Tombor Zoltán első kiállítása egyesíti a művész divatfotóit, szubjektív fotóit, illetve hagyományos értelemben vett portréfotóit. A különböző irányok közösek abban, hogy mind hordoznak olyan elemeket, amik önmagukon túlmutató értelmezéseket kínálnak. A tárlat minden képe mélyebb tartalommal bír, mint amit a néző első pillantásra feltételezne.
Betekintés előszörre
A tárlatba belépve, az első emeleten látható alkotások között rögtön érezhetjük, hogy tematizált összeállítást láthatunk. Itt ugyanis az elszigeteltségre és a karantén hangulatára asszociáló képekkel találkozunk. Megjelennek kompozíciós gyakorlatok, színjátékok, amelyek közül a szürkeárnyalatos – feketefehér – képek a legmarkánsabbak.
Az itt megjelenő szimbolikus, sokszor átvitt értelmű ábrázolások több síkon is értelmezhetőek. Ez annak köszönhető, hogy nemcsak mögöttes, hanem elsődleges jelentések is megjelennek. Így a néző – azon kívül, hogy saját értelmezést is találhat – a művész saját értelmezésén is töprenghet. Ez pedig jó játékot ad, és emellett személyessé is válhatnak a művész alkotásai.
Divatfotók a másodikról
Bár a tárlat első részén is megjelennek divatfotók – vagy a divatfotó eszközeit alkalmazó képek –, a legtöbbet az épület következő emeletén találjuk. Itt olyan, a műfaj szabályai és esztétikája szerint készült fotográfiákat tekinthetünk meg, amelyek azon kívül, hogy ezeket az elveket alkalmazzák, túl is mutatnak rajtuk.
A hatás egyik részét a tárlat többi képe adja, amelyeknek a kontextusa más értelmezést ad az egyes alkotásoknak. Ezen kívül bizonyos képi elemek, színek vagy alakok tovább erősítik az alkotó művészi szándékait. A divatfotó műfaji sajátosságai miatt itt azonban találkozhatunk képi közhelyekkel is, illetve olyan képekkel, amelyek egy sorozat vagy kollázs részei, így önálló értékük kevésbé hangsúlyos. Képi hibákról vagy hiányosságokról azonban itt sem beszélhetünk, mivel kigondolt, jól megvalósított fotókat láthatunk.
A kiállítás képeinek összességéről is elmondható, hogy rendszerint szabályos kompozíciókat vonultatnak fel. Megjelennek olyan alkotások, amik az aranymetszés szabályait követik, és olyanok, amik az átlók felé mutató irányvonalak mentén rendeződnek. Egyes képek, főleg a divatfotók középpontos tájolásban készültek. Ez a fajta feszített szabályosság általánosságban is a műfaj sajátja, így meglepetésszerű, amikor egy ilyen, egyébként bevett formulát alkalmazó kép mégis túlmutat ezen.
A tárlat termeinek berendezésében kiváló kurátori munkát láthatunk. Sárvári Zita nemcsak a terek elrendezését, és a képek tematizálását valósította meg tökéletesen. A képek szerialitását és párokba rendezését is remek érzékkel oldotta meg, így néhány kép – a környező képek adta kontextusnak és asszociációs viszonynak köszönhetően – többletjelentést is kapott.
Ez amiatt fontos, mert egyes képek, amelyek inkább a stílusgyakorlat szintjén mozognak – kifejezetten igénylik, hogy egy összhatás részeivé váljanak.
Tér az összhatásoknak
Ez az összhatás a kiállítás egyik külön álló termében még teljesebb értéket kap. Itt az oldalsó falakon azonos, ám egyre elmosottabb képek sorakoznak. A szemközti falon az oldalt kiállítottakhoz képest egy jóval nagyobb jelenik meg, de ez a leghomályosabb. A képek játéka nem csak a kis- és a nagy méretű fotók közötti párbeszédben tűnik fel, hanem a sorrendbe tett képeknél is. Az így megalkotott folyamat természetét remekül mutatja, hogy a közvetlenül egymás mellett szereplő képek között alig látni különbséget, a folyamatos elhomályosodást jól csak az első és az utolsó összehasonlításából lehet látni.
Merész, de jól működő kísérlet, hogy a képek önmagukba vett jelentését az alkotó egy összhatásra váltja be. Hasonló kísérlet – bár nem ilyen explicit módon – a tárlat más termeiben is látható, és a kiállítás egésze is hordozza ezt a hatást. Ennek ellenére azt lehet érezni, hogy talán ennek esett áldozatul egy másik élmény, amit az egyes képek önálló hatása képes megadni. Ezek feloldódtak az összhatásban, amely összhatás talán elmarad egy igazán nagy kép katartikus élményétől.
Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy egy kortárs alkotó, a közvetlen jelen eseményeire és hangulatára reflektáló tárlatán anakronizmus volna a múlt század divatja szerint installálni. Az sorozat- vagy kollázstechnika alkalmazásának bírálója így – bár bírálata jogosnak látszik – mégis megfeledkezik valamiről. Az indokolatlannak tűnő képelhelyezésnek ugyanis közvetlen oka a trendekre történő reflektálás. Az a szemlélet, ami a katarzist háttérbe szorította, és ehelyett egy általánosabb élményt hozott fókuszba. A kor mennyiségi képfogyasztása, és az Instagram feedeken edzett szemlélők ugyanis nem katartikus képeket keresnek, hanem élményt. Ezt pedig egy ilyen kiállítási mód hozhatja el, ami talán pont erre mutat fel egy reflexiót.
Ugyanígy nem mondható az sem, hogy a kikerült alkotások időszerűek lennének, mert ez ebben az esetben azt jelenté, hogy hajlamosak az időszerűtlenné válásra. Tombor Zoltán tárlata ugyanis olyan fotókból lett összeállítva, amelyek nemcsak a jelenben, hanem tágabb horizontokban is értelmezhetőek és érvényesek. Ez pedig nem kis fegyvertény.
