A fényképezés már sok évtizede mindenki számára elérhető. A Kodak No. 1. megjelenése óta bárki készíthet könnyen és egyszerűen fényképfelvételt. Ahogy a technológia fejlődött, úgy lett egyre többek számára elérhető, és úgy lettek egyre könnyebben használhatóak a készülékek is. A digitális technológia megjelenése, majd később az okostelefonok elterjedése mindenkihez elhozta a fényképkészítés lehetőségét. De hogyan változtatták meg ezek az új vívmányok mindazt, amit a képalkotásról gondoltunk?
Fényképezés a kezdetekkor
A fényképezés kezdetén a dokumentálás volt az elsődleges feladatkör, amit az új technológiának be kellett töltenie, így ekkor a családi portrék, a fontos eseményeket megörökítő felvételek és a tájképek voltak a legjellemzőbbek. Ekkor a fényképezés ritka és ünnepélyes eseménynek számított, ennek tudható be az is, hogy a 19. században készült portrék alakjai ritkán mosolyognak a képeken.
Művészi igényű fényképek ekkor ritkábban készültek. Ennek egyik oka az lehet, hogy a fényképezésre a valóság megörökítésének legfontosabb eszközeként tekintettek. Korábban főleg a festészet volt hivatott arra, hogy képi ábrázolással örökítsen meg valamit a valóságból, de erre a fotó jóval alkalmasabbnak bizonyult, mivel gyorsabban és pontosabban tudta megörökíteni a valóságot, és – talán ezért – sokáig hitelesebb dokumentumnak számított.
A technológia fejlődésével a szakképzett fotográfusokon kívül már más is tudott felvételeket készíteni. A 20. század első felében a kis- és középformátumú fényképezőgépek alapvető ismeretekkel már könnyen és jól használhatóak voltak. Ekkor a családi fényképalbumokban megjelentek a nyaraláson, születésnapokon, esküvőkön készült képek, amiket az emberek már saját maguknak fotóztak.
A fotózáshoz szükséges nyersanyag ára azonban gátat szabott annak, hogy minden jelentéktelen dolog rögzítésre kerüljön. Valamennyi exponálást érdemes volt mérlegelni, többek között azért is, mert egy tekercs filmre legfeljebb 12, vagy 24 felvételt lehetett rögzíteni.
Az új művészeti ág
A fotó a hozzá kapcsolt előítéletek ellenére mégis belépett a klasszikus művészetek közé. Amellett, hogy objektív dokumentációt tesz lehetővé, szabad teret ad a szubjektív, művészi felhasználásnak is, mivel az, hogy az elkészült kép a valóság melyik szegletét, honnan, és hogyan mutatja, a fotós érzékétől függ.
Egy megragadott pillanat a témához illő komponálással és térkezeléssel képes arra, hogy saját világot teremtsen, ahogyan azt például a festészet, a tánc, vagy a zene teszi. A legfőbb különbség az, hogy egy teljesen automatizált készülékkel bárki képes fényképet készíteni, viszont festeni, vagy zenét szerezni ilyen eszköz hiányában csak szakmai jártassággal lehetséges.
A technika korlátozott lehetőségei ellenére sokan művészi szintre tudták emelni a képalkotást, ugyanakkor a dokumentációs szándék sem veszett ki. Robert Capa, az ismert haditudósító fényképeit sokan ismerik, az ő művészete mutatja be a legjobban, hogy e két szándék hogyan tudott a legjobban összefonódni. A frontról készült fotói ugyanis alkalmasak voltak arra, hogy újságok, esetleg plakátok elemeivé váljanak, és hogy ezzel sokak megismerhessék, milyen testközelből a háború.
Ezek a képek azonban a téma puszta megmutatásán többet adnak. A dokumentáció jellege, pontossága, illetve az egyéni nézőpont művészi értékkel ruházza fel a pillanat rögzítésére szánt képeket. Jól látható az is, hogy ez a két szerep jól megférhet egymás mellett, miközben kettős értelmezési síkot is felkínálnak.
A korban dokumentációs szándék mellett a l’art pour l’art irány is megmutatkozott a fotózás művészetében. Moholy-Nagy László világszerte ismert alkotóként számos olyan fényképet készített, amely absztrakt, egyénileg rendezett elemeket vonultatott fel. A Bauhaus és a konstruktivizmus elemeit nagy hozzáértéssel alkalmazta fotóin, ezzel olyan egyéni világot megalkotva, ami a valóságostól teljesen eltérő látványelemeket hozott.
Kijelenthetjük, hogy ezeket a képeket az objektív dokumentáció szándékát háttérbe szorítva, főleg a művészi elképzeléseinek mentén készítette. Ezzel azt is megmutatta a nagyvilág számára, hogy a korábbi elképzelés – miszerint a fotó elsősorban a dokumentáció eszköze – meghaladott, és a szubjektív kifejezés eszközéül is érdemes a fotót választani.
Onnantól fogva, hogy széles közönség számára lett elérhető a fényképkészítés, egyre többen és egyre többet fotóztak. A dokumentálás szándéka, ami már a kezdetektől elkísérte a fotót, most is jelen van. Életünk minden fontos, vagy fontosnak hitt eseményét rögzíteni kívánjuk, viszont már egyre kevésbé csak saját magunknak.
Az okostelefonok elterjedésével a fénykép készítése, és annak megosztása végletesen leegyszerűsödött, ami azt eredményezte, hogy a két dolog mára szorosan összekapcsolódott. Mit ér az a fotó, ami nem jut el senkihez?
Úgy tűnik, hogy a megosztás nélküli fénykép nem tölti be az elsődleges feladatát, vagyis azt, hogy sokakhoz elérjen.
Hol áll ma a fotó?
A fotózás szándéka az elmúlt másfél évszázadban keveset változott. A legjellemzőbb szándék egy-egy fénykép elkészítése mögött ma is az, mint bármikor ezelőtt: a dokumentálás. A legfőbb váltás ott érhető tetten, hogy korábban a rögzítés csak szűk kör számára készült, amennyiben persze nem egy újság fotósa, vagy egy megrendelésre dolgozó fotós készítette. A ma készült fényképek többsége a megosztás szándékával kerül leexponálásra, ami mögött különböző indítékok állhatnak.
Ezen a ponton különösen ébernek kell lenni! Ugyanis ami korábban gond nélkül dokumentálható volt, az ma már könnyen lehet, hogy nem az. Aminek a család számára készült fotóalbumban lehet helye, annak nem biztos, hogy a közösségi média felületein is lesz.
A megosztás szándékával fotózni nem ördögtől való dolog, de érdemes megvizsgálni, hogy az adott kép hova való. A kép értékét nem a megosztás, és nem a megosztással járó reakciók adják. Van úgy, hogy valahol egészen máshol keresendő.
