„Peti! Asztalon a vacsora!” – kiált fel Kovács néni az emeletre, de a fia nem hallja a figyelmeztetést, mert éppen szintet lép a World of Warcraft-ban. Minden idegszálával a képernyőre koncentrál, eljött a döntő pillanat… Pár másodperc múlva elégedetten dől hátra a székben: ismét sikert aratott. Azonban nem fürödhet sokáig a győzelmi mámorban, mert anyja benyit a szobájába és lezavarja az étkezőasztalhoz. Mikor kilépnének az ajtón, kicsit puffog, mert Peti megint nem tette be a szekrénybe a kimosott, kivasalt ruháit. Kovács néni lemondó sóhajjal nyugtázza, hogy hiába, ez is örökké az ő dolga lesz. Ha Petike az elmúlt harminc évben nem tanulta meg, akkor ezután sem fogja. Mielőtt lemenne vacsorázni, elrendezi a ruhákat, majd lassan végigtekint fia hálószobáján: az egyszemélyes ágyon, az arsenalos posztereken és az elszórt chipses zacskókon, végül egy félmosollyal nyugtázza magában, hogy ez van, ez az ő kisfia…
Szerző: Pap Rebeka
Ez a rövid, fiktív történet talán első olvasásra kissé valótlannak tűnik, a mamahotel jelenség azonban egyre gyakoribb a fejlett országokban. Felnőtt, pénzkereső emberek beleragadnak a gyermeklétbe; az elköltözés és egy önálló élet kiépítése helyett a szülői ház kényelmét választják, miközben önálló keresetüket magukra költik. De valóban ilyen egyszerűen megragadható a jelenség? Milyen rejtett mozgatórugói vannak ennek az attitűdnek?
Kozékiné Dr. Hammer Zsuzsanna klinikai szakpszichológus szerint – történelmi szempontból vizsgálva – a leválás egyáltalán nem volt mindig magától értetődő: az iparosodáshoz köthető (Magyarországon a II. világháború utáni időkre tehető), hogy a fiatalok kiszakadtak a családi fészekből a megélhetés miatt, azaz oda kellett költözniük, ahol munkát találtak. Ez a folyamat aztán elvárt lett a 21. századi társadalom szemében.
Az optimális elválási folyamatot számos külső és belső tényező befolyásolja, kezdve a legkézenfekvőbb, materiális okokkal: kis hazánkban a pályakezdők többségének havi fizetése egy garzon bérlésére elég, de sokszor a felsőoktatás magas költségei jelentenek akadályt a családnak. Ha nem szeretnének diákhitelt felvenni, de biztosítani akarják a gyerek jövőjét, a legkényelmesebb -és stresszmentesebb megoldás, ha a szülők otthon tartják őt. Így legalább a rezsi és az étkezés miatt nem kell aggódniuk, mert ezek adottak.
Ennél összetettebb ok a felek belső bizonytalansága: ha anya és apa nem készíti fel a gyerekét az önállósodásra, hatalmas teher lesz majd a fiatal felnőttnek, hogy gondoskodjon a pénzügyeiről, megtervezze az életét és felelősséget vállaljon az esetleges tévedéseiért. Természetesen mindenki átéli (ki jobban, ki kevésbé) a kapunyitási pánikot, hiszen a családtól való függetlenedés egy nagy mérföldkő, jelentős kihívás egy fiatal életében, a többség azonban felül tud kerekedni a kétségein.
Nemcsak a gyerek, hanem a szülők részéről is jelen lehet a félelem, tekintve, hogy számos középkorú, idősödő pár idővel elhidegül egymástól; olykor a gondoskodó szerep az, mely összeköti őket, egyben tartva a kapcsolatukat. E nélkül szembesülniük kellene a viszonyuk nehézségeivel és a feleslegessé válás szorongató érzésével. Ez szül olyan mondatokat, mint a sértett, passzív-agresszív klasszikus, a „Rendben, menj el, hagyd itt szegény szüleidet, de ha valami bajunk lesz, akkor az a te hibád!” vagy a szelídebb, támogató verzió, a „Maradj itthon! Pénzzel ugyan nem tudunk támogatni, de legalább az életedet megkönnyítjük kicsit!”. A szakértő szerint fontos leszögeznünk, hogy ezeket a mondatokat nem feltétlenül tudatos manipulációnak szánják a szülők, mégis ez lesz az eredménye.
A folyamatban az is közrejátszik, hogy a modern korban egyre később vállalnak gyereket az emberek. Manapság megszokott, hogy a családalapítás 30-40 éves kor körül várható, addig pedig nem szívesen lépnek ki egy otthonból a „gyerekek”, míg nincs egy potenciális új a láthatáron. Arról nem is beszélve, hogy mire az utód 40 éves lesz, a szülő már 80, és ebben a korban valóban szüksége van segítségre és figyelemre a mindennapokban; az elválás tehát még keményebb dió.
A pszichológia a mamahotel jelenséget Pán Péter-szindrómaként aposztrofálja, melyet Dan Kiley pszichológus írt le 1983-ban. Ezt a fogalmat azokra a felnőtt emberekre használta, akik képtelenek felelősséget vállalni a döntéseikért, képtelenek önálló életet kezdeni, gondot okoz nekik a kiegyensúlyozott párkapcsolat megteremtése, és tartanak a szülővé válástól. Mint a viselkedészavarok többségénél, az alany itt sincs tudatában „betegségének”, melyet vagy a túl korai vagy a túl késői elszakadás idéz elő a gyerekekben. A mamahotel esetében az utóbbiról van szó. A „tutujgató”, ugyanakkor autokrata szülő mindent megad gyermekének, megoldja helyette a konfliktusait és legjobb tudása szerint folyamatosan irányítja „kicsikéje” életét, így kettejük életének határai elmosódnak. Kiley a Wendy-szindróma kifejezést használta az ilyen attitűdű anyákra.
Nem véletlenül származik a skót James M. Barrie-től Pán Péter története, hiszen az ő élete is ezt a jelenséget mutatja. Gyerekkorában David nevű testvére csupán 13 évesen meghalt, anyja pedig ezután mély depresszióba zuhant. Gyászán a kis James úgy akart könnyíteni, hogy megpróbálta „konzerválni” bátyját. Testvére ruháiban járt, elsajátította mozdulatait és felvette szokásait. Színes, fiktív történeteivel igyekezett visszacsempészni a vidámságot a családba. Ez a szokása alapozta meg jövőjét. A korai szerepfelvétel és törpenövése eredményezte, hogy örökre gyermeki lélek maradt, aszexuális beállítottsággal megfűszerezve – bár volt egy rövid házassága, de biológiai gyerekei nem születtek. Ellenben közel került a Llewellyn Davis családhoz, és a szülők halála után az öt gyermek gyámja lett. Nekeresdország (az eredetiben Sohaország) kalandor, repülő gyerekének meséjét is az ő szórakoztatásukra találta ki.
Azonban hangsúlyozom, ez a rövid, irodalmi intermezzo nem feleltethető meg az összes Pán Péter-szindrómában élő ember esetének, ahogy feljebb említettem, a mamahotelnél rendszerint egy vagy két „tyúkanyó” típusú szülő áll a háttérben, aki(k) legjobb belátásuk szerint gondoskodnak a „fiókájukról”.
Akármilyen nehéz, különösen az egyke és a legkisebb gyerekek esetében, de muszáj döntést hozni és elválni, hiszen a mamahotel nemcsak a szülők kapcsolatáról alkotott kép hamis illúzióit táplálhatja, hanem a gyerek személyiségében is komoly zavarokat okozhat: örökös bizonytalanságot, a jövőtől való rettegést és a kiszolgált fél szerepébe ragadást. A legtöbb esetben a párkapcsolatok terén is bonyodalmat okoz, hogy anya és apa úgy érzik, ellopják tőlük a szemük fényét, ezért nem látják szívesen a menyasszony- vagy vőlegényjelöltet a családban. Még ha 30-40 éves „gyerekekről” beszélünk is, az elválás a szülők felelőssége, nekik kell elindítani a folyamatot.
Hogyan kell ezt elképzelni gyakorlatban? Dr. Hammer Zsuzsanna szerint ha a csemete már önálló keresettel rendelkezik, érdemes megosztani az otthoni költségeket és feladatokat a ház körül. Nem feltétlen azért, mert ezt nem bírják el a szülők (hiszen ez előtt is megoldották), hanem azért, hogy felkészítsék a gyereküket az egyedüllétre. Az ideális távolság egyénfüggő, de szem előtt kell tartani az önálló élettér, saját intim szféra kialakítását, ezek ugyanis elengedhetetlenek a függetlenedéshez.
Források:
Kiemelt kép: panpeterstop.blog.hu
