozója elérte, hogy valóban felavassanak egy padot a költő tiszteletére, akit kissé zavarba is hoztak a jószándékú kezdeményezők a verset szó szerint értelmező aktussal. De már nem lehetett mit tenni, a pad ott áll, én pedig zarándokként rátaláltam és beleültem.

Forrás: WeLoveBudapest

„Ez itt Kányádi Sándor padja, aki fáradt megpihenhet rajta” – tájékoztatott a dallamos sor a pad fölötti táblán, bennem pedig íjhúrként pattant el az, ami általában a torkunkat szokta szorítani. Nem utaztak abban az órában sokan a metróval, és senki sem törődött velem. Én sem törődtem mással, csak elmerültem abban az óceáni érzésben, amelyet sokan annak a valakinek szoktak tulajdonítani, aki „jár a fák hegyén”. Hálás voltam, és megviselt ez a tiszta fejjel szinte bántóan egyszerű kísérősor, a kimondatlan, már-már testi valójában létrejövő találkozás egy olyan emberrel, aki természetesen a létezésemről sem tudott soha.

A pad egy forró tűszúrás volt, amelyen át felbuzgott az összes ló és csikó, az erdők mélyének félelme-derűje, két nyárfa közös élete, a hosszú hangzók halála, a zizegő kukoricás, a kihunyt transzparensek, az indián vidékek és dél keresztje, a napfénytől még pár percig védve élő harmat.

Többé a telefonszám sem jutott eszembe olyan gyakran, hiszen hogyan ismerhetnék valakit ennél jobban? Tényleg, mi mást mondhatna többet? „A vers az, amit mondani kell”– amíg mondjuk, ő valóban él. „A többit megírja, ha megírja más.”

 

Kiemelt kép: meglepetesvers.hu

Tags: Arany János utca, irodalom, Kányádi Sándor, megemlékezés Categories: IRODALOM
Related Posts