“A hazáért iszom” – Bor és szőlő az irodalomban

Szőnye Alexandra 2019. Júl. 20. 0 0

,,A bor férfi-dolog: csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebb egy pohár bor mellett.” (Márai Sándor)

Hazánkban a bor alapvetően mindig nagy népszerűségnek örvendett, a magyar igazi ,,borivó” nemzet, ez a kötődés pedig a néprajzban, valamint a művészetekben is észrevehető némi kutakodás után. A bor és a szőlő kettőséből – ugyan tudjuk jól, hogy a bor léte feltételezi a szőlőét is – egyértelműen az előbbi rendelkezik nagyobb múlttal az irodalomtörténetben. Ha a bor és az irodalom kapcsolatára gondolunk, a legtöbben valószínűleg nemzetünk egyik nagy költőjére asszociálnak – azonban Petőfin túl is van élet. Már az antikvitásban különös jelentősége volt a nedűnek; Bacchus, Dionüszosz (bizonyos értelemben ugyanazon) istenhez kötődtek a bacchanáliák, amelyeken a bor jelentős mértékű fogyasztása volt jellemző.

A bor nemzeti himnuszunkban is szerepel („Tokaj szőlővesszein/Nektárt csepegtettél”); az irodalomban való megjelenéséhez pedig egy külön lírai műfaj is kapcsolódik, amelynek történetét érdemes áttekinteni: a bordal (Horváth Csaba irodalomtörténész alapos kutatást végzett a témában). A műfaj régóta jelen volt az irodalmunkban, ivónóták, mulatók formájában, de már Tinódi Lantos Sebestyén is a bort okolta a részegségért: ,,Részögösök, megértsétök ti rendötöket,/Az bor miá külömb-külömb természettöket,/Oroszlán vérben kik részesek, mondják ezöket.”

Fotó: Bright Cellars Blog

A műfaj antik hagyományokon alapul, elég az i.e. VI-V. században tevékenykedő Anakreónra gondolni. A szépirodalmat tekintve Magyarországon a XIX. század elején volt különösen jellemző: identitásképző funkcióval is bírt, hiszen az iszogatások alkalmával formálódott mind a közösség, mind a különböző gondolatok és eszmék megvitatása során a gondolkodásmód. A bordal közeli kapcsolatban állt az ivó- és mulatónótákkal, mégis inkább az alkohol fogyasztásának buzdítására, a bor okozta eufóriában megélt érzelmek kifejezésére összpontosított. Művelői között találunk neveket a magyar irodalom legnagyobbjai közül is; Vörösmarty Mihály, Gárdonyi Géza munkásságában is léteznek példák bordalra, de például Erkel Ferenc és Egressy Béni Bánk Bánjában Petur bordala is megemlítendő. A műfajhoz leginkább köthető költő mégis Petőfi Sándor, aki egyes kutatások szerint korántsem szerette a bort, mégis tudatosan próbált alkotni magáról egy képet a közvélemény felé (jobban belegondolva sikerrel is járt). Bordal című versével már általános iskolában is találkozhattunk:

,,Egyik kezemben a fegyverem,
A másikat sem hevertetem,
Jobbkezemben tartom kardomat,
Balkezembe veszek poharat.

Aki mostan nem tart énvelem,
Verje meg azt az én istenem,
Vigyék el a körmös angyalok…
A hazáért iszom, igyatok!

Igyunk jóbarátim, mostanság,
Bor a megtestesült bátorság,
Pedig nekünk ez kell, nem egyéb,
Öntsük hát magunkba hevenyén.

Ki tudja, hogy mit hoz a holnap?
Mire virad, tán már dobolnak,
Akkor aztán ki a csatára
Édes magyar hazánk javára!

Koszorús a haza homloka,
Szabadságból fontuk azt oda,
Ott is marad örök-mindétig,
Azt ugyan le róla nem tépik.

Egyszer volt csak rabnép a magyar,
Többé lenni nem fog, nem akar,
Most már meg van vetve a lába,
S az úristen sem hajt igába.

Szabadságunk, aki hozzád nyúl,
Elbucsúzhatik a világtul,
Szivében vér s élet nem marad,
Kiürítjük, mint e poharat! ”

Fotó: Beat Magazine

A XIX. század második felében a bordalt eredményező szituációk kevésbé voltak népszerűek, így a próza felé tolódott el az, amit előtte a lírában próbáltak kifejezni az alkotók; erre példa Kosztolányi Dezső Pacsirtájában található. A XX. században a bordal teljesen eltűnt, és már maga a bor
megjelenése is árnyaltabbá vált (Ady, Babits vagy Móricz műveiben szintén feltűnik), hiszen társult hozzá egyfajta kiábrándultság, lemondás, esetleg a halál képe is. Még később, a kortárs irodalomban sokkal kevesebb példát lehet találni a bor megjelenésére.

A világirodalomban számos műben jelent meg a bor. Shakespeare IV. Henrik című királydrámája, valamint a prózát tekintve Tolsztoj Anna Kareninája, James Joyce Ulysses című regénye is tartalmaz kapcsolódó sorokat. A bódulat, extázis gyakran jelenik meg az irodalomban, ha nem is mindig az alkohol áll a hátterében. A XX. század elején az amerikai kivándorlók ,,elveszett generációja” gyakran elmélkedett pár pohár bor mellett Párizsban, erre tökéletesen illő tapasztalatokat ír le (például Fitzgerald és Gertrud Stein személyét is érintve) Ernest Hemingway a memoárjában, a Vándorünnepben. Lírai művekben szintén rengetegszer jelent meg a bor, Shelley, Yeats, Goethe és Schiller mind érdekelt a témában, azonban Baudelaire A bor lelke című versét emelném ki most mégis ezek közül, melyben nemcsak a bor, hanem a szőlő képe is látható, ha odafigyel az ember.

Dalolt egy este a bor lelke a palackban:
„Hozzád beszélek, óh kitaszított barát,
bíbor pecsét alól, börtönömhöz tapadtan
küldöm feléd a fény s testvériség dalát!

Tudom, mennyi erőd, kínod és verítéked
kell napban lángoló hegyoldalon ahhoz,
hogy megszülessen és belém gyúljon a lélek;
de ne félj, nem leszek se hálátlan, se rossz,

mert ha torkán leönt a nyűtt robotos, érzem,
mily végtelen gyönyör mámora szédít el,
jobb ott, jobb nekem ott, mint pincék hidegében:
édes és puha sír az emberi kebel

Hallod a daloló vasárnapot? Lobogva
táncol szívemben a remény és égbe visz!
Dicsérj, ingujjban és rádőlve asztalodra,
dicsérj, és nemsoká megdicsőülsz te is:

izzásom asszonyod boldog szemébe árad,
fiad arcán színem s erőm újra kinyit
s olaj leszek a sors e gyönge harcosának,
olaj, mely edzi az atléták izmait.

Növényi csodaként zuhanok tebeléd is,
szent mag, ambrózia, az Örök Kezeké,
s nászunkból boldogan kisarjad a Poézis
és mint ritka virág szökken Isten felé!”

(Szabó Lőrinc fordítása)

Fotó: Mamamia

A gyümölcsök megjelenése az irodalomban szintén az antikvitásból gyökerezik, azonban elszeparálva a borral való kapcsolatától a szőlő nem szolgál impozáns mennyiségű példával. A népdalokban természetesen gyakran megjelenik, de legtöbbször csak a belőle készített nedűvel karöltve.

,,Hadd múljon el ez a világ,
Csak szőlő teremjen,
Amely minden munka nélkül
Bőven termő legyen:
A torkunkat édesítse,
A gégénket nedvesítse!
Hajdi, hajdi, hajdi, hajdi;
Nosza, pajtás, te is hajtsd ki!”

(népdal)

Jannus Pannonius elvileg kifejezetten szerette a szőlőt, azonban a tőle idézett sorokban sem különül el a gyümölcs a bortól: ,,Szőlőt élvezel: ím egyszerre iszol s eszel; és ezt/Cerestől Bacchus kapta, csak ő kapta.” A hungaricumnak számító magyar szőlőfajták fontos szerepet játszanak az emberek tájjal és kultúrával alkotott kapcsolatában, erre a XX. században alkotó Simon István költészetéből lehet szemezni példákat, de sajnos a nagyközönség számára is ismert irodalmi kánonban a szőlő kevésbé tudott elérni (önálló) jelentős szerepet. A drámatörténetben például alapvetően a gyümölcsök sem bírnak nagy jelentőséggel, a szőlő önmagában pedig főleg nem. Azonban az irodalomelméletben mégis van egy népszerű metafora, amelyben – ki más, mint – Petőfi a szőlőszemet a Földdel azonosítja, amelynek megéréséhez, sok napfény, azaz ,,nagy lélek” szükséges.

Kiemelt kép: Let It Wine

Tags: Ady Endre, alkohol, Babits Mihály, bor, Ernest Hemingway, irodalom, James Joyce, James Joyce Ulysses, költészet, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond, Petőfi Sándor, Simon István, szóló Categories: IRODALOM
Related Posts