Furcsa madarak öntetszelgő parádéja. Viharvert meg nem értettek egymásba kapszkodása. Fiktív nemi identitások, „degenerációk” katalógusa. Kreatívabbnál kreatívabb skatulyákkal illették már a különböző Pride-okat, azon belül is a Budapest Pride-ot, a magyarországi LMBTQ-közösség és szolidáris köreik felvonulását. A homoszexualitást pedofil-diskurzusba keverő júniusi törvényrendelet után az idei eseményt különösen sarkalatos prekoncepciók árnyalhatták – volna. Ott voltunk, láttuk, hogy mégsem tették.
Ezzel együtt is felemás az első benyomás. Izzadt, arcnélküli tömeg az eredeti starttól visszább, a Madách helyett már a Deák téren is. Savanyúan összepréselődő testek, lassú beengedés az egyébként indokolt táskaellenőrzések miatt. Végtelen várakozás az indulásra a szűnni nem akaró kánikula centrumában. A sor elején valahol valakik beszélnek; az eleje hallja: tapsol; mi, a végén: tapsolunk, mert az eleje tapsol. A meglengetett zászlók, a közös éljenzés eufóriája, sőt még korábban, a beengedő vagy mercheket kínáló önkéntesek türelme – ezekért mégis megéri.
Persze amikor végre megindulunk, ismét egymás nyakában, szétveri dobhártyánkat a kövér techno, izzik az úttest. Együtt verítékezik ezerféle induviduum, de ügyelve a másikra. Nem egy ideológia habarcsolja össze, már ha a humanitást nem ideológiának vesszük, hanem alapérzületnek. Aztán a sorhosszú zászló, nagyobb hányadunk aláfér. Zsibbad tőle a kar, akik eleresztik, otthagyják, a helyükre nem jönnek, a zászló nyúlik, gabalyodunk a szövetbe.
Mondjuk, ki ígérte, hogy könnyű lesz vinni? Hogy nem fog égni a beton, hogy a kakofóniából tisztán kiszűrhetők a kulcsmondatok? Csak amíg az egyszeri szolidáló, az alkalmi publicista számára ez kölcsönteher, addig többezreknek kényszerű rutin, hogy elfogadtassák identitásuknak ezt a szeletét, mégse hagyják magukat erre a szeletre redukálni. Hogy nem teszik hiába, a harmincezres tömegre jutó nyolcvan ellentüntető mutatja, akiket úgy kellett különkordonozni biztonsági okokból, el ne sodródjanak.
Győzelem-e ez? Ha az, akkor nem az abnormalitás győzelme a normalitáson, hanem a humánumé az autokráciákat is hajtó fals szelekción. Ha pedig nem az, csak azért lehet, amiről ez a vonulás is szólt: nincsenek oldalak. És nincs győzelem; nem kell, ha elbontjuk a szekértáborokat.
Herczeg Orsolya galériája
