Kezdőlap IRODALOM Mi mindent látott Gauguin? – Noa noa, a francia festő tahiti naplója

Mi mindent látott Gauguin? – Noa noa, a francia festő tahiti naplója

Szerző:

2023. júl. 11.

Paul Gauguin naplója a festő sokak számára ismeretlen oldalát tárja fel.

A középkorú, fehér férfi egy egzotikus szigeten köt ki. Ismerős a műfaj? Nem, nem Robinson Crusoe-ról beszélek, nem is Kolumbusz Kristófról, hanem Paul Gauguinről, a posztimpresszionizmus egyik legnagyobb alakjáról, aki legalább annyira ellentmondásos, mint az előbb felsorolt figurák, azonban szemléletében sokkal szimpatikusabb. Ha túlélési tippeket nem is ad kalandvágyóbb olvasóinknak, formatív utazásra invitál minket, melynek színtere nem csak Tahiti káprázatos szigetvilága, hanem megcsömörlött lelkünk is.

Menekülés és keresés

Gauguin útleírása és naplója egy Baudelaire-idézetet használ mottóként: „Mi mindent láttatok?” (Az utazás). Ám a modern líra francia atyjának versére más sorok miatt is eshetett Gauguin választása:

„Van, akit futni készt megútált hona szennye,
van, kit bölcsője zord titka űz, s van olyan,
ki csillagot figyelt, s behúllt egy női szembe,
s most vészes illatú Circéjétől rohan;

hogy ne bűvölje őt állattá a boszorkány,
fut és teret iszik, fényt és égi parázst,
húsába jég harap, s a réz nap, rája-forrván,
lassan lemossa majd arcán a csókmarást.”

Ismeretes, hogy Gauguin nem lelte örömét az európai civilizáció mesterkéltségében, és művészként sem találta helyét az újonnan kialakuló kapitalista termelési rendszerben – olyannyira, hogy ez utóbbi nagyban hozzájárult házassága romlásához is. Feleségének vagyonos családja nem nézte jó szemmel a festő bohém életstílusát, és társadalmi státuszát degradálónak tartotta, így közös akarattal száműzték a família koppenhágai otthonából, ami teljesen más színben tünteti fel azt a közkeletű vélekedést, miszerint Gauguin önszántából hagyta magára feleségét és öt gyermekét.

Gauguin f21 — Paul Gauguin: Önarckép a Sárga Krisztussal (forrás: wikipedia.org)

Ezenkívül azt is tudhatjuk, hogy a festő egyéves korában vesztette el édesapját, amikor a család hajóval Peruba tartott, hogy III. Napóleon rezsimje elől elmeneküljön. Talán erre a korai törésélményre emlékeztette főhősünket a „bölcső zord titka”. Mindenesetre ennek fényében világossá válik, hogy Gauguin 1891-es utazása nemcsak egy kapuzárási pánik által ihletett fejetlen menekülés, hanem az elvesztett tudás és a boldogság keresésének története is, egy valódi „retour á la nature”, amennyiben a természet nem csupán az emberiség történetek eredeti díszletét, hanem egyéni emlékezetünk korai színterét is jelölheti.

„Tőle nem tudhatok meg semmit abból, amit tudni akarok, nem kaphatok meg semmit abból a különleges boldogságból, amire vágyom.”

Itt fontos leszögezni: Gauguinből teljesen hiányzik a gyarmatosító franciák fölényeskedő modora, de napjaink virtue signalling jóemberkedése (avagy a magamutogató szándékú erkölcsi pózolás) szintén – tiszta szívű alázattal érkezik Tahitire, és többször is kritikusan reflektál az országában honos vagy éppen saját magában is időnként felszínre törő téves prekoncepciókra:

Én őket figyeltem, ők meg engem, az ismeretlent, aki sem nyelvüket, sem szokásaikat nem ismeri, és nincs tisztában a legegyszerűbb, legtermészetesebb mindennapi teendőkkel sem. Éppen olyan »vadember« voltam az ő szemükben, mint ők az enyémben. S lehet, hogy én voltam az, aki helytelenül ítélt.”

Mindemellett Gauguin keresése során a kiábrándultságából fakadó idealizáló igénnyel fordul a szigetvilág őslakosai – kiváltképp a nők – felé. Helyenként már-már fetisizálja őket, ahogyan az érára jellemző orientalizmus is megtalálta a maga ideálját a távol-keleti Japánban (ismert a japán mesterek – Hokusai, Hiroshige – metszeteinek inspiratív hatása az impresszionizmusra). Ezt a tónust tehát kezelhetjük a kor sajátosságaként is.

Gauguin szemlélete

Érdekes tapasztalat egy festő élményeivel szövegformában találkozni és Baudelaire idézett kérdésére ilyen módon keresni választ. Daniel Stern ismert pszichoanalitikus szerint a csecsemő kezdetben a tapasztalatokat nem bontja külön modalitásokra – tehát a különböző érzékszervi csatornákon érkező információkat nem választja szét, nem különbözteti meg, hanem kapcsolatokat teremt közöttük: „egymásba csendül a szín és a hang s az illat” (Baudelaire: Kapcsolatok).

Így beszélhetünk amodális vagy keresztmodális érzékelésről, amihez a legközelebbi irodalmi példa talán a szinesztézia lehet; gondolhatunk itt József Attila sűrű csöndjének ropogására (Holt vidék) vagy Tóth Árpád lila dalra kelő nyakkendőjére (Körúti hajnal). Amikor viszont a gyermek megtanul beszélni, ez az amodális érzékelés darabjaira hull – ezért nevezte Stern kétélű fegyvernek a nyelvet: egyrészt segít a másikkal való kapcsolatok megteremtésében, a kultúrába való beilleszkedésben, másrészt azonban sok esetben el is idegenít azoktól a szavakkal leírhatatlan, preverbális emléknyomoktól, amiket még a nyelvelsajátítás előtt, többek között az amodális érzékelés által szereztünk.

Stern megfogalmazásában „a szavak […] hajszálpontosan kiválogatják azokat a sajátságokat, amelyek az élményt egyetlen érzékleti modalitáshoz bilincselik”. És most miért is idéztem fel az egyik szóbeli vizsgám tételét? Egyrészt azért, mert a világot kezdetben érzékszerveinken keresztül ismerjük meg, és véleményem szerint Gauguin valamennyi érzékszervével a törzs- és az egyedfejlődés egy korábbi periódusának tudását és boldogságát igyekszik feltárni (a napló címe – Noa noa – is a polinéz szigetvilág illataira utal). Másrészt azért, mert kezdetben hasonló élmény volt szövegen keresztül „látni”, amit Gauguin látott, és amit eddig többnyire színeken, formákon, szimbólumokon keresztül ismerhettem.

Nem azt szeretném sugallni, hogy ez a szöveg bármiféle módon alsóbbrendű produktum lenne a festményekhez képest, hiszen két, teljesen más médiumról beszélünk. Azonban számomra, akinek ez volt az első olyan olvasmányélménye, amiben egy festő szavak segítségével szólított meg, olybá tűnt, mintha a francia mester éppen „beszélni tanulna”, holott szövegszerkesztése nem egy helyen emelkedik lírai magasságokba.

Valójában ebben az esetben a Stern által leírt elidegenítő hatás nem következik be, hanem egy új színnel gazdagodik a vásznakon megelevenedő utazás. Persze Gauguinből a napló során többször is kibújik a festőművész, és ilyenkor mi, olvasók is közelebb kerülhetünk mesterségének titkaihoz:

A festői alkotáshoz hozzátartozik a modell lelki világának elmélyült tanulmányozása is, amely szinte fizikai birtokbavétel, néma, sürgető követeléssel, teljes, végleges meghódítással ér fel. […] Belevittem ebbe az arcképbe mindazt, amit szívem mutatott meg szememnek, s a visszafojtott erőnek azt a heves lángját, amelyet meg sem lát talán puszta szemmel az ember…”

E sorok olvasása közben azonnal eszembe jutottak József Attila szavai: „amit szivedbe rejtesz, / szemednek tárd ki azt; / amit szemeddel sejtesz, / sziveddel várd ki azt”. Szoros kapcsolat van aközött, hogy milyen folyamatok munkálnak az ember lelkében, és mit vesz észre, mire figyel a külvilágban. Gauguin nyitottsága, érdeklődése, tudás- és boldogságszomja láthatóvá válik a vásznon is.

Összehasonlításképpen Francis Galton, az intelligenciamérés úttörője látszólag egész más szemüvegen keresztül szemlélte a világot. Amikor ez az angol úriember 1850-ben Afrikában járt, volt szerencséje találkozni egy kivételesen szép őslakos nővel, ám ahelyett, hogy bármiféle interakciót kezdeményezett volna vele, hogy annak lényegéhez közelebb kerüljön, szextánsa segítségével – tisztes távolságból – levette a méreteit, és azokat buzgón lejegyezte noteszébe.

Galton a szépséget mértani egységekre darabolta, míg végül nem maradt belőle más, mint egy tucat szám, mintha az alany csak egy közönséges húsdarab volna, kinek se érzelmei, se vágyai nincsenek – e hideg számsorok pedig A kis herceg üzletemberének értelmetlen ténykedésére emlékeztetnek (hiába, „jól csak a szívével lát az ember”).

Persze Galtonban is volt kíváncsiság, és Gauguintől sem állhatott távol a voyeurizmus, azonban mégis érezni valami különbséget a két szemlélet között. Galton nem mellesleg – ez az előbbiek fényében talán már nem is akkora meglepetés – az eugenika gondolatának ötletgazdája is volt, ami csak tovább tetézi iránta érzett és jelen írásban is éreztetett ellenszenvemet.

Az egység és a részek illúziója

Írásomban már sokszor utaltam az egységet sugalmazó élmények, tapasztalások és az ezeket az élményeket elemeire daraboló mechanizmusok közötti ellentétre. Naplójában Gauguin több helyen úgy festi le Tahiti szigetvilágának lakóit, mint akik valóban egyek a környezetükkel, és képesek a látszólag kibékíthetetlen ellentétek belső feloldására is (mondhatni: szívükben „elidőz / a tigris meg a szelid őz”).

Míg a civilizáltnak nevezett világban honosnak tartott kognitív stílus a szigorú kategóriák teremtését és ezáltal a falak emelését részesíti előnyben, addig az archaikus kultúrákban egyfajta holisztikus látásmód uralkodik – elmosódik a határ a külső és belső, a tudatos és tudattalan tartalmak között. Rendkívül szemléletes, ahogy Gauguin felhívja figyelmünket a két világ építészete közötti különbségekre:

Köztem és az ég között csak a pandanusz levelekből összerótt, könnyű, magas tető van, amelyben gyíkok tanyáznak. Álmomban odaképzelhettem fejem fölé a szabad teret, az égboltozatot, a csillagokat. Jó messzire kerültem az európai házaknak nevezett börtönöktől. A maori kunyhó nem rekeszti ki, nem választja el az embert az élettől, a tértől, a végtelentől.”

Azonban nem csak a maori építészet hirdeti ezt a holizmust: Gauguin észrevétele szerint ez még a nemi szerepekhez való hozzáállás terén is megjelenik:

Mi hangsúlyozzuk a nők gyengeségét, minden fáradalomtól megkíméljük és ezzel a fejlődés lehetőségétől fosztjuk meg őket egy hazug kecsesség-eszmény nevében. […] Tahitiban […] a nők ugyanazt a munkát végzik, mint a férfiak, a férfiakban pedig megvan a nők hanyag nemtörődömsége. A nőkben van valami férfias, a férfiakban van valami nőies. A két nem e hasonlósága folytán könnyen szövődik közöttük a viszony, állandó meztelenségük pedig, amely megőrzi kapcsolatuk tisztaságát, kiküszöböli nemi életükből […] mindazt a szadisztikus vonást, a titkolózásnak, a szégyenkezésnek azokat az árnyalatait, amelyek a civilizált emberek szerelmét jellemzik.”

De hasonló gondolatiság tükröződik abban is, amikor Gauguin hitvesének, Tehurának hitvilágáról ír, és a következőket fogalmazza meg:

[Tehura] nem ismeri a keresztény erkölcstan szigorú szabályait, vagy nem törődik velük, és még csak bűntudatot sem érez, amiért házassági kötelék nélkül él együtt tanéjával [= férjével]. Nemigen értem, hogyan tudja összeegyeztetni Taaorában [= a tahitiak főistene] és Jézusban való hitét. Azt hiszem, mindkettőt tiszteli.”

***

Adja magát a kérdés: ma hova menekülne Gauguin? Tahiti egykori érintetlen paradicsoma ma már csak egy kifacsart narancs, egy üres klisé, egy a számtalan turistalátványosság közül, ahol aprópénzért árulják az elfelejtett, hajdani kultúra kegytárgyainak másolatait. Napjaink Gauguinjének megélhetését és eredetiségét a mesterséges intelligencia képszerkesztő programjai fenyegetik, boldogság utáni szomját pedig új, csalárd függőségek pillanatnyi örömei csábítják végzetes tévutakra. Ahogyan a Platon Karataev énekli: csak befelé vezet kiút…?