A tavaly decemberben megjelent Felhőpárna című gyerekvers-antológia lágy esztétikával tematizálja az elmúlást, figyelmesen kísérve olvasóját egy olyan témában, amelyre a legtöbb embernek nem könnyű szavakat találnia, hát még gyermekének elmagyaráznia azt. A gondos válogatás eredménye egy lelket felszabadító kötet, ami jó alapot nyújt mély beszélgetésekhez a halálról és az ahhoz kötődő érzésekről.
A kortárs magyar gyerekkönyv-piacon több, a halált tematizáló alkotás jelent meg az elmúlt években. Ilyen volt például Shona Innes Az élet olyan mint a szél (Pagony, 2021), Bartos Erika Elmúlás (Móra Kiadó, 2018), Rosemarie Eichinger (Poket-zsebkönyvként is megjelent) Esznek-e a halottak epertortát? (Kolibri, 2018), Benji Davies Nagypapa szigete (Móra Kiadó 2016) vagy Patrice Karst A láthatatlan fonál (Kulcslyuk Kiadó, 2015) című könyve is, hogy csak néhányat említsünk. De miért is foglalkozik egyre több gyermekkönyv a halállal, az emlékek világával?
Az elmúlás közös megélése vagy az arról való beszélgetés ma is rengeteg családban perifériára kerül. A mindennapokban annyi az ügyes-bajos teendő, hogy sajnos sok esetben sem idő, sem érzelmi, fizikai kapacitás nincs mélyebb témákkal foglalkozni. Aztán egyszer csak hirtelen velünk is megtörténik az elképzelhetetlen: elveszítjük egy szerettünket, és valamilyen úton-módon igyekszünk gyógyírt találni a maró fájdalomra – mindezt persze úgy, hogy gyermekeink a lehető legkevésbé sérüljenek ebben.
Hogy miért lenne olyan fontos a halálról (jól) beszélnünk, azt Vekerdy Tamás esettanulmánya nagyon jól szemlélteti: „Az anya újra és újra elmondja a temetést, hogy ’emlékeinkben él’, ‘gondolunk rá’, de egy idő után elveszíti a türelmét, és azt mondja: ‘Értsd már meg, kisfiam, meghalunk, a testünket leteszik a földbe, ott megeszik a kukacok – és kész!’ És azóta a gyerek fél, nem mer elaludni… Nem a kukac a baj, amire először gondolnánk, hanem az igazi baj az ‘és kész’. Ez az, amit a gyerek nem tud felfogni.”
Valakinek vagy valaminek – egy kedves rokonnak, kisállatnak, sőt sokszor egy kedvenc játéknak – az elvesztése még akkor is megterhelő a gyermek számára, ha nem mutat olyan erős reakciókat, mint a fenti példában. A meséről és a líráról pedig régóta tudjuk, hogy segít a hétköznap átéltek feldolgozásában, feloldásában is. Akkor miért éppen ebben a nehéz témában ne fordulhatnánk feléjük?
Erre az igényre reflektálva jelent meg a Petőfi Kulturális Ügynökség gondozásában Ayhan Gökhan és az IGYIC (Ifjúsági és Gyermekirodalmi Centrum) válogatásában egy különös érzékenységgel illusztrált versgyűjtemény, amelyben kiváló kortárs szerzők (többek között Both Gabi, Kiss Ottó, Ijjas Tamás, Tóth Krisztina, László Noémi, Demény Péter és sokan mások) negyvenkilenc különböző hangolású verssel mesélnek a halálról és az anyagon túli világról a gyerekeknek, a Szép Magyar Könyv díjas Orosz Annabella csodálatos illusztrációiba öltöztetve.
A kötetben különösen érdekes annak sokszínűsége: a szerkesztők formájukban, tartalmukban és komplexitásukban nagyon eltérő műveket válogattak be a gyűjteménybe. Az antológiában találunk olyan verseket, amelyeket – egy kis szülői segítséggel – már akár kisiskolások is megérthetnek (mint például Fekete Vincze Ugye hogy…, Both Gabi Talán és Kor című, kiváló versei vagy Haász János A szavaknál nincs című, szintén kiválóan megírt műve), és olyanokat is, amelyek komplexitásukból és jelképrendszerükből adódóan akár egy kamasznak is érdekesek lehetnek (ilyen lehet például Halmai Tamás Halhatatlanok napja, Markó Béla Kezdetben az Isten és Kántor Péter Másik dédnagyapám című költeménye).
A kötetet így viszonylag széles életkori intervallumban, körülbelül 5-13 éves kor között ajánlom, azzal a kitétellel, hogy a feldolgozáshoz mindenképpen szükséges felnőtt jelenléte, aki segíti a gyerek/kamasz befogadót az értelmezésben, és az olvasás során megjelenő érzelmek megbeszélésében. Így otthon a szülőkkel, irodalmi kiscsoportos foglalkozásként (itt lehet az utolsó, foglalkoztató oldalakra támaszkodni), vagy akár egy felolvasást követő beszélgetés során is mély élményként épülhet be a gyermekbe egy-egy mű, és az általa közvetített érzések.
A Felhőpárnát négy nagy egységre (Egy eget szereznék magamnak, Isten hol lakik?, Ez bizony a mi házunk, Most suhantál át) és egy rövid foglalkoztató fejezetre osztották fel a szerkesztők, akiknek a versek sokszínűsége miatt egyáltalán nem volt könnyű dolguk a rendezőelv megfogalmazásakor. Ez sajnos érződik is a köteten: az összkoncepció csak finoman sejlik ki, a fejezetek nehezen különíthetők el egymástól, amiben az egyes részek címei (noha csodaszépek) sem nyújtanak segítő kezet az olvasónak.
Az első egységben (Egy eget szereznék magamnak) az Ég és a Föld közötti átjárás jelenik meg a versek találkozási pontjaként, ahol az utolsó két vers (Fekete Richárd Angyal és Simon Réka Zsuzsanna Az angyalok című költeménye) már átvezet a második nagy témakörhöz, az “Istenes versekhez”. A harmadik részben a szövegek a családi viszonyok és a szeretteinkhez való kapcsolat témája köré csoportosulnak, míg a negyedik fejezetet az “Elmúlás és egyéb” címkével lehetne ellátni.
Eközben olyan sok az átjárás a fejezetek között (főleg az utolsó három egységben), hogy aligha beszélhetünk tiszta kategóriákról; ez egyrészt nehezíti a kötetben való eligazodást, másrészt kihat az olvasás élményére is: ha nemcsak egy-egy vers erejéig vesszük a kezünkbe a válogatást, akkor nagyon hiányzik valami támpont. Ezen már sokat segített volna az is, ha a tartalomjegyzék a könyv elejére kerül, esetleg egy előszó kíséretében. Szerencsére minden más vonatkozásban egyedi és szép élményt nyújt a kötet.
De a szépsége mellett miért is fontos ez a versgyűjtemény? A válogatásban sok olyan verset találunk, amelyek – egyfajta közvetítőként – átrepítenek minket elvesztett szeretteinkhez, egy másik létállapotba, legyen az hitvilágunk szerint az angyali birodalom (például Kollár Árpád Az én apum vagy Haász János A mindenható, és sok más című verseiben) vagy a folyton újjáéledő természet (Tóth Krisztina: Évgyűrűk), de a népi hiedelemvilágot megidéző költeményeket is találunk szép számmal a gyűjteményben (ilyen például Balázs Imre József A titkos fa vagy Bertóti Johanna Mantra című írása).
A válogatásban akadnak jobb és kevésbé jó versek is, de jellemzően magas színvonalú művekről beszélhetünk. Ezt a heterogenitást olvasztják egybe Orosz Annabellának a köteten átderengő, földöntúli illusztrációi. Hozzám a Felhőpárna azon versei álltak leginkább közel, amelyekben a szerzőknek sikerült a gyermeket megszólaltatniuk (és reményeim szerint megszólítaniuk is), a hiány érzését a gyermek perspektívájából megírniuk, ahol ez nem mindig a legmélyebb tépő-maró fájdalomként jelenik meg, hanem hol csak egy megállapításként, hol egy kérésként, vagy akár kíváncsiságként vagy reményként.
Különösen szeretem azt a Kollár Árpád-verset, ami a fenti kategórián túl vagy belül (angyali-istenes versek) egy másik csoporthoz, a gyermeki ima formában írt versekhez is besorolható volna (erre szép példa a kötetből Kiss Judit Ágnes Esti Ima című költeménye is). A gyermeki leleményesség, tisztaszívűség és az ima bensőséges jellege (amely olyan, mintha a résnyire nyitott ajtó mögül hallgatnánk a gyermekünket) nagyon szépen rajzolja meg az imádkozó gyermek karakterét.
Szintén nagyon találó formát és nyelvet hoz a gyűjteménybe Both Gabi és Ayhan Gökhan: a kötetben helyet kapó verseik nagyon jó érzékkel jelenítik meg azt a könnyedséget és fantáziavilággal összemosódó valóságot, ahol a kisebb gyerekek a legkomolyabb témákról is beszélni tudnak. A versek megszólítják ezáltal a kicsiket, de a szülőkre is hatnak, figyelmeztetve, hogy még ha a gyermekek másképp vagy látszólag kevésbé is fejezik ki az érzéseiket, dolgoznak bennük az átéltek.
Ha én is meghalok,
tudok még beszélni visszhanggal.
Azt mondom majd:
sziasztok, meghaltam.
Így visszhangolok.
Majd.”
Both Gabi: Talán (részlet)
Ilyen gyermekperspektívából ír, és nagyon szerethető nyelvet, képeket használ Ijjas Tamás is Emlék című versében, ahol az unoka a maga kedvesen bitang módján vesz búcsút a haldokló nagypapától:
Azt mondja, szivaros nagypapit éjszaka
elvitte a szíve, de nagyon messzire, egészen
az égbe. Nagypapa szeretett létrára mászni,
én mindig ijedeztem, de én eddig csak a leeséstől féltem,
nem pedig attól, hogy a szívem, mint valami
lufi, felemel az égig.”
Ijjas Tamás: Emlék (részlet)
Haász János Szavaknál nincs című műve szintén közel került hozzám. A verset a gyermeki naivitás által keltett lágyság mellet egy-egy jeges fuvallat is áthatja, hogy aztán a költemény végén a veszteség fájdalma jégcsapként fúródjon a szívünkbe.
Külön élményt nyújtanak a Felhőpárnáért az idei évben Év Illusztrátora címre jelölt Orosz Annabella érzékeny illusztrációi, amelyek finoman oldják az elmúlással és eltávozással elkerülhetetlenül együtt járó, nehéz érzéseket. Éteri illusztrációi reménnyel és szelíd misztikummal hatnak át egy olyan kötetet, amit akkor is megéri forgatni, ha nem használni szeretnénk, hanem élvezni az igényes szövegek és az azokat átható képi világ harmóniáját.
A válogatás különlegessége, hogy ebben a nehezen megfogható témában úgy kínálja fel a feldolgozást segítő történeteket (válaszként arra a kérdésre, hogy mi is történik a halál után), hogy közben puhán megtart, közösséget teremt és feloldást nyújt.
