Cikksorozatunkban a Fordulat folyóirat Kultúra és kapitalizmus című lapszámában olvasható szövegekhez kapcsolódunk. A témák sokszínűsége miatt a reakcióink is változatosak: interjúkkal, esszékkel és klasszikus válaszcikkekkel is találkozhattok majd a következő hetekben.
Létezik-e „ironikus ízlés”? Hogyan definiálható a kultúra? Jobb lett volna, ha Paula Hufnágel Pistihez megy feleségül? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre kaphattunk választ augusztus 25-én a Nyitott Műhelyben, ahol a Fordulat harmincadik lapszámáról (Kultúra és kapitalizmus) Buka Virág szerkesztővel Vida Kamilla beszélgetett.
A Kultúra és társadalom c. előadás este hétkor kezdődik a Borda Réka, Csete Soma és Vida Kamilla szervezésében megvalósuló V. Írótanya Napokon. Kávéillat, dohányszag és fásultság lengi körbe a közönséget – két-három óra szövegműhely után a legedzettebb fiatal költő figyelmét is kihívás tartósan megragadni. Buka Virág sodró közlésmódja, popkulturális referenciái és kitekintései azonban mindannyiunk érdeklődését azonnal felkeltik.
Hogy a lapszám miért olyan releváns nekünk, bölcsészeknek, szépíróknak és sajtósoknak? Többek között azért, mert annak a közegnek az alapvető működési mechanizmusait vizsgálja, amiben aktívan szeretnénk tevékenykedni: a kulturális szférának és az azt körülvevő társadalmi kontextusnak. Virág először a történeti-materialista szemlélet alapvetéseiről, a tanulmányokat összefogó definíciókról beszél nekünk. A harmincadik Fordulatban vizsgált kultúrafogalom tágabb teret ölel fel a megszokottnál. Nemcsak a különböző művészeti ágakra szűkíti a kutatást, inkább közösségi viszonyokat definiál a kultúra fogalmán belül: egy társadalom tagjainak viszonyulását egymáshoz, a néphagyományhoz, a művészethez. Ha kultúráról beszélünk, abba itt ugyanúgy beletartozik a kőszínház és a falusi búcsú, a komolyzene és a nemi szerepek diskurzusa.
A beszélgetés során felmerül az ízléskánonok és a magaskultúra fogalma is: mi is az a guilty pleasure? Mitől lesz egy élvezet bűnös? Kamilla megemlíti Réz Anna és Bárány Tibor négykezes esszéjét a Műút portálon (A vágy titoktalan tárgya), majd kitérünk az ironikus fogyasztásra is. Virág rávilágít, hogy az ízléspreferenciák éppúgy hierarchiába rendeződnek, mint a társadalmunk: az, hogy valamit bűnös élvezetnek tituláljunk, eleve értelmiségi nézőpontból ered, hiszen azt feltételezi, hogy van egy kifinomult ízlésvilág, amit valamilyen szinten felsőbbrendűnek tartunk az ún. közízlésnél. Az ironikus fogyasztás pedig komoly etikai dilemmát hordoz magában, hiszen az alsóbb társadalmi osztályoknak esztétikai örömöt okozó kulturális termékeket figurázza ki. Egy csapat bölcsész hallgathat a kocsmában Kis Grófót, de önmagukat – paradox módon – tudatosan a „Kis Grófót hallgatók” fölé fogják pozícionálni. Ugyan ki vallaná be, hogy élvezettel hallgat Zámbó Jimmyt, ha mindez az irónia köntösébe is öltöztethető, a bűnvalló alany pedig megőrzi saját esztétikai felsőbbrendűségét?
Ugyanez igaz a Lidl-papucs kérdéskörére is. Az áruházlánc által piacra dobott „merch” elsősorban a jól szituált fiatalok körében vált népszerűvé; azok, akinek a megélhetése valóban függött az árak fluktuációjától, nem szívesen bújtak a kék-sárga lépőkbe. Virág ugyanakkor árnyalja ezt a nézőpontot, szerinte egyre gyakoribb jelenség, hogy a középosztálybeli fiatalok is kiszolgáltatottjává válnak a piaci árak növekedésének – ebben az esetben az egyén a deklasszálódástól való félelmet távolítja el magától az irónia eszköztárával, saját pozícióját sokszor rosszul megalapozott etikai-morális értékítéletek alapján tételezve felsőbbrendűnek.
Ezután Virág ismét popkulturális elemzésbe kezd: ezúttal Shrek a téma, aki az irónia eszközével mindig képes tökéletesen demisztifikálni az őt körülvevő varázsvilágot. Akár posztmodern korrajzként is értékelhető ez az animációs filmsorozat, ami máig töretlen népszerűségnek örvend a felnőttek körében: az illúzióvesztés komolytalanságának Shrek tökéletes szócsöve. Ide kapcsolódik a Vakáción a Mézga család központi motívuma is. Paula (aki éveken át hisz abban, hogy Hufnágel Pistivel harmonikusabban alakult volna minden) traumatikus hirtelenséggel szembesül vele, hogy a jólét ígéretével kecsegtető, a Nyugat misztikumát képviselő Pisti közönséges szélhámos. Ezt az illúzióvesztést – a műfaji kereteknek megfelelően – nem érezzük tragikusnak, hiába válik bizonytalanná Paula teljes morális értékrendje. A kiúttalanság léttapasztalata helyzetkomikummá válik.
Szóba kerül az István, a király és a szocializmus, illetve a jelenlegi rendszer kultúrpolitikája. „István vagy Koppány?” – teszi fel Kamilla a mindent eldöntő kérdést, Virág azonban kortárs analógiával élve elutasítja a döntést: ha István a mai magyar ellenzék, Koppány pedig a nacionalista nézőpont képviselője, talán egyik sem ideális választás, hiszen mindkettő a saját politikai érdekszférái mentén gondolkodik, nem pedig a javak egyenlő elosztását vagy a szociális szempontokat priorizálja.
A beszélgetést lezáró gondolat kikacsint a közegre, amelyben megvalósulhatott: Virág az alternatív intézményépítés fontosságát hangsúlyozza a kultúrában, példaként említve a Gólya Szövetkezeti Presszót. Az önfenntartó, állami támogatás nélkül működő Gólya és Kazán Közösségi Ház képesek közösségépítő, újító művelődési házként is funkcionálni – hangsúlyozza –, teret biztosítva olyan képzőművészek, zenészek és alkotók számára, akiknek a hagyományos finanszírozási rendszerek és ízléskánonok nem hagynak utat az érvényesülésre. Aki nem szunnyad diszkréten a hátsó sorban, annak erről a gondolatmenetről eszébe juthat akár maga az Írótanya is, aminek költségvetése kizárólag független támogatók adományain alapszik.
Ekkor már mindenki mozgolódik, dohánypapír-sercegést, serény tollkattogást hallok, mégsincs kedvem kiszakadni a beszélgetés atmoszférájából. A megélhetés kényszere és az alkotás vágya között őrlődve talán ez a konklúzió visszhangzik a legtovább a fejemben: ellenkultúrát csak úgy építhetünk, ha megteremtjük az ezt fenntartó intézményrendszert is.
A cikksorozat további részei:
„Identitás és kultúra képződik ahhoz, hogy olcsón adunk el munkaerőt” – Interjú Konkol Mátéval
