Langy szeptemberi szelek és kósza lelkek szállingóznak a kapolcsi utcákon: hol vagytok, ti kedves emberek? A keserédes találkozás legfőbb kérdése ez, és hogy vajon gátat vethet-e a létszámkorlátozás a minőségi időtöltésnek is? Megválaszoljuk.
Falusi lány vagyok, az a fajta, aki nem dédelget romantikus tévképzeteket mindentudó öregekről és sokszoknyás asszonyokról, akiknek száz redője mögött maga az élet lapul. Nálunk a falu gumicsizmás, másnapos mámorában biciklistől árokba dőlt közmunkást, izzógyárból frissen kirúgott nagycsaládosokat jelent, de ugyanakkor minden nap máshogy szép ködpamacsos buszutazásokat is azzal az egyetlen járattal, amelyik „bejön a faluba”. Nálunk a kisboltban szappanszagú a zsemle, és órákat kell várni, mert a „sztori magazin” kihelyezettsége híreket gyűjt.
Az utóbbi öt év kapolcsában ezek a falu-elemek nyolcezer ember között felhígulva voltak jelen, az idei ötszáz mellett azonban újra fellélegeztek és elkezdtek úgy működni, ahogy valószínűleg nélkülünk, kukkolók nélkül működnének. Emiatt alakult úgy, hogy e sorok írása közben jobbról hatalmas szalagfűrész hangjai szűrődnek be, hátam mögött a traktor szeli át a vidéket, balról többféle fűnyírás eltéveszthetetlen kakofóniája, és mindezen lustán nyúlik el annak a néhány embernek a reggeli eszmecseréje, akik éppen sátrat bontanak, patakparton villásreggeliznek, kutyát és gyermeket nevelnek, vagy a jövő hetüket tervezik, ami már egy életszagúbb élethez fog tartozni. Vagy ki tudja. Tavaly sok veterán kapolcsozóval történt (hajnali) konzultáció után azt az igényt állapítottuk meg, hogy jó lenne, ha egy kicsit lassulna ez a fesztivál.
Kapolcs kicsiben is nagy élmény
Én ugyan nem mondhatok olyat, hogy szeretném, ha visszatérne a gyökerekhez, hiszen idén harminc éves, tehát jómagam még kósza gondolat sem voltam, amikor itt emberek már évek óta összejártak, mégis ugyanazt érezhetem, amit ők; hogy több heverészést, kevesebb programot, és mint kiderült, nyugodtan kevesebb embert is számolhatnának egy-egy hétvégére. A nem járványhelyzetes Kapolcson hatalmas átmenőforgalom szokott lenni, főleg a hétvégi napokon, amitől egy kicsit zsúfolt tud lenni ez a hely, és kevesebb a lehetőség olyan csendeket és türelmes poroszkálást elérni, mint amiket ez alkalommal sikerült. Továbbra sem a helyi nénik és bácsik vannak fókuszban, nem fogsz a szappanszagú zsemle mellé dramatizált élettörténeteket kapni, de fogsz jótanácsot a szintén szappanszagú szilvaszeszhez, és remek lesz a vendéglátás a kékabroszos ebédjeid és reggelijeid mellé (Válasszátok a Patakparti fakanalast, mi minden ehetőséget számba véve úgy véljük, hogy idén ők a legtöbb csillagos vendéglátók, találkozzunk a jövő hétvégén is náluk!), és lesznek nedves kutyaorrok és szakmádbéli árusok, akikkel műhelytitkokat cserélhettek és névjegykártyát.
Ami a programokat illeti, már az első hétvége első koncertje hatalmas meglepetés volt: az Erik Sumo Band tizenötödik szülinapi zsúrja olyan buli volt, hogy krátereket táncoltunk a kavicsba. Basszusgitárosuk, Drapos Gergely utánozhatatlan mozgáskultúrájával egyszemélyben elég lett volna a teljes nézőközönség hipnotizálásához, de teljes lángon égett Kiss Erzsi is, ez a fantasztikus nő, akinek izgalmas ötletei vannak az éneklésről. Aki esetleg szeretné őket beazonosítani, az nézze meg a Liza, a rókatündér című filmet és füleljen jól.
A szombat esti koncerten Szendrői Csaba és az Elefántja bájos közelségbe kerültek velünk, és korona-kontextusba helyezték a plüss falak közt a plüss szorongást, ami így púderszagúbb, magányosabb lett, mint valaha, és már talán mind féltünk egy kicsit, hogy nem lesz plüss a pánik és plüss lesz a nyugtatónk. Az Elefánt alatt volt leginkább érezhető az, hogy létezik egy külvilág.
Azoknak, akik követik újságírói (ki)küldetéseinket, vagy más forrásból értesültek a történetről, örömteli eseményről számolhatunk be: idén is részt vettünk a hírhedt kapolcsi képzések egyikén. Egy kis emlékeztető után büszkén jelentjük, hogy hosszú idő, számos nehézség után végre valódi űrkadéttá lettünk, és ha minden jól megy, hamarosan küldhetünk embert Csórompusztára.
Egy picit meglepő fordulat volt a megszokotthoz képest az, hogy ezeken az őszi hétvégéken az utolsó „tömegrendezvény”, magyarul a zene minden este tíz óra körül befejeződik, így azután már csak privát mulatásokra van lehetőség, azonban ettől nem lettek kevésbé jók az esték, csak erősebben koncentrálódtak Cili néni vendéglátóegysége, avagy a Zöld köré.
Hiányoznak az újrapoharak, amiket a járványhelyzet miatt nem volt tanácsos használni, és talán fontos információ az is, hogy viszonylag kevesen viselnek maszkot, ám bravúros módon még a koncerteken is megtartottuk az ajánlott távolságot. Kézfertőtlenítők lépten-nyomon ki vannak helyezve, és az emberek valóban használják is őket. A tavaly óta jelentős fejlesztéseken átesett infrastruktúrának hála rendkívül jó mosdólehetőségek, számos pihenő-alkalmatosság és kényelmes hely akad, illetve az alacsonyabb résztvevőszám miatt bőven el lehet kerülni a másokkal való kontaktust, ha valaki decens szórakozást szeretne. Nyilván az ellenkezőjére is van lehetőség. Emellett új kondíció a vadkempingezés, ez már nem volt jellemző az elmúlt években, idén viszont nyugodtan találhatunk központi, mégis békés és árnyas sátorhelyeket. Az eddigi években sokkal több árus volt, nyilván arányosan az átmenőforgalommal, idén viszont nagyon jó beszélgetésekre van lehetőség azzal a maroknyi csapattal, akik eljöttek. Érdemes figyelni a táblákat, jeleket, hogy megtaláljuk a megfelelő programokat, mert számos változás történt.
A jövő hétvégén találkozunk a Kiscsillaggal, első sorból, és talán egy kis reggeli jógával, illetve zárásként megválaszolom a feltett kérdést: mind meglettek azok a kedves emberek!
