„– Az összes könyvet elolvastad a szobádban?” – felnevetett. Ismerjétek meg John Greent!

Orbán Mia 2016. jún. 6. 0 0

“– Jaj, nem. Talán a harmadán jutottam túl. De mindet el fogom olvasni. Életem könyvtárának hívom. Kiskorom óta minden nyáron elmentem a helyi használt holmik kiárusítására, és megvettem az összes érdekesnek látszó könyvet. Így aztán mindig lesz mit olvasom. De annyi minden más dolog van: dohányozni, szeretkezni, hintázni. Ha majd megöregszem, és unalmas leszek, több időm lesz olvasni.”

Annyira érdekesnek találom, ahogy egy író és annak személyisége végigvonul az írásain, hogy úgy gondoltam, nem a hagyományos módon mutatom be a könyveit, hanem kiemelem az írót, hiszen nélküle mindez nem jött volna létre. Ahhoz, hogy jobban megérthessük, miről is ír, először meg kell ismernünk őt:

John Michael Green 1977. augusztus 24-én született Indianapolisban, Indiana államban, az Amerikai Egyesült Államokban.

Később családjával Orlandóba költöztek, majd Alabamában az Indian Springs School diákja lett. Az itt töltött iskolai évek inspirálták az Alaska nyomában című regénye alapjául szolgáló helyszínt. Egy interjúban bevallotta, hogy csúfolták az iskolában, ami rányomta a bélyeget az ott töltött éveire. A tanulmányai befejezése után lelkésznek készült, diáklelkészként dolgozott egy gyermekkórházban. Az itt fekvő beteg gyerekekkel szerzett tapasztalatai ösztönözték az írásra. Így született meg negyedik regénye, a Csillagainkban a hiba. Később Chicagóban egy könyvkritikai folyóiratnál dolgozott évekig kiadói asszisztensként és termelési szakértőként, ebből adódóan több száz könyvet olvasott el, amik jó alapot adtak írói pályafutásának.

Most 38 éves, pedagógus, különösen szeret tinédzsereknek írni és testvérével, Hank Greennel, Youtube csatornát vezet.

És most, hogy túl vagyunk azon a részen, amit Miles biztos szeretett volna, jöhetnek a könyvek:

Első regénye, a Papírvárosok után pár évvel írta meg Alaska nyomában-t. A sztori egy 16 éves, kezdetben barátokkal nem rendelkező fiú szemszögéből írja le új iskoláját és a lelkében zajló változásokat. Miles szeret életrajzi könyveket olvasni, az utolsó mondatok külön kedvencei. (Akárcsak Johnnak.) Nem tudsz olyat mondani, akiről ő nem tudja, mik voltak az utolsó szavai. A Papírvárosok főszereplője, Q, más természet, ám közös a két fiúban, hogy reménytelenül szerelmesek.
A cselekményt nem ők indítják el, hanem Alaska és Margo. A két lány az előbb említett két fiú szerelme, mindketten kalandvágyóak, bevállalósak, szeretik a tréfákat (éjszaka betörni egy víziparkba vagy sztriptíztáncost titokban meghívni egy iskolai előadásra) és egyikőjüket sem sikerül megismernünk a könyvek végére.


A Papírvárosokkal kezdtem John regényeinek olvasását és nem kellett sok idő, hogy elfogyasszam. Mikor letettem, kicsit csalódott voltam. Mintha hiányzott volna valami. Talán ilyen egy jó könyv? Margo megtalálása a végén egyáltalán nem volt nagy durranás, valahogy nem gondolkodtatott el, ahogy a regénynek kellett volna. Napokkal később viszont rájöttem valamire… Ez nem arról szólt, amiről hittem. Ez egy könyv a barátságról, összetartásról, meg persze a szerelemről (ami talán kevesebb jelentőséggel bírt, mint amire számítottam, és tudjátok milyen az, amikor az érzékelés eltér a valóságtól – érthetetlen). Talán ezért tettem le kissé kedveszegetten.

Az Alaska nyomábant több pozitív vélemény hatására kezdtem el olvasni. Ahogy haladtam előre, egyre jobban érdekelt, mihez is számolnak vissza a fejezetek. Igazából mindenre gondoltam, kivéve arra, ami történt.
A két történet rendkívül sok szállal kapcsolódik egymáshoz, talán azt is elmondhatjuk, hogy ugyanarra a próbababára adott az író két különböző ruhát. Margo eltűnése és Alaska halála indítja be a keresés folyamatát. Quentinék keresik Margot, Milesék pedig Alaska távozás után próbálják megfejteni a lányt.
A rengeteg dicsérő szóval ellentétben én nem voltam annyira elragadtatva az Alaska nyomábantól. Már olvastam előtte egy hasonlót, (Papírvárosok) ami némi ülepedés után megtette hatását. Bántam, hogy a lányokhoz nem tudtam közelebb kerülni, ugyanis a személyiségeik nem voltak túlságosan kidolgozva, kissé sablonosnak éreztem a kívülről menő, belül elvont és szomorú karaktereket. De hát lássuk be, a női karakterek elvétve vannak úgy igazán, minden oldalról leírva. Nem úgy, mint a fiúk. Talán őket könnyebb megérteni…? Még ha így is lenne, akkor sem tartanám elfogadhatónak a nők háttérbe szorítását.
Közösnek tekinthetjük még a kettő könyvben a szimbólumok használatát. John csak részben bízta a képzeletünkre, mi mit jelenthet. A papírváros mögöttes tartalmát többféleképpen is értelmezte, ezzel adva néma szabadságot az olvasónak. Nekem azonban ezek is túl egyértelműek voltak, néhol erőltetettek.
Talán túlságosan is megértettem a történeteket, talán egyáltalán nem. Természetesen senkit sem beszélnék le az elolvasásukról, sőt! Ha megkérdezik, nem fogom azt mondani, hogy nem tetszettek, inkább úgy fogalmazom majd meg a választ, hogy érdekes könyv volt, de nem nekem szólt.

 

Categories: IRODALOM