„Miért tanítsunk kortárs irodalmat? Én csak azoktól szeretek olvasni, akik már meghaltak.” – hangzott el egy leendő magyartanár szájából az előző két mondat, egy gólyáknak szóló irodalmi szemináriumon. Legelső magyar órám az egyetemen, nem baj, mi, többiek, majd itt jól kiállunk a kortárs irodalom mellett, igazi védnökként díszelgünk, és Nádas, Kemény vagy akár Erdős Virág elismerését kivívva érveinkkel büszkén, győztesen távozunk a vitából. Gondoltam én. A probléma viszont ott kezdődött, hogy a 16 fős szemináriumon a „mi” a tanár úrból és belőlem állt, éles vita pedig nemigen alakult ki. A kortárs magyar irodalom ellen az egyetlen (és egyesek szerint a sorsdöntő) érv a szerzők „teljes körű” életrajzának a hiánya volt.
(A cikk egy részlete a KultAgorával folytatott együttműködésünk nyomán kerül közlésre.)
Szerző: Eszenyi Fanni)
Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy négyféle magyartanár-jelölt létezik. Az első az, akinek életrajzalapú és kronologikus sorrendben haladó irodalomoktatásban volt része a középiskolában, és ezzel a metódussal elégedett is volt, emiatt később ő is ezt a módszert alkalmazza, elhatárolódik a többi alternatívától. De mellettük ott vannak azok, akik az ilyen típusú tanár módszereivel nem tudtak és a mai napig nem akarnak azonosulni. És persze léteznek még a túlalternativizáló pedagógiai módszereken felnőtt diákok, valamint az inkonzisztens oktatási stratégiával rendelkező hallgatók. Na, az utolsó kategóriába tartozok például én is. Mert hát ugye, milyen fontos is volt 7. osztályban Illyés Petőfi Sándorának fejezeteit szó szerint bemagolni, hogy aztán egész évben a Trója hollywoodi verzióját és az Állatfarmot nézzük felváltva.
„A nép forrni kezdett” – sokat nevettünk osztálytársunk e szállóigéjén 12-13 évesen. Mert nálunk a nép forrni kezdett, „Petőfi vándorcipésznek állt”, zsibongva hadával a völgyben alant meg Ali helyett Ady „űletett” győzelem ünnepet. Félreértés ne essék, az osztály 80%-a ugyanannyit tudott Adyról, mint Aliról: hogy valamikor létezett és bizonyára szeretett inni meg nőzni. Ez alapján kérdezem én, minek ide irodalomóra, ha ezeket az információkat néhány kosztümös filmből és a Nyugat+zombik képregényből is megtudhatják a gyerekek? Persze, az utóbbit valószínűleg még évekig nem taníthatjuk, mert Csepella Olivér él, és feltehetően jó egészségnek örvend.
Arról, hogy ki-mit tart „kortárs” irodalomnak, eltérőek a vélemények. Egyesek a posztmodernista irodalmat Ottlik Iskola a határonjától számítják[1], mások a „Péterek nemzedékétől”[2], megint mások kizárólag az élő irodalmat tekintik kortársnak. Az élő irodalom az, amiből ma a legtöbb iskola irodalomóráin semmit, vagy jobb esetben Varró Dani, esetleg Tóth Krisztina költészetét érintik 12. osztály legvégén – azok az érettségi előtt álló tanulók, akiknek már valószínűleg a legkisebb problémájuk az, hogy a Porhó verseit elemezzék. (Pedig lehet, hogy érdemesebb lenne, mint a gimnázium elején a 26. Balassi-verset bemagolni.)
Ez a deficit még az egyetemen is meglátszik. Negyedik év, kortárs magyar szeminárium, tanári kérdés: „Kinek mi a véleménye a kortárs irodalomról?” Azt hiszem, nem okozok nagy meglepetést, ha elmondom: többnyire izzadtságszagú „szeretnék többet megtudni” és megúszós „Szabó Magdát olvastam” típusú válaszokkal találkozunk.
Petri neve nem hangzik el. Ezen a szemináriumon a kezdeti döcögésből és abból, ami egyeseknek rémálom, nekünk felüdülés lesz. Persze elsősorban the credit goes to the tanár úr, a tudásának és a jól megválogatott tantervének. Szövegközpontú oktatás, a megfelelő történelmi háttérrel kiegészítve.
