Kezdőlap IRODALOM Krusovszky Dénes regényrészlete a Hévíz legújabb számában

Krusovszky Dénes regényrészlete a Hévíz legújabb számában

Szerző:

2023. márc. 30.

A Hévíz folyóirat 30. évfolyamának első számát Krusovszky Dénes Levelek nélkül című regényének részletével ajánljuk.

Az idén harmincadik évfolyamába lépő Hévíz kulturális folyóirat a pandémia okozta gazdasági kihívások évei után tavaly megújulva tért vissza. Az évi négy számmal jelentkező lap immár tematikus hívószavak köré rendezi a tartalmát, miközben a „hagyományos” szépirodalmi rovatot is megtartották a szerkesztők, Fehér Renátó és Vajna Ádám. A Forradalom, a Repülés, a Lelátó és a Korea című lapszámok után a 2023/1-es szám a Szamárpad címet viseli, és az iskolához, tanáregyéniségekhez kapcsolódó esszéket tartalmaz. Szóba kerül a Törless iskolaéveitől Wilheim Andráson át a Roxfortig sok minden. Az állandó plakátmelléklet hősei ezúttal Tompa Andrea és Mérei Ferenc. A Hévíz folyóirat bemutatóját 2023. április 17-én (hétfő) 19 órától tartják a budapesti Nyitott Műhelyben, ahol a lapszám kedvezményesen megvásárolható, a szerkesztők pedig vacsorával is készülnek.

**Krusovszky Dénes: Levelek nélkül (részlet)**

A golyóstollak idegesen surrogtak a lapokon, volt, amelyiknek a hegyével kopogtatták a papírt, és olyan is, amelyiknek a nyomógombját kattogtatta feszülten valaki, olykor sugdolózások óvatos foszlányait lehetett hallani, néha egy kiszáradt torok köszörülése röppent fel a háttérben, ám mindez együttvéve mégiscsak valamiféle csendként telepedett a teremre. Tökéletlen, felfeslő, zaklatott csendként, amelynek több köze volt az élet eleven zajongásához, mint a hibátlan hallgatás embertelen tökéletességéhez. Legalábbis ez járt Koroknai fejében, miközben kimért léptekkel végigsétált a padok között. A tanár a szeme sarkából rápillantott egyik-másik dolgozatra, de közben ügyelt rá, hogy ne nézzen semelyikre sem túl sokáig, a diákoknak pedig véletlenül se hagyjon esélyt arra, hogy segítségért rimánkodó tekintetük találkozhasson az övével. Tudta, hogy a verselemzéstől szenvednek a legjobban, éppen ezért viszonylag sok verselemzést kért tőlük. Nem mintha meg akarta volna magát vagy a tantárgyát gyűlöltetni a gyerekekkel, csak hát arra gondolt, ha már veszítenivalója nemigen van, legalább kísérletezzen kicsit, hátha az erősebb ellenállással szembeszegülő mozgás a végén nagyobb haladásnak fog majd tűnni. Azt, hogy ne lett volna veszítenivalója, persze csak magában fogalmazta meg így, bár néha elképzelte, mit szólnának ahhoz a kollégái, ha egy értekezleten felállva erről kezdene beszélni nekik, vagy milyen arcot vágna némelyik anyuka, ha ezzel érvelné meg egy szülői megbeszélésen, miért épp olyan jegyet ad drágalátos gyermekének, amilyet. Enyhe hidegrázás futott rajta végig váratlanul, valamiféle megszabadulás ígérete, ami aztán ugyanolyan gyorsan távozott is, ahogy megjelent.

– Tanár úr, ha ez most, érti, nem úgy alakul, azért javítózni lehet majd?

Meg sem kellett fordulnia, rögtön felismerte Szemán hangját, ami mintha egy lucskos szurdokból zengett volna föl, valahonnan a mutáláson túlról, de a felnőtt férfi tónusán még mindig jócskán innen.

– Egyelőre ne ezzel foglalkozzál – válaszolta, miközben a többiek kuncogása felkavarta kissé a terem nyugalmát.

Szemán csalódottan fordult vissza a szinte makulátlan papírlapja felé, aztán akkorát fújtatott, mint egy búvár, mielőtt újra lemerült a verssorok zavaros mélyére. Egyelőre csak a saját nevét meg a költemény címét sikerült felskiccelnie a lapra, de végre rászánta magát, hogy leírja az első sort az elemzéséből. A költő nevével kezdte, aztán kitett egy zárójelet, de itt ismét elakadt, mert nem jutott eszébe annak a szerencsétlennek a születési dátuma, pedig, gondolta, az már legalább fél pontot érne. Idegesen, lecsüggesztett fejjel koncentrált, hátha, és közben úgy szorongatta a tollát, mintha abból akarná kipréselni a megfelelő választ.

Amikor elért a terem végébe, Koroknai megtámaszkodott az ablak öreg, fehérre mázolt fakeretén, és szemüvegét megigazítva kinézett a városra. A szokatlanul erős tavaszi napfény éles kontúrt adott a látvány szabálytalan formáinak. Hunyorogva követte végig tekintetével a rendőrség régi, üresen álló épületének tetőgerincét az utca túlsó oldalán. Egy-egy hiányzó palacserépnél önkéntelenül is elidőzött a szeme, ezek a sötétebb foltok szinte fekete lyukként vonzották magukhoz figyelmét a szikrázóan szürke háttér előtt. Már rég le kellett volna bontani ezt a tetőt, de miután kiderült, hogy azbesztes palával van befedve, inkább békén hagyták, és azóta így várja sorsát, egyre foghíjasabban, vélhetően a galambok és a denevérek legnagyobb örömére. Amikor a rendőrség kiköltözött belőle, azt ígérték, egy felújítás után a könyvtáré lesz az épület, de hát a könyvtár igazán várhat, elvannak a könyvek addig a régi, dohos épületben is.

Távolabb a város tökéletesen sík képét csupán a lakótelep négyemeletes tömbházainak sora törte meg. Nem is olyan rég még ezek is épp olyan szürkék voltak, mint a szemközti palatető, aztán egy felújítás során úgy gondolták, barátságosabbak lesznek, ha sárgára meg kékre festik őket, de nem lettek barátságosabbak, csak a színük változott meg. A lakótelep mellett a park nemrégiben lombosodni kezdett fáinak vibráló, halványzöld foltja szinte lebegni látszott, mint egy kocsonyás klorofilfelhő, amire, akár egy titkos nyelven feltett kérdésre, mintha a környező kertvárosi utcák fegyelmezett sövényei adták volna meg a maguk ugyancsak rejtélyes válaszát. A gimnázium épületének három szintje nem emelkedett ugyan szédítően a város fölé, de ahhoz épp elég magas volt, hogy a pusztába épült utcák indokolatlanul kacskaringós hálózatát alaposan szemügyre lehessen venni felső emeleti ablakaiból kinézve. Koroknai végigpásztázta a szeme előtt elterülő környéket, és némi elégedettséggel nyugtázta magában, hogy egyáltalán nem érzi egyhangúnak a látványt. Vörös, barna és szürkészöld sátortetők és nyeregtetők váltogatták egymást szabálytalanul, olykor egy-egy újabb ház grafitszürke lapostetője úszott be a képbe, ha előrehajolt, balra egy nagyobb, sárga templomtorony széle is látszott még, egészen messze, a háttérben pedig a malomüzem hófehérre meszelt silói ragyogtak a napsütésben. Azon túl már csak mezők és szántóföldek, itt-ott egy-egy függönyként félrevont erdősáv, és néhány apróbb, ligetnyi facsoport bukkant elő. Nem egyhangú volt a látvány, de meglehetősen szűk. Alig akadt olyan irány, amerre ha elnézett, nem látta a várossal együtt rögtön a város határát is az ember.

Az ablaktábla, amin keresztül Koroknai elmélázva bámult kifelé, váratlanul rezegni kezdett, a férfi bal kezének ujjbegyeit hozzáérintette a hideg üveghez, és egyre határozottabban érezte a kiszáradt gittben reszkető anyag vibrálását. Lepillantott az úttestre, és egy közelítő tűzoltókocsi súlyos, vörös vonulását vette észre. A szomszédos laktanyából indulhatott el a gép, és még a szirénáját sem kapcsolták be, csupán kék jelzőfényei forogtak baljóslatúan a vezetőfülke fölött. Az iskolaépület sarkánál ugyanakkor a sofőr bizonyára határozottabban a gázra léphetett, és ettől moccantak meg a rosszul rögzített ablaktáblák. Mindez azonban csak néhány pillanatig tartott, hirtelen alábbhagyott a reszketés, és Koroknai ujjbegyei ismét csak a mozdulatlan anyag hűvösét érzékelhették. Valami motozást hallott a tanár, lassan visszafordult a terem irányába, és a legelső padnál rögtön meglátta, hogy egy ügyetlenül görnyesztett hát takarásában az egyik diák a telefonját nyomkodja idegesen. Miért gondolják, hogy nem veszem majd észre, miért bízik ebben vakon és kétségbeesetten minden egyes generáció vajon, erre gondolt Koroknai, aztán az öklébe köhintett, mintegy utolsó esélyt adva a békés megoldásnak, de minthogy akinek címezte, erre nem figyelt fel, kénytelen volt megszólalni.

– Csenge, légy szíves…

– Igen, tanár úr? – kérdezte a hirtelen kiegyenesedő hát mögül egy riadt hang.

– Tedd ki a telefont az asztalra.

– De én nem is néztem…

– Ne vitatkozzunk, jó, tedd ki.

A lány méltatlankodva kikászálódott a padból, és színpadias mozdulatokkal a tanári asztal közepére fektette a csillámos tokba foglalt készüléket.

– Így jó lesz? – kérdezte nyersen, Koroknai szemébe nézve, aztán még hozzátette: – Egyébként csak anyám üzenetét olvastam.

– Hát persze – felelte a tanár –, mi mást? Majd ha befejezted a dolgozatot, válaszolhatsz is neki.

Amint a gúnyos kacajokból és együttérző vagy épp neheztelő sóhajokból álló zsigeri kórus hangja halványulni kezdett, ismét az írószerek motozása vette át a terem akusztikája fölötti uralmat. Koroknai a versre gondolt, néhány sort elmormolt magában, épp csak a szája sarka rángatózott hozzá, de ezt senki sem vette észre. Szinte meg is sajnálta a gyerekeket, hogy ilyen feladat elé állította őket, mert hát mi köze is van az ő életüknek ehhez az áporodott, keserű, irritáló és felkavaró hanghoz? Neki kellene megértetni velük, jutott eszébe, hogy nagyon is sok, és erre a gondolatra valami ellenállhatatlan émelygés telepedett rá, kissé mintha meg is szédült volna tőle, gyorsan megtámasztotta gerincét az ablakkereten. Ehess, ihass, ölelhess, alhass! – lehunyt szemmel motyogta tovább magában a gyerekeknek feladott verset.

Ebben az állapotban talált rá ismét a reszketés, hirtelen azt hitte, a tűzoltókocsi tért vissza ilyen gyorsan, de nem moccant semmi odalent, a tudatának pedig kellett még néhány pillanatnyi tisztulás, mire rájött, hogy valójában a telefon rezdült meg a zsebében. Reflexből oda is kapott, aztán mégsem húzta elő. Miután az előbb elvette a lánytól a készüléket, nem érezte volna elegánsnak, ha ő meg elkezdi a sajátját nézegetni. Ugyanakkor ellenállni sem volt könnyű, a rezgés egyáltalán nem kellemetlen érzése lassan kúszott végig farmerja bal zsebétől a combtövén keresztül a hasa alját érintve a bordái felé. Hiszen mindenki tudja, hogy ilyenkor órán vagyok, gondolta Koroknai, legalábbis azok, akikkel valóban kapcsolatban van, vagyis, folytatta a találgatást magában, alighanem olyan hívja, aki nem ismeri annyira, vagy valaki, akinek nagyon sürgős. De hát ismeretlenek nem szokták őt hívogatni, egyszóval, foglalta össze, csakis valami sürgős dologról lehet szó. Visszafordult az ablak felé, és ő is előregörnyedt kissé, mint nem sokkal előbb a diákja, majd félig kihúzva a készüléket a zsebéből, a kijelzőre pillantott. Martinek Laci neve villogott rajta, erre nem számított Koroknai, visszacsúsztatta a telefont a zsebébe, de még előtte félrehúzta a kis piros telefonkagyló-ikont, hogy ne rezegjen tovább. Martinek a barátja volt, talán az egyetlen valódi barátja az egész városban, akinek, éppen ezért, tudnia kellett, hogy ilyenkor tanít, és mégis felhívta. Nem hagyta nyugodni ez a gondolat, sőt, olyannyira beszippantotta valami baljóslatú érzés, hogy miközben hosszan kibámult a mozdulatlanságba dermedt városra, azt sem vette észre, hogy az első padban ismét előkerült egy készülék, amit immár nemcsak Csenge, de a mellette ülő lány, néhány pillanat után pedig a mögöttük ülő fiúk is feszülten bámulni kezdtek. Vagy ha észrevette is, nem érdekelte különösebben.

Mit akarhat Martinek, egyre csak ez járt a fejében, aztán mégis valami más ugrott be váratlanul. Ahogy a háztetők fölé emelte a tekintetét, és a szürkéskék űrbe meredt, melyen lassú, mégis, szemmel követhető vonulásban kelt át néhány sovány bárányfelhő, és még távolabb valamivel, azaz még magasabban foszladozott egy ki tudja, honnan hová tartó repülőgép után hátrahagyott kondenzcsík, akár egy túl könnyen gyógyuló seb egy ápolatlan arcon, az jutott tehát eszébe, hogy hiába a friss tavaszi napsütés, mégis valamiképp koravén az égbolt a város fölött. Koravén és fáradt. Olyan petyhüdten lebeg odafönt, mintha bármelyik pillanatban a nyakukba zuhanhatna.

Ekkorra már-már arcátlanul hangossá vált a fészkelődés a teremben, Koroknai sarkon fordult, és miközben újfent kimért léptekkel indult el visszafelé a padsorok között, karórájára pillantott. Még nyolc perc volt az órából hátra, de hogy ijesztőbb legyen, lefelé kerekített rajta.

– Még öt perc, és beszedem a lapokat – jelentette be száraz hangon.

– De hát még jelző sem volt – szólt vissza valaki.

– Én vagyok a jelző – vágta rá Koroknai, és tovább menetelt a tanári asztal felé.

A diákok feszült kaparászással hordták föl a lapokra az utolsó sorokat. Most kell levonni a tanulságot, megfejteni a költeményt, összefűzni a széttartó gondolatmeneteket, az életrajzi utalásokat szétszálazni, az értelmezés napfényébe tartani a szöveget, és meglátni, amit mind ez idáig nem vettek észre, de most, végre, ott van előttük az egész, és csak le kell jegyezni, ha jut rá elég idő. Még Szemán is a papírja fölé görnyedt, ahogy a tanár elhaladt mellette, és lázasan rótta alig kiolvasható, elnagyolt betűit. Úristen, mi lesz ebből, gondolta Koroknai, és gyorsan továbblépett, nehogy ihletett állapotában megzavarja a fiút.

– Ha elkészültem, kivihetem? – szólalt meg valaki Koroknai háta mögött. Az ideges tollsistergésben meglepően nyugodt, már-már kimért volt ez a hang.

– Persze, Léna, hozd csak ki – felelte a tanár, és a lány előtt heverő, apró betűkkel sűrűn teleírt lapra nézett. Nyilván Harsányi készül el legelőször, nyugtázta magában Koroknai, és nem is tudta, hogy ennek most örül-e vagy sem. Jó, ha vannak húzóemberek egy osztályban, de az nem annyira jó, ha mindig ugyanaz a húzóember. Ez a Harsányi ráadásul úgy volt jobb mindenkinél, nagyjából mindegyik tárgyból, hogy ettől mégsem vált stréberré. Nem került erőfeszítésébe a tanulás, éppen ezért nem is tett úgy, mint aki rengeteget dolgozik az eredményért. Néha úgy látszott, unja a saját intelligenciáját, máskor, és ez volt a gyakoribb, a többiek erőlködését. Tulajdonképpen az volt a meglepő, hogy az osztálytársai mindezzel együtt kedvelték, sőt, felnéztek rá, még akkor is, ha közeledésüket Léna rendre rideg távolságtartással fogadta. Koroknai valójában nem tudta megmondani, hogy mi motiválhatja a lányt, az irodalom aligha, ezt azért már jó néhányszor leszögezte a maga nem bántó, de kérlelhetetlen módján. A továbbtanulás sem lehetett egy nagy cél Harsányi előtt, ahhoz ugyanis kérdés sem fért, hogy pontosan oda fogják felvenni, ahová jelentkezett. Talán maga sincs tisztában azzal, mihez kezdjen az adottságaival, gondolta Koroknai, miközben a lány rezzenéstelen arccal lefektette a kék tintától elnehezült lapot a tanári asztal sarkára. Alighanem a minimumot hozza ki magából, futott át a férfi fejében, még ha az több is, mint az osztálytársai jó részének maximuma.

– Aki elkészült, kiteszi a papírt, és mehet kifelé – fordult körbe Koroknai a diákokra nézve. Egyre többen ültek már hátradőlve, vagy előre-hátra billegve a székükön tehetetlenül. Minél hamarabb szeretett volna szabadulni a tanár, hiszen még mindig az motoszkált a fejében, hogy a barátja mit akarhatott tőle ilyenkor. Az egyre erősödő hangzavarban már csak páran ültek megfeszült izomzattal görnyedve szomorú lapjaik fölé. Néhány pillanat elteltével pedig csupán Szemán kínlódott egyedül, hogy valamiképp kirázza fejéből az utolsó szavakat, melyektől talán joggal remélhette, hogy megmentik majd az újabb kudarctól.

– Elég lesz most már, Márk – szólította meg békülékenyen Koroknai. – Értékelem, hogy nem adod fel.

A fiú összehúzott szemmel nézett fel a tanárra, mintha valami éles fény tűzne a terembe a férfi háta mögül.

– De valami még eszembe jutott, tanár úr…

– Engedd el, nem kell az már.

Szemán lassan felemelte a lapot, és tétován a tanár felé nyújtotta. Koroknai, akár egy ásatáson előkerült cserépdarabot, amiről nem lehet eldönteni, hogy értéktelen vacak, vagy egy fontos lelet, megforgatta maga előtt a papírt, és bizonyosfajta elégedettséggel nyugtázta, hogy meglehetősen sok sort írt rá a gazdája. Hogy ezeknek a soroknak lesz-e értelme, az más kérdés, de Szemántól önmagában a mennyiség is jelentős eredménynek tetszett tulajdonképpen.

Ahogy a fiú kicsoszogott a teremből, Koroknai ismét megérezte a telefon rezgését a zsebében.

– János, ott vagy? – szólalt meg egy türelmetlen hang a vonal túlsó végén.

– Az megvan, hogy ilyenkor még tanítok? – próbált szigorúnak tűnni a tanár.

– Jól van, bocs, de figyelj, van itt valami…

Koroknait meglepte a barátja izgatott szuszogása, Martinekről sok mindent el lehetett mondani, de hogy nagyon ideges típus lett volna, azt nemigen. Ha már valamilyennek, hát inkább fásultnak mondta volna a tanár, bár ez sem lett volna pontos kifejezés. Az egész figura tele volt önellentmondásokkal, hiszen már az is egy volt ezek közül, hogy éppen emiatt érezte annyira üdítőnek a társaságát Koroknai. Martinek folyton fáradt volt, és mégis mindig újabb és újabb terveket forgatott a fejében, épp csak elmúlt negyven, és naponta váltogatta, hogy túl fiatalnak vagy máris borzasztó öregnek érzi magát. Frusztrálta, hogy kopaszodni kezdett, ezért milliméteresre vágta a haját. Állatorvos volt, a munkájának élt, de abban az értelemben, ahogyan újabban felfogták az állatok iránti rajongást, nemigen lehetett volna fanatikus állatbarátnak tartani. Folyton elvágyódott, de szabadideje nagy részét, már amikor egyáltalán volt neki, a családi házuk csinosítgatásával töltötte.

– Mi az? – kérdezte végül megengedően Koroknai.

– Ide kellene jönnöd.

– Most?

– Amint lehet.

– De hova, és miért?

– A fényképeződ megvan még?

– Persze.

– Az, amivel a madarakat fotóztad régen?

– Mondom, hogy igen.

– Akkor hozd magaddal mindenképpen.

Hiába próbálta, Koroknai nem tudta kiszedni a barátjából, hogy mi is az, amit annyira meg kell néznie, de Martinek hangja alapján biztos volt benne, hogy valóban érdemes csatlakoznia hozzá. Megbeszélték, hogy egy fél óra múlva találkoznak a déli bekötőútnál, a régi téeszlehajtó előtt. A tanár összerendezte a dolgozatokat, betette őket a 12. A feliratú mappába, aztán beugrott a tanáriba, gyorsan a vállára kapta bőrtáskáját, és már rohant is volna tovább, amikor az igazgatói irodából kiszólt utána egy éles hang.

– János, légy szíves, jöjjél be!

Koroknai megtorpant, aztán a homlokát dörzsölve megfordult lassan. Nem ellenkezhetett, és ha esetleg a sietségére akart volna hivatkozni, tudta, csak annál tovább tartaná bent az igazgató. Vassné finoman szólva sem a kompromisszumok embere volt, Koroknai megadóan lépett be az irodába, de csüggedtsége hirtelen elpárolgott, ahogy felfogta, hogy kettőjükön kívül van még odabent valaki.

– Engedd meg, hogy bemutassam az új kolléganőnket – mondta kimérten Vassné, és a vendégszéken ülő alak felé intett. Koroknai tett egy lépést előre, mire a másik a szoknyáját igazgatva zavartan felállt a helyéről, és kezet nyújtott neki.

– Szegedi Borbála, szia, ha mondhatom.

– Persze, nagyon örülök, Koroknai János.

Már idejét sem tudta Koroknai, mikor jött utoljára új tanár az iskolába, pontosabban mikor jött fiatal új tanár. A környékbeli, hadra fogható nyugdíjasok elég nagy amplitúdóval váltogatták egymást, ki meddig bírta fizikailag vagy szellemileg a reaktiválást, ahogy az igazgató előszeretettel nevezte a dolgot. Hiába dolgozott már itt több, mint tíz éve, mind ez idáig Koroknai számított a legfiatalabb pedagógusnak, illetve Szekeres, a hitoktató, de őt azért mégsem vették egészen tanárszámba a többiek.

– Borbála lesz az új angoltanár – szólalt meg Vassné, – azt mondtam neki, hogy ha bármilyen kérdése van, vagy segítségre lenne szüksége, hozzád nyugodtan fordulhat.

– Természetesen – vágta rá Koroknai, aztán néhány pillanatig még zavartan álldogált, őt ugyanis nem kínálta hellyel az igazgató.

– Lesz majd rendes bemutatkozás is az értekezleten – szólalt meg végül Vassné, – most egyelőre csak azt akartam, hogy találkozzatok.

– Értem, hát, akkor sok szerencsét. – Nem egészen ezt akarta mondani Koroknai, csak hirtelen ez csúszott ki a száján, Vassné fel is horkant, illetve valami morgás és nevetés közötti hang hagyta el a torkát. – Viszlát – préselte ki magából Koroknai, aztán kisietett az irodából. Még akkor is érezte, hogy vörösen lángol az arca, amikor a gimnázium mázsás nagykapuját kitárva, mint egy szökevény, kisurrant az utcára.

***

Krusovszky Dénes (1982, Debrecen) költő, író, műfordító. Legutóbbi könyvei: Azóta őzike (gyerekversek, 2021), Áttetsző viszonyok (versek, 2020). Levelek nélkül című új regénye a könyvhétre várható.

***