A történelem és érzelmeink viharai csapkodhatnak körülöttünk, érezthetjük magunkat elárulva szerelemben és barátságban, de két dolog mindig változatlan marad: a Balaton és gyerekkori emlékeink ugyanazt a vigaszt és derűt hozzák el lelkünkbe.
Tóth Gábor Ákos Balatoni Futár és Balatoni Menedék utáni legújabb kötetével, a Balatoni örökséggel lezárul egy lélekemelő történelmi trilógia, de körbeér az Édesvízi mediterrán-sorozat is, hiszen előbbi az előtörténete az utóbbinak. (Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a Csillagok háborúja után készült „előzmények” esetében). Szóval, ha úgy tetszik, ez egy nyolc kötetből álló, egyenként félmillió karakteres regényfolyam, melyben nemcsak a mondatok, de a Balaton vize és az érzelmek is hullámoznak, a magasba emelnek.
Az új regényről fontos még tudni, hogy a Balatoni örökség abban a korban játszódik, amit mostanában sokan azzal intéznek el, hogy retro, meg hogy nekem a Balaton a Riviéra…, és ezzel be is zárják egy skatulyába. Ezzel szemben a szerző szerette volna ezt az „örökül kapott” életérzést részleteiben megmutatni, árnyalni és feléleszteni, erősíteni lelkesedésünket. És igen, a történelem ismétli önmagát, nem véletlen, ha az olvasó áthallásokat vél felfedezni: a tó mikroklímája hűen tükrözi a társadalom állapotát. Ezért ha bárki úgy akarná jellemezni a kötetet, csak mert a Balatonnál játszódik, hogy íme egy újabb strandregény, akkor azért a strand elé és mögé érdemes odatenni egy zárójelet.
A történet különlegessége, hogy három barátot mozgat (a borítón látható két fiút és lányt), akikkel több idősíkban találkozhatunk. Fizikailag egymáshoz legközelebb a második világháború előtt és után vannak, mert később már országhatárok is elválasztják őket. Az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek után a kilencvenes években aztán újra összeérnek életük szálai. Hiszen mindig is össze voltak kötve: mély barátsággal. És ugyan Artner Rita, Tölgyesi Gyuszi és Csengődi Kálmán furcsa hármasát annak idején a balatoni faluban megszólták, de ők nem törődtek vele, mit gondolnak róluk: barátságuk, melybe néha szerelem is szövődött, erősebb volt a külső hatásoknál. Ha maga a kúria, ahol éltek, nem is tudott mindig menedékként szolgálni, baráti kapcsolatuk igazi védelmezőjük maradt.
Az iróniában bővelkedő, könnyed, mégis elgondolkoztató regényben a humor egyik forrása, hogy a regény főszereplői olykor magázódásra váltanak. A látszólag távolságtartóbb megszólítás ellenére valószínűleg ilyenkor kerülnek egymáshoz a legközelebb – és persze a happy endhez. A Balatont sokan ismerik, sokan szeretik, de kevesen tudnak olyan őszinte szívvel rajongani érte, mint Tóth Gábor Ákos. Őszinte rajongása abban a lírai, humoros beszédmódban is megnyilvánul, ahogy a barátságról mesél nekünk. Szüksége volt már az olvasóknak nagyon egy ilyen könyvre, mely gyönyörű ódát zeng a szerelemről, a barátságról és a Balatonról. Az örök emberi értékekről és a természet szépségeiről.
Ez a regény a barátságról szól. És persze árulásról, megbánásról, feloldozásról. A helyszín egy Balaton-parti kis faluban álló kúria, amit hiába kereszteltek Menedékre, a történelem viharaiban nem teljesít túl jól. Három fiatal, két fiú és egy lány él itt a háború után, akik a ’20-as, ’30-as években a ház ódon falai között töltötték a gyerek- és fiatalkorukat, és most egy minden tekintetben új világban kell helyt állniuk. Le kell nyelniük azt, hogy az otthonukat nem, de strandkabinjukat elveszi az új rendszer, s a helység kisboltjában gond nélkül beállnak eléjük azok, akik korábban tőlük, a Csengődiektől kunyeráltak munkát…
Rendhagyó hármasuk amúgy is számtalan szóbeszédre ad okot a faluban, így nem csoda, ha a fiatalok útjai ’56 után szétválnak – mindaddig, amíg sok-sok év után a véletlen ismét egymásba nem gabalyítja azokat. Miközben a három egykori jóbarát megpróbálja tisztázni a múltat, kezdetét veszi egy amolyan sírós-nevetős időutazás, amit a Kádár-korszak és a gulyáskommunizmus dolcsevitája foglal keretbe, s ahonnan nézve már az is érthető, miért gondolta egy fél ország, hogy „Nekünk a Balaton a Riviéra”… A Balatoni örökség az előtörténete a szerző nagy sikerű Édesvízi mediterrán-sorozatának, egyben befejező része a Balatoni Futárral indított, majd a Balatoni Menedékkel folytatott történelmi családregény trilógiának.
Interjú a szerzővel
Az új regényed olvasásához mennyire szükséges az előző két rész ismerete?
Nem szükséges, de ettől még étvágyat gerjeszt azok megismerésére. A főszereplők viselkedése, egy-egy elejtett mondata úgy működik, mint a leveskocka, ha az ízeket a maguk teljességében akarjuk élvezni, érdemes visszalapozni a „menüsorban”.
Egy különös, mély barátságot ismerhetünk meg, mely több korszakon is átível: melyik szereplő áll hozzád a legközelebb?
Természetesen az elbeszélő áll hozzám a legközelebb, amit számos saját megélt élmény belefűzésével „igazolok”. Ezek amolyan érthetetlen csetlések-botlások, felesleges kanyarok, amiken csak szarkazmussal és erős (ön)iróniával jutottam túl. A harag és görcsös múltba nézés nem az én világom – többek között talán ettől is szerethetők a figuráim.
Melyik korszakot volt a legkönnyebb írni számodra, illetve, ha tehetnéd, melyik korba utaznál vissza?
A korszakolás technikai kérdés, nekem nincs elég tehetségem ahhoz, hogy pontosan száz évet (1896–1996) belesűrítsek egyetlen regénybe. A Futár és a Menedék ennélfogva munkásabb, sok kutatással járó írás volt, míg a befejező rész időszaka lényegében lefedi az életem első 40 évét. Ettől persze még – igaz, más okokból – nem volt könnyebb az írás. El kell ugyanis dönteni, hogy melyek azok a saját élmények, amik közérdeklődésre tarthatnak számot, és melyek nem. A szórakoztatás és az ismeretterjesztés arányának megtalálása mindig a legnehezebb.
Melyik jelenetet, anekdotát ihlette a valóság?
Sok valóságos történet felbukkan (kicsit persze átalakítva) a regényben, ilyen például, amikor a 80-as években a lengyel Szolidaritás által küldött szegény gyerekek nyaraltatásánál asszisztáltam Kékkúton – ez például úgy jelenik meg, hogy az elbeszélő főhős fogadja be az akkori rendszerkritikus, másképp gondolkodó civilek kezdeményezését az örökségét képező kúriába.
Van olyan mondat, idézet, mely közel áll a kötetből a szívedhez, és egyfajta üzenetként küldenéd az olvasóknak?
Egy ilyet ki is emeltem a regény elején, Hamvas Bélától származik: „Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk.” Ez lényegében a felfedezés örömét jelenti, azt, hogy kíváncsiak vagyunk egymásra – sajnos ez a mai kinyilatkoztatós korban kiveszőben van. Egy másik idézet, ami saját kútfő, a mi balatonszepezdi nyarainkat foglalja össze: „Nem lehet külön választani a fürdőéletet, a szelíd hegyeket, a tavat, a szőlőművelést, a borkultúrát, a jó vendéglátást – ez mind úgy van együtt, ahogy sehol máshol. Hogy is mondjam… nincsenek élek. Minden lekerekített. Olyan, mintha önmagába lenne szerelmes valaki. Nehéz kiábrándulni… Így lehettek magukkal az istenek a görög mitológiában.”
Rengeteg könyved szól a Balatonról, mintha a rajongásod soha nem múlna el. Mit szeretsz a legjobban a Balatonban?
Azt hiszem, az iménti idézet erre a kérdésre a pontos válasz. Az ember úgy viselkedik, mint a Reszkessetek, betörők főszereplője, amikor a családi franciaágyon ugrálva azt kiabálja: Szabad vagyok, szabad vagyok!
