Hiába gondolta azt az emberiség, hogy végre van valós alternatívája a televíziónak, amely már az összes kreditjét eljátszotta az új generációk szemében az érvénytelen tartalommal és a töménytelen reklámáradattal, mégis csalódnia kellett. A YouTube-ra is megérkeztek az új generáció dögkeselyűi.
Nem újdonság, hogy a YouTube-ra tartalmat készítők – továbbiakban: youtuber(ek)– reklámtartalmat készítenek csatornájukra, már évekkel ezelőtt is láthattunk ilyeneket. Nem mondható ördögtől valónak, hiszen valamiből fent kell tartani magukat és a csatornát.
A valódi probléma akkor kezdődik, amikor egy csatornán a tartalom már csak töltelék a reklámok között, akár a TV-ben. Mára különböző cégek – főleg az élelmiszeriparból és számítástechnikai ágazatból – szponzorálják a youtubereket reklámanyagért cserébe.
Én meg tudom érteni azt, amikor valaki egy egzotikus ételről mond véleményt, de amikor a sarki boltban is kapható chipsről csinál ötven youtuber minimum tízperces videókat, valahogy elvesztem minden türelmemet velük kapcsolatban. Rossz, értelmetlen tartalmat gyártani azonban nem akkora bűn, mint az összeszedett nézőseregnek a tudtukon kívüli agymosása reklámokkal. Még az olyan minimális elvárásokat sem teljesítik sokan, hogy figyelmeztetik a nézőit, hogy bizony most szponzorált tartalom következik. Súlyos erkölcsi deficit a kihagyása, hiszen ennyire sem tartanak akár több százezer embert. Az adott cég marketingesei megalkotnak általában valamilyen vér ciki, vállalhatatlan ,,kihívást”, amihez feltételen szükséges az ő termékük. Lefordítom magyarról magyarra: emberek tömegei képesek önként reklámot nézni, megosztani azt, úgy, hogy hálásak érte a feltöltőnek, miközben a tartalom annyi, hogy valaki zabál a kamera előtt bekötött szemmel és ki kell találni, hogy ez a chips sós vagy sajtos. Micsoda izgalmak! Micsoda kihívás!
A probléma ezzel a hálával van. Elérkeztünk abba a korba, ahol az emberek megköszönik, hogy a youtuber hajlandó mosni az agyukat egy kis reklámmal, ha nincs videó egy ideig, a feliratkozók már egyből gyászolják a kárba ment órákat, ahol kedvencük nem zabált kekszet tíz percen át egy videóban. Hiszen már sikerült felépíteniük a kis személyi kultuszt, rajongótábort. A reklámokhoz ma már nemcsak ismeretlen arcok kapcsolódnak, hanem olykor igen erős érzelmek, akár rajongás is. Aki ismeri a teleshop-blokkok súlyosan kínos perceit, az képzelje el: ez olyan, mintha több százezer ember rajongana Horst Fuchsért, mert éppen valami piacos kést próbál 15 percen keresztül rásózni azokra a nézőkre, akik ráérnek hétköznap délelőtt a tévé előtt ülni.
Ha valaki veszi a bátorságot, és megjegyzi a kommentszekcióban ezt a kihágást, egyből meglincselik a habzó szájú rajongók, így a youtubernek már dolga sincsen az esetleges elégedetlenkedőkkel, akik még emlékeznek az egykori progresszív tartalmat gyártó videósra. Az ilyen hangok már el sem jutnak hozzá, vagy ha igen, a legjobb egyszerűen nem reagálni rá.
Nagy esély volt ez számunkra egykor. Mielőtt beruháztunk volna valami drágább technikai fejlesztésbe vagy cserébe (legyen az kamera, telefon, videokártya, processzor), a YouTube-on szinte azonnal találtunk őszinte kritikát, ami fenntartások nélkül figyelmeztetett az adott termék minden hibájára – manapság ez a trend már kihalóban van, hiszen a véleményeket ma már gyakran megvásárolják: van az a pénz, amiért a tesztelőknek az ipari hulladék is szexi.
Óriási segítség lenne ez abban a világban, ahol már a fogkrémet is szexualitással adják el. Ismerős lehet mindenkinek a reklámokból: fogat mos a férfi vagy nő a drága fogkrémmel (ügyelve persze, hogy a fogkefére a fél tubust rányomja, hiszen gyorsan kell majd venni a következőt), majd az ezt követő képkockában már vakítóan mosolyoghat rá egy attraktív csávóra/nőre egy drága étteremben, ami előtt áll egy sportkocsi, vagy inkább kettő.
A szexualitás vezet el ahhoz a jelenséghez, ami nálam kiverte az erkölcsi biztosítékot. Az igazán ,,innovatív” videós, aki az ő személyes kis chips- vagy hamburgerreklámjához a lehető legmagasabb nézettséget akarja hozzárendelni, maga mellé ülteti a barátnőjét. Ne legyünk politikailag korrektek – mindenki tudja, hogy férfiaknak több terméket el lehet adni bikinis csajokkal, mint kidolgozott testű férfiakkal nőknek. Tehát ott ül a kis barátnő, aki ha nem youtuber az esetek nagyobb részében csak ül és bámul, maximum bólogat. Talán forgatás után visszazárja őt a pincébe, vagy elteszi a szekrénybe. Nem értem, hogy lehet ilyen undorító módon megrabolni az emberi kapcsolatokat. Talán tíz év múlva ez is elfajzik úgy, hogy a videós már fehérneműben ülteti oda a díszbigét, hogy etesse valamivel.
A továbbfejlesztett mód az, mikor mindketten youtuberek, és közösen gyártják ugyanazt az érvénytelen tartalmat. Igyekeznek a reklámmentes videókat úgy legyártani, hogy a lehető legkevesebb időt, kreativitást és munkát igényelje, nehogy elvegye az időt a jó kis zsíros promóciózástól. Talán már közös szerződésük is van, ahol ketten megtárgyalják, hogy kinek mikor mennyi ilyen tartalom jelenik meg a csatornáján. Igazságosan feldarabolják egymás lelkét egy bozótvágó késsel, hogy azt arányosan lehessen pénzre váltani. Ennyit ér egy szerelmi kapcsolat. Talán majd a gyerekük megkérdezi, hogy ugyan milyen volt a tinédzserkoruk, a húszas éveik dereka, majd mondhatják: „Hát fiam, megpróbáltam anyád fényvisszaverő képességéből a lehető legtöbb pénzt kifacsarni, nagyjából ennyi.”
Sajnos úgy érzem, hogy ez még csak a kezdet. Még bőven van hova elfajzania ennek a néhány éve még ígéretesnek tűnő felületnek. Ahogy a trendek változnak, ezeknél csak meredekebb dolgokra számíthatunk. Tehetetlenül nézzük, hogy az átlag GamerPisti2009 (látni kell: a 2009 a születés éve) nicknevet viselő kisgyerek apátiába zuhan, ha ezek a Youtube-celebek éppen pár napig nincs mivel mossák az agyát. A reklámcégek konferenciáin közös orgazmust élhetnek át a vezérigazgatók és kreatívok a gondolattól, hogy sikerült kitermelni egy generációt, mely már nem csupán a terméktől, hanem a reklámtól is függ, könyörög érte, és képes megvédeni azt, ha kritikák érik.
