Egy éves kihagyást követően augusztus 16. és 20. között visszatért a Nyolc Ág Művésztábor, az újjászületést pedig tovább szépítette, hogy a rendezvény hazatért az origójába és szellemiségének aktív alapját képező helyszínére, Kámba, a Bezerédj kertbe.
A legutóbbi táborokhoz képest bár kisebb létszámmal, de annál bensőségesebb atmoszférával teltek a napok, emiatt a szervezők úgy döntöttek, hogy a hagyományoktól eltérően ezúttal titkos naplót íratnak a tábor három, kijelölt résztvevőjével: Élő Csenge Enikő, a tábor közösségének hosszú ideje aktív tagja, Kocsis Marcellel, a Nyolc Ág egyik alapítója és kezdetétől résztvevője és Áfra János, az idei líraműhely egyik vezetője és az V. tábor egyik meghívott vendége írta meg a tábor három napját lírai naplójában Vincze Márton képei kíséretében.
A szervezők és a résztvevők nevében köszönjük nekik, hogy megörökítették az élményt, illetve köszönjük a helyszínt Kám Község Önkormányzatának, Némethné Doma Ritának, a támogatást a Vas Vármegyei Önkormányzati Hivatalnak, a Szépírók Társaságának, Ady Edinának, Kónyáné Németh Máriának és természetesen Vas megye minden tűzoltójának.
1. nap – Élő Csenge Enikő
Nem úgy jöttem, ahogy mindig. Pedig itt minden a régi. Régi a csend, a nyugalom, a béke, régi az erdőszag, a parázs, a lilás fények, minden mosoly, minden ölelés egészen régi, régi és tartós, hasonlít az örökléthez. Én viszont nem. Valami megváltozott. Zilált lettem és nyugtalan, magamból kitaszított, kietlen és szomorú és tehetetlen, mint egy kóbor vakarcs.
Nem úgy jöttem, ahogy mindig. Pedig itt minden a régi. Kezek nyúlnak felém, barátok kacsintanak, idegenek szeretettel ölelnek. Minden a régi, csak én nem. Ezért jógázni kezdek. Beállok egy körbe, követem a mozdulatsort. Nyújtok, egyensúlyozok, aki ügyes, a fejét is emeli. Én is az vagyok, persze, az vagyok. Felemelem a fejem, az eget nézem, madarakat vizslatok. Leteszem a pózt, mellettem a legkedvesebb lány, én az nem vagyok, ettől szomorú leszek, de nem lehet mindenki kedves, vagy csak én nem lehetek az, mert én tényleg nem vagyok. De ő rámnéz, mosolyog, nyugtat. Megérzem a régi szagokat.
Nem úgy jöttem, ahogy mindig. Ami régi, az én nem vagyok. A fűben fekszem, halk zene szól, az eget nézem, a szemem, mintha tapadna a kékre, nem pislogok. Aztán meglátlak, táska van nálad, indulsz és azt mondom, persze, megyek én is. Verseket olvasunk, kártyákat húzunk, elmesélünk olyat, amit nem kéne, mondunk mindent, amit már rég tudunk. De mindenkinek jó, és a mindenkibe még én is beletartozom. Hiába a bűn, a megszégyenülés felirat, te meg én mindig mi leszünk. Mindenki beszél, mindent értünk, versben jók vagyunk, vagy ha nem, hát figyelünk, tisztelünk, megköszönünk. Szép órák, ismerős szagok.
Nem úgy jöttem, ahogy mindig. Valamiért tudom az utat vissza. Több ezer szúnyog. Kell a közös ellenség. Szerencsénk van. A rovarokra esik a választás. Aztán gyúrok. Tapad az agyag, törik, vágom, nyomom. Csipkés, gyönyörű. Hálás vagyok. Negyedikben agyagoztam. Valamim megint van, ami régi. Kiteszem száradni melléd, kiteszed száradni mellém.
Mire lemegy a nap, egy pohárból iszunk. Barátaink a hitványságról beszélnek, szól a két B, Bartók meg ByeAlex, amit mondanak, felüdít, megnevettet, aztán disznót vágnak a vásznon, bárcsak így írnék monológot, vajon mit jelent ellenállni, vajon a festéktől szimbólum lesz, vagy csak szar. Korán megyek aludni, mert mostanában korán megyek aludni, pedig azt mondják, én vagyok a lelke, hogy mindig is én voltam, azt mondják, emlékezzek, az ilyesmi nem tűnik sehova, hogy nem vagyok kóbor vakarcs, egyáltalán vakarcs sem vagyok, és hogy jöhetek bárhogy, ettől még minden a régi, és hála nektek, ebbe a mindenbe én is beletartozom.
2. nap – Kocsis Marcell
Ha a Nyolc Ág számunkra egy művésztábor, akkor a Kám körüli szúnyogoknak maga a fesztivál. Minden bizonnyal az összes résztvevő vérét adta a következő szúnyoggenerációk sikeres felcseperedéséhez, hiszen egy-egy vérszívás után az apró rovarok rendelkezhetnek a szükséges kalóriákkal ahhoz, hogy lepetézzenek egy szimpatikus pocsojába. Vas megyében ma abból van elég…
Természetesen ez a gondolat nekünk minden, csak nem vigasztaló. Arra viszont nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit (vagyis, inkább kit) esznek, amikor mi nem vagyunk itt.
A tábor emberi lakói, ha nem csapkodtak és sziszegtek középkori átkokat, azt hiszem, jól mulattak a második napon is. A délbe nyúló reggelt Kovács Kristóf kezdte dobworkshopjával, ahol a résztvevők teste is a hangszerré változott. Elnézve a körben álló, kezükkel és lábukkal a taktust verő társaimat, nyilvánvaló, hogy egykor régen szintén ez volt a legeslegelső olyan eszköz, amely hangszerré változott.
Ebéd után a szorgalmasak és fejben frissek Áfra János és Horváth Florencia költők vezetésével valahol messzebb líraműhelyt tartottak, ahonnan csak három felé tértek vissza. Néhányan ezután tőlem és Nagy Dávidtól hallhattak pár szót az íjászkodásról és íjászkodó őseinkről is, majd kipróbálhatták a fegyvereinket.
Mindig akad pár olyan ember, akinek mintha a kezébe teremtették volna az íjat, holott eddigi életükben alig csináltak ilyesmit – másoknak nehezebben, de reményeim szerint nem kevesebb élvezettel megy. Mindenesetre ez egy olyan sport, amely leginkább nem tehetség, hanem a rendszeres gyakorlás kérdése (bár úgy gondolom, hogy ez nagyrészt a versírásra is igaz).
Ha már versek, itt volt velünk Kemény István is, aki halk, intelligens és érdeklődő. Nagyon furcsa érzés olyannal beszélgetni, aki az egyetemen tananyag volt és a verseivel tanultunk meg lírát elemezni. Természetesen ő is olyan, mint bármelyikünk, éppen ezért érdekes érzés vele lenni.
Bence vezetett vele egy pódiumbeszélgetést késő délután. Biztos vagyok benne, hogy ez mindkettejük legakciódúsabb beszélgetése volt, ugyanis az első hét perc után megérkeztek a rumi, kámi, majd a vasvári tűzoltók is. A sátortábor közepén egy öreg fa hatalmas ága megadta magát az idő munkájának és recsegve-ropogva kereste útját a talaj felé. Sajnos egy másik ágon fennakadt, így szükséges volt, hogy kiszálljanak a tűzoltók. Sokat ők sem tehettek vele, most mindannyiunknak nagyon vigyázni kell, pár társunknak költözniük is kellett.
Ezután a beszélgetés rendben folyt: jól esett szellemi birkózást hallgatni, kicsit az embert is elemezni a költő mögött, aztán figyelni, hogy milyen nehezen jönnek elő szavai. Eszembe jutnak híres költőinterjúk vagy rádióműsorok… Mindenesetre egy színésszel könnyebben ment volna az ilyesfajta önfeltárás, igaz, nem lett volna fele ennyire sem érdekes.
Este (már-már éjszaka) Nagy István, a Kassandra zenekar frontembere (ez a kicsit szőrös, bajszos angyal) adott koncertet, játszotta számaikat. Looperrel dolgozott, így csalta elő egyedül és gitárjával kellemesen pszichedelikusnak ható dalaikat – neki kemény munka, nekünk kiváló móka volt.
A második nap itt végződött, ha nem számoljuk a kora hajnalig tartó éneklést, beszélgetéseket és az egyéb, ilyenkor megszokott nyáresti csodákat.
3. nap – Áfra János
Kreatívírás-műhelyt moderálni inspiráló kihívás. Akkor is, ha a résztvevők életükben először, pusztán kikapcsolódásképp kísérleteznek szövegek létrehozásával, és akkor is, ha már a szakmában avatottak, sőt, maguk is szakmabeliek, folyóiratközlésekkel, kiadásra váró vagy megjelent kötetekkel. De mi van, ha a csapat tagjai különböző hátterű és eltérő ambíciókkal bíró emberek? Akkor mindenekelőtt az összetartó, empatikus közeg megteremtésére van szükség, és a reális célok kijelölése is csoportfeladat. Ezt a folyamatot ezúttal nem egyedül kellett koordinálnom, hiszen Horváth Florenciával együtt kaptunk felkérést a Nyolc Ág Művésztábor líraműhelyének vezetésére. A közvetlenebb kapcsolódást személyes hangú bemutatkozással segítő kártyás feladattól a gátlások feloldására és a kreativitás megélésére koncentráló asszociációs játékon, valamint az egyéni írásfeladaton át jutottunk el egy közös szöveg létrehozásáig.
A harmadik – a korábbiaknál fáradtabban induló – napra a bizalmi légkör már adott, és az újdonsült táborozók is elég bátrak ahhoz, hogy felolvassák írásaikat. Még az előző esti vendég, Kemény István érdeklődő jelenléte sem hoz zavarba senkit. Váratlanul ambiciózus, ígéretes darabok is elhangzanak, és nem csak a már rutinos szerzőktől. Jakobovits Kitti pszichológus-irodalomterapeuta például élete első versében a szentekkel kapcsolatos ambivalens érzéseit ragadja meg figyelmesen. Kisebb, termékeny nézetkülönbségek akadnak persze, ám a szerzők kivétel nélkül hálásan fogadják, odafigyeléssel jegyzetelik az építő észrevételeket, felvetéseket. A kritika is könnyebben viselhető, ha nemcsak megalapozott, de támogató hangon szól. Az utolsó műhely végén tapssal köszönjük meg egymásnak a közös munkát, és elindulunk a táborszéli kék filagóriából a szúnyogok uralta központi térségbe, megkóstolni a Vincze Bence atyai szeretetével fűszerezett lecsós rizst. A Nyolc Ág Művésztábor vezetője csak egy pillanatra veszti el türelmét, mégpedig amikor a vérszívók is vadul gyülekezni kezdenek az ebédhez a forró kondér felett.
A szokásos praktikák nem mentenek meg a csípésektől, ezért kosarazni indulunk a pályára, majd ókori filozófusok módjára rójuk a köröket Bándi Mátéval a forró aszfalt felett. Napba tekintgetve diskurálunk baloldaliságról, tradicionalizmusról, anarchomiszticizmusról és a versek hatalmáról. Aztán a sírásközeli csendet a performansz kezdetét jelző dudaszó töri meg. Arra érünk vissza, hogy W. Horváth Tibor két gigantikus fakanálra erősített habverőt rángat a fűben ülők feje fölött, majd a földtől való elrugaszkodásra és az égbe emelkedésre szólítja fel a jelenlevőket. Lefekszem két szalmával kibélelt zsákra, és égbe emelem karjaim, hullámozni kezdek a meditációs zene ritmusára. A társaság kisebb része válaszolgat a performer kérdéseire, fesztelen-feszengve, míg a többiek arrébb húzódnak. Még a művész hangja is el-elcsuklik közben, pedig végső soron a létszámcsökkenés egy Távolságtartási gyakorlatok című program esetén akár sikerként is elkönyvelhető. Az előválogató után maradók egy közös performansz megvalósítására is hajlandónak bizonyulnak – előbb a pályán kámehámézva tologatjuk egymás közt a levegőt, majd a Fekete Pákó által is megjárt betonszínpadra gyűlve kezdünk hozzá egy közösen megtervezett pszeudorítus végrehajtásához.
Az energiaáramoltatás Bence és köztem később is folytatódik, kiderül, hogy Istvánt sem hagyja hidegen a metapszichológia, kávézni indulunk hát hárman, hogy megfejtsük az emberiség történetének nagy rejtelmeit Göbekli Tepétől a pszichedelikumok emberi kreativitásra gyakorolt hatásán át a kocsmázás rítusaiig. Amikor a szomszéd asztaltól Szerényi Szabolcs is bekapcsolódik, a fajunkat majd minden fontos kulturális gyakorlat terén megelőző Homo Naledi meg a nagy kihalási események is szóba kerülnek. A táborhelyre visszatérve Kollár-Klemencz Lászlóval találkozunk, aki elmeséli, hogy éppen középkori népballadák megzenésítésén dolgozik, lemezt készít a nők évszázados gyötrelmeit megverselő darabokból.
A Késelés villával című tematikus beszélgetéssorozat kihelyezett alkalmának témájaképp a Magyar művésztáborok szolgálnak. Szó esik a szervezési nehézségekről, a támogatások megcsappanásáról, és arról, hogy az infláció hatására mindenhol emelni kényszerültek a részvételi díjon, ezért is csappanhatott meg a létszám a FISZ-tábor és a Nyolc Ág Művésztábor esetén is. Mint kiderül, Sárvárra sem jelentkezik már annyi középiskolás, mint a hőskorban, amely persze inkább a médianyilvánosság átalakulásával hozható összefüggésbe. A moderátor, Csete Soma egykori sárvárosként utal a kifejezetten középiskolásokra koncentráló, nagy hagyományú kezdeményezés frontális voltából adódó nehézkességre, a megújulás időszerű voltára. Mint kiderül, Florencia „profi táborozóként” és István tapasztalt műhelyvezetőként egyaránt a Hajdúböszörményi Írótáborban érzi legotthonosabban magát, Bence pedig a Véneki Alkotótáborban szerzett élményeire emlékezik vissza szívesen.
Kollár-Klemencz László akusztikus koncertje felemelő élmény, és nemcsak azért, mert a szúnyogokra végre már csak a viszkető bőr emlékeztet, hanem azért is, mert a dülöngélő közösség együtt énekli a számokat, és amikor az előadó elfelejti a szöveget, támogató ovációt kap. Őszinte, allűröktől mentes jelenlét. Még a visszatapsot is megpróbálja megspórolni nekünk, amikor bejelenti, hogy itt lenne a vége, de játszik még kettőt. Csak azt éri el, hogy tovább tartjuk színpadon, végül megállapítja, hogy mi már nem vagyunk szomjasok, úgyhogy szeretne végre ő is inni valamit, majd az első asztalhoz ballag. Elfogadjuk, és a szívszorító dalok helyét átveszik a régi slágerek, valamint a videóinstallációk. Vincze Márton munkájának köszönhetően önmagunk széteső és újra egyberendeződő képére tekingethetünk fel tánc közben. Britnie Spears Oops… I Did It Againjét háromszor is meg kell hallgatnom, mire végre belátom, hogy itt az ideje magam mögött hagyni a fiatalságot.
Kiemelt kép: VI. Nyolc Ág Művésztábor – Vincze Márton
