A legjobb szövegek többdimenziósak. Ízük, szaguk, hangjuk van. Azok az írók, akik képesek meghaladni a napjaink impulzustengerében már alapvető követelménynek számító látványt, igazán maradandót és aktuálisat alkotnak.
Ilyen az 1994-ben keletkezett Novecento című… kisregény? Elbeszélés? Monológ? A szerző, Alessandro Baricco a mű alcímében utóbbi mellett teszi le voksát, ám már az előszóban egyértelműen kifejezi a műfajisággal kapcsolatos kételyeit. Az alkotás eredetileg színházi előadásra készült – ez meg is valósult. A könyvformátum azonban teljesen új környezetet teremt, amely a zsánert eltolja a felolvasandó elbeszélés felé.
A Novecento műfaji bizonytalansága
Nem mintha ez olyan lényeges kérdés lenne, hiszen maga az író is elhanyagolhatónak véli a pontos felcímkézést. Sokkal érdekesebb és fontosabb, hogy e nagymértékű kevertség milyen módon hat az írás nyelvezetére, cselekményére és egyáltalán a befogadására.
A nem olvasásra szánt műfajok nyomtatott megjelentetése általában ellentmondásos fogadtatásba ütközik; ennek ékes példája a forgatókönyvek és a librettók bekapcsolása a kereskedelmi hálózatba. A felmerülő problémákat elsősorban a hagyományostól eltérő befogadói magatartás igénye szüli, amelyet sokan nem ismernek fel. Egy filmvázlatot vagy egy drámát nem szabad és nem is lehet ugyanúgy olvasni, mint egy regényt, esetleg egy novellát. De akkor hogy kell? Erre természetesen – mint a művészetelméleti kérdésekre általában – nincs egységes válasz. Egy viszont biztos: néhányan fogékonyak az ilyen jellegű köztes, „másodlagos” szövegekre, néhányan nem.
Előbbi csoport számára mindenképp izgalmas olvasmány a tárgyalt alkotás, tudniillik a színházi gyökerek eltéveszthetetlenül megjelennek benne mind formailag, mind a szöveg szintjén. Zárójeles, dőlt betűvel szedett szerzői (írói? rendezői?) utasítások és a nézőt célzó kiszólások szabdalják fel a színész monológját, ami végigköveti Novecento, a Virginian nevű hajón talált gyermek életét. Danny Boodman T. D. Lemon Novecento útja nem pusztán egy jó történet: „ő maga a jó történet”: egy autodidakta zongorista, aki soha nem szállt le a hajóról, amelyen kenyerét kereste.
Egy szubjektív, belső narrátor mesél
Egy tündöklő tehetség, akiről legendák keringenek a szárazföldön. Szerencsés az olvasó, hogy áthatolhat e mítoszokon azáltal, hogy az egyedülálló figurát legjobb barátja személyes elbeszéléséből ismerheti meg; a mesélő ugyanis a hajó egy másik zenészének a pozíciójából szólal meg.
E szubjektív, szereplői narrátor megalapozza a mű néhány sajátos jellemzőjét. Az egyes szám első személyű történetmesélés teret enged az élőbeszédszerűségnek és az anekdotikus hangnak. Előbbi többek között mint humorfaktor jelentkezik: a vállaltan durva és vulgáris matróznyelv szórványos felbukkanása enyhén kiforgatja sarkából a szépirodalmat, egyúttal árulkodik a szerző finom stílusérzékéről – a cseppet sem túlzó, pont megfelelő arányú alkalmazás révén.
Ezenfelül a társalgó hangnem az adomákat megidéző apró részletekkel kiegészülve (utóbbinak érzékletes példája Novecento abszolút véletlenek vezérelte névadásának története) nagymértékű gördülékenységet is kölcsönöz az alkotásnak. Már-már elfelejtenénk, hogy voltaképpen egy monológot olvasunk – ha nem találkoznánk időről időre az elidegenítő szerzői instrukciókkal, amelyek önleleplező gesztus gyanánt felhívják figyelmünket a kevert műfajiságra.
Az író megfejthetetlen bravúrja, hogy a csevegő modor és a kizökkentések között meglelte az arany középutat, melynek egyenes következménye, hogy a pályafutását színházi műfajként kezdő szövegnek nem hiányzik fél karja az előadás jelen idejű látványa nélkül, sőt bővelkedik „itt és most”-okban.
A személyes hangvételű monológban megvalósuló elbeszélés kötetlensége a szabad nyelvhasználaton kívül a szereplői megszólalások változatos formai jelzésében is megnyilvánul: hol idéző-, hol pedig gondolatjelek utalnak arra, hogy épp a történet egyik szereplőjének közlését olvashatjuk. Bizonyos helyeken azonban ennyi kapaszkodót sem kapunk: az elbeszélő és a dialogizáló karakterek szólama formailag teljesen összeolvad, amely a tartalmi-gondolati különválasztást is nehézkessé teszi. Ki beszél? Kinek a gondolatai húzódnak meg a sorok között?
Isten idézőjelbe kerül
A látszólagos következetlenség a már említett, tisztázatlan műfajiság kérdését abszolút megválaszolhatatlanná teszi, sőt véglegesen aláhúzza magának a kérdésnek a jelentéktelenségét. Ennél is érdekesebb fejlemény a személyiség heterogenitásának, töredezettségének a felvillantása – a vadul posztmodern tapasztalat a történet végén eltolódik a totális lelki meghasonlás felé: a színész, aki az első pillanattól fogva Novecento legjobb barátjaként volt jelen, szó szerint és elvont értelemben is a címszereplő bőrébe bújik. A zongorista ruháiban, az ő szemszögéből tekint vissza annak múltjára, és próbálja megválaszolni életének nagy kérdését: miért nem szállt le soha a hajóról?
Magyarázata a szöveg korábbi hangvételétől idegen pátosz hangján szólal meg; az ismeretlentől való félelmet, a mindent és mindenkit irányító felsőbb hatalomnak való kiszolgáltatottság szorongató érzését hibáztatja. Az óceánjárón kívül nem ő ül a hangszer előtt, ott már „Isten játszik e zongorán”, a sorson.
A szabad akarat ellehetetlenülésének, a nagy világmagyarázó elvek megfejthetetlenségének emelkedett, tragikus értelmezését az a bizonyos posztmodern alapélmény oldja fel, ami a szubjektum szétdaraboltságán kívül az elidegenítő motívumokban szintén jelentkezik – akárcsak a mű egészére jellemző, néhol a groteszk határát súroló, nemtörődöm humorban. Úgy is mondhatnánk, Isten idézőjelbe kerül.
Mindenképp érdemes kitérni a Novecento zeneiségére, ami a történet nyilvánvaló vonatkozásán, a főszereplő (és a színész által majdnem az utolsó mondatig alakított zenész) foglalkozásán kívül a narrációt megszakító dalszövegszerű részletekben is megjelenik. A cselekményhez fűződő kapcsolatuk nem világos, inkább a színpadon előadott átvezető betétekhez hasonlatosak.
Joggal feltételezhető, hogy az ilyen részletekre vonatkozó magyarázatok hiánya révén megbicsaklik az írás, azonban jelen alkotásban – a szoros tematikai kötődésnek és a többi prózaírói eljárással való összhangnak köszönhetően – jóleső szorongást, elgondolkodtató bizsergést kelt a befogadóban: mintegy megeleveníti, „színpadra állítja”, plusz dimenzióval látja el az alkotást. És ezzel – stílusosan fogalmazva – megadja a Novecento záróakkordját.
