Kevés intézmény van a világon, amiket egyértelműen pozitív felhang övez, de a múzeumok szinte mindenkinek ide tartoznak. A kultúra őrzőjeként, a művelődés eszközeként gondolunk rájuk; megkérdőjelezhetetlen, hogy a társadalmunknak szüksége van rájuk. Ha azonban végigmegyünk például a The British Museum kiállítótermein, nem nehéz rájönnünk, hogy a világ minden tájának kultúráit bemutató kiállított tárgyak meglehetősen etikátlan módszerekkel juthattak el Londonba. A nagy nyugati múzeumokra egyre növekvő nyomás helyeződik, hogy vállalják fel kifogásolható történelmüket. De hogyan alakult pontosan ez a történelem, és mit léphet ma egy múzeumigazgató, akinek az intézménye tele van gyarmati időkben elrabolt műkincsekkel?
A múzeumok történelme jóval régebbre nyúlik vissza, mint elsőre hinnénk.
Már 2500 éve, az antik görög és babilóniai kultúrában megtalálhatjuk megfelelőiket – igaz, ezek még jelentősen különböztek a szó mai definíciójától. Az uralkodóknak személyes gyűjteményeik voltak műalkotásokból, és kizárólag azzal a funkcióval bírtak, hogy az ő gazdagságukat hirdessék: a köznép még csak nem is látogathatta őket. Az első nagyközönség számára létrehozott múzeum néhány szoborból állt, amiket 1471-ben adományozott IV. Sixtus pápa Rómának.
Ezekbe a korabeli gyűjteményekbe még csak helyi alkotók festményei és szobrai tartozhattak. A múzeumoktól függetlenül azonban az emberek szívesen nézegették a távoli tájakról érkező használati- és dísztárgyakat is. A premodern időkben főként azért, mert egzotikusnak és különlegesnek tartották őket; egy kissé zavaros és főként az ismerethiányból adódó misztikum-kultusza volt ezeknek a kultúráknak. A reneszánsz eszmétől fogva ezt a csodálatot csak erősítette a vallásosságtól való eltávolodás igénye is. Ha érdekesnek találják a felvetést, hogy nem csak a kereszténység állhat az életfelfogás középpontjában, értelemszerűen érdekelni fogja őket a más hitrendszerre épülő kultúrák életmódja is. A 16-17. század elitje ezt a kultuszt úgy élte ki, hogy saját vitrinekben gyűjtött össze kisebb tárgyakat, amelyek egzotikus, távoli tájakat mutattak be. Ezzel úgy tartották, az egész világot képesek megőrizni egy szekrénnyi térben.
A múzeumok ma ismert koncepciója a 18-19. század fordulóján alakult ki.
Ekkoriban alapult a The British Museum, és virágzott fel az átalakított Francia Természettudományi Múzeum, ekkor vált komoly, tudósokat is foglalkoztató intézménnyé a The American Museum, immár Smithsonian néven, James Smithson adományainak köszönhetően. Jelentőségük a korban azért értékelődött fel, mert funkciójuk is megváltozott. Üzemeltetői a felvilágosodás eszmerendszerének megfelelően szerették volna a szélesebb társadalmat edukálni, a művelődést a szórakozás egy formájává változtatni. A múzeumok így egyre informatívabb jellegűé váltak, nagy hangsúlyt fektetve a műalkotások mellett az emberiség tudományos fejlődésének bemutatására is. Ennek jelentőségét a korszellem folyamatosan hangsúlyozta – szerettek abban hinni, hogy a világ lineárisan, folyamatosan fejlődik, az emberi intelligencia pedig egyre fejlettebbé és jobbá fogja tenni a világot.
A felvilágosodás eszmerendszeréhez általában olyan pozitív gondolatokat szoktunk kötni, mint a helyes államműködés és az emberi jogok felismerése, a túlzott vallásosság helyett a tudományos kíváncsiság éltetése. Ugyanakkor nem felejthetjük el, hogy a „józan ész” logikarendszere ugyanúgy felhasználható különféle érdekek igazolására, ahogy korábban a vallásos alapú érvelés volt. Olyan korról beszélünk, ahol a tudományosság kultusza ellenére a közoktatás még kezdetleges színvonalú, a kutatási módszerek nem bejáratottak. Egy ilyen környezetben a tudósok kis túlzással bármilyen pontatlanságot közölhetnek, amíg akadémikus stílusban teszik – a társadalom nagy részének nincs eszközkészlete arra, hogy belekössön. Számos korabeli tudományos eredményt fel tudunk sorolni, amelynek egyetlen célja a korabeli társadalmi status quo fenntartása volt. A 18-19. században tudományosan bizonyítottnak hitték például, hogy a nők termékenységét rontani fogja, ha túl sokat foglalkoznak művelődéssel, hogy az „elmebetegségben” szenvedőket mindenkinek érdeke meddővé tenni, hogy az emberi faj felsőbb- és alsóbbrendű rasszokra osztható, de még a későbbi freudi pszichológia sokat vitatott részei is ide sorolhatóak.
(Természetesen mindig óvatosan kell megfogalmazni a kritikát a múlt értékrendjeivel kapcsolatban, hiszen jelenlegi tudásunkkal könnyű okosabbnak lenni. Azonban úgy gondolom, itt azért helyénvaló a kritikus hangnem, mert nem az egyszerű emberek tanulatlanságáról van szó, mint például a középkori babonák esetén. Ezeket az eredményeket a kor megbecsült kutatói publikálták, munkájukkal tudatosan alátámasztva vagy akár súlyosbítva bizonyos társadalmi előítéleteket, miközben a tudomány szentségére hivatkozva tartották magukat tévedhetetlennek. Téves következtetéseikkel olyan érveket hoztak be a köztudatba, amik aztán hosszú időre akadályokat jelentettek egyes társadalmi csoportok jogaiért való küzdelemben.)
Jelenlegi témánkban azért érdekes mindez, mert a felvilágosodás szorosan összefonódott a kor másik uralkodó eszmerendszerével, az imperializmussal. A nyugat-európai országok a korszakban gyakorlatilag felosztották maguk között a világot, teljes kontinenseket igáztak le, ezt pedig igazolniuk kellett valamilyen érvrendszerrel. A nagy földrajzi felfedezések korában kézenfekvő volt vallási okokkal magyarázni tevékenységüket: az új területek meghódításában központi szerepet játszott a keresztény hit terjesztése, a „barbár népcsoportok megtérítése”. A misszionárius munkák a későbbi évszázadokban is jelentősek maradtak, a keresztény kultúra terjesztését továbbra is fontosnak tartották – azonban ez az érv önmagában nem volt elég egy olyan társadalomnak, ami épp ebben a korszakban kérdőjelezte meg a vallás mindenhatóságát. A kolonializmus igazolására a kor új ideálját, a tudományos alapokon nyugvó érveket kellett felhasználni.
Úgy tartották, a nem nyugati kultúrák többsége megragadt a fejlődésnek egy primitív szakaszában; és mivel a technikai fejlődés a korszellem szerint mindenképpen pozitív dolog, ezért a mindennapjaikba való beavatkozással az európai hatalmak tulajdonképpen szívességet tesznek. A lemaradást a barbár népcsoportok maguktól képtelenek lennének behozni, hiszen ők az emberi fajnak egy alacsonyabb rendű változatát képviselik – biológiailag determinált, hogy nem képesek olyan magasságokba emelkedni, mint az európaiak. Ezért ez utóbbiaknak morális kötelessége felkarolni őket, még pedig az imperializmus formájában.
A múzeumoknak is ezt az attitűdöt kellett bemutatniuk, a közművelődésnek egyfajta ideológiai irányvonalat is adva. A kor emberét rendkívül érdekelte a fejlődés gondolata, ezért a múzeumok is gyakran foglalkoztak vele – de időbeli helyett szinte kizárólag térbeli megközelítést bemutatva. A kezdetleges kultúrákat nem régészeti leletekkel reprezentálták a múltból, hanem más népcsoportoktól származó műtárgyakkal. Az európai terjeszkedés szemszögén keresztül mutatták be az egész világot, a fejlődési folyamat csúcspontjára pedig természetesen önmagukat helyezték. A kor embere továbbra is szívesen nézegette a távoli tájak egzotikus tárgyait, de csodálat helyett most már inkább lenézéssel fordult ezen társadalmak felé. Olyan lencsén keresztül ismerhette csak meg ezeket a kultúrákat, amik alacsonyabb rendűként és primitívként állították be őket.
A kiállított tárgyak nagy része ráadásul kétséges úton került a múzeumok tulajdonába. A kolonizált közösségtől gyakran ellopták, erőszakkal eltulajdonították ezeket a műtárgyakat. Akár egész civilizációk helyi történelmi emlékeit is megsemmisítették egy fegyveres ütközetben, például a gazdag kultúrával és művészeti alkotásokkal rendelkező Benini Királyság esetében. Az országot 1897-ben pusztította el a brit sereg, bosszúhadjáratként, miután a helyi katonák hét brit követet megöltek. A városok porig rombolása előtt azonban összegyűjtötték a több száz éves történelmet képviselő helyi műalkotásokat, hogy aztán elszállítsák és eladják őket. Ezeknek egy része került a The British Museum gyűjteményébe. A múzeumok anyagi támogatóinak is gyakran volt kötődése a kolonializmushoz, profitjuk a gyarmatok kizsákmányolásából származott. A The British Museum egyik legjelentősebb gyűjtője, Sir Hans Sloane például jamaicai rabszolga-ültetvények bevételeiből pénzelte az intézményt.
Mai szemmel már egyértelműen elítélhetjük a múzeumok akkori működésformáját.
A kolonializmusról viszont nehéz úgy beszélni, mint egy régen történt, és azóta helyrehozott hibáról, miközben a mai napig folyamatosan érzékelni lehet utóhatásait. Az európai nagyvárosok múzeumaiban az erőszakkal megszerzett műkincsek nagy része még ugyanúgy megtalálható. Nincsen egységes szabályzat arra, mit kell tenni az ilyen örökséggel, joga van-e visszakövetelni a volt gyarmati népcsoportoknak a tőlük eltulajdonított értékeket. Minél régebbi egy múzeum, annál több esetben indokolt a kérdés: kötelessége-e visszaszolgáltatni kiállított kincseit az eredeti tulajdonosoknak?
Ebben a kérdésben is megjelenik az a világnézeti változás, ami az elmúlt időszakot egyre inkább jellemzi. A progresszív nézetek elkezdtek leszámolni azzal a történelemfelfogással, amit csak a győztesek írnak. Szerintük a társadalmi igazságosság csak úgy valósulhat meg, ha az (egyébként nem is olyan távoli) múlt eseményeiért az egyes államok vállalják a felelősséget, ha elismerik hibáikat és véget vetnek annak az igyekezetnek, hogy mindenáron pozitív fényben tüntessék fel a történelmüket. Ha a kellemetlen részeket elhallgatják, az egyrészt hamis képet fest az államról, és indokolatlan nacionalizmusra ad okot, másrészt pedig érzéketlenül bánik a múlt áldozatainak emlékeivel. Globalizált társadalmunkban már nem hitethetjük el azt magunkkal, hogy saját nemzetünk a többi fölött helyezkedik el; az országok közti békés együttműködéshez elengedhetetlen, hogy a múlt konfliktusait valóban lezárjuk.
Ahhoz, hogy a múzeumok ennek az elvnek megfelelhessenek, újra kell definiálni szerepüket. Politikától mentes, objektíven tájékoztató oktatási intézménnyé kellene válniuk, nem a fennálló hatalom önigazoló eszközének.
Ennek egyik legfontosabb megnyilvánulása volt Emmanuel Macron francia elnök Burkina Fasoban tartott beszéde 2017-ben, amelyben elismerte, hogy az afrikai történelmi örökség nagy részét birtokolják országának múzeumai, és az elkövetkezendő években szeretne megfelelő körülményeket biztosítani ezek visszajuttatásához. Korábban volt már példa arra, hogy Egyiptom, Nigéria vagy Benin követeléseit fejezte ki a témában. Az ENSZ is megfogalmazott 2007-ben egy meglehetősen általános jellegű kijelentést arra vonatkozóan, hogy az őslakos népcsoportoknak joga van kulturális, vallási, szellemi tulajdonaik visszakapásához. Macron beszéde mégis mérföldkövet jelentett a kérdésben, mert a legmagasabb szinten változtatta meg a francia múzeumok eddigi politikáját a kérdésben.
Ennek kapcsán merült fel a dekolonizáció gondolata több európai, amerikai és ausztrál múzeumban. Kérdéses azonban, mit értünk egyáltalán e törekvés alatt. A The Washington Post szerint arra lenne szükség, hogy a múzeumok új perspektívák felé nyissanak, és ne csak a domináns kultúra szemszögéből mutassák be a történelem eseményeit. A Maine-i Abbe Museum viszont már úgy fogalmaz, hogy a műtárgyaiktól megfosztott kultúráknak minimum a rendelkezési jogot vissza kellene adni saját emlékeik felett.
A dekolonizáció legerőteljesebb képviselői szerint minden etikátlanul megszerzett tárgyat azonnal vissza kell adni jogos tulajdonosaiknak, további kérdés nélkül.
Szerintük jelenleg az egy illúzió, hogy a múzeumok objektíven tájékoztató, politikailag semleges intézmények. Ha olyan műtárgyakat tartanak meg, amihez kulturálisan nincsen joguk, az is egy politikai döntés: a nacionalizmus és a megszépített történelemfelfogás felvállalása. Emiatt minden műalkotásról a jogos tulajdonosnak kellene rendelkeznie, és ha azt maguk szeretnék megtartani, a múzeumnak kérdés nélkül át kell adnia nekik. Rámutatnak, hogy a jelenben is élő, gazdag történelemmel rendelkező közösségekről van szó, akik jogosan sérelmezik, hogy múltjukból egy kiállítóteremnyi látványosságot csinálnak, miközben nekik semmilyen beleszólási jogot nem adnak mindebbe.
Mások ezzel szemben rámutatnak arra, hogy a legtöbb esetben több száz éve eltulajdonított műtárgyakról van szó, vitatott származással.
Gyakran egyáltalán nem egyértelmű, melyik kultúra vagy család a jogos tulajdonos. Így ez a kérdés mára gyakorlatilag irreleváns, a múzeumoknak pedig minden joguk megvan arra, hogy saját kiállításaik felett rendelkezzenek. A nézőpont képviselői azzal is érvelnek, hogy ezek a tárgyak sokszor veszélyes, háború sújtotta területekre kerülnének vissza, ahol mai napig bevett gyakorlat az ellenfél kulturális emlékeit elpusztítani. A múzeumokban hagyva viszont szakértői kezek közt maradhatnának, garantáltan megőriznék őket eredeti állapotukban. Műemléki funkciójukat pedig akkor tudják legjobban betölteni, ha minél többen láthatják őket, és széles rétegek művelődését szolgálhatják.
Mindkét megközelítés sértheti egyes csoportok érdekeit. Ha abban az értékrendben szocializálódunk, hogy a múzeumok a kultúra őrzői, értékes és morálisan pozitív intézmények, akkor nehéz elfogadnunk a történelmüknek problémás részeit. A kérdéses műtárgyak a mi szemszögünkből valószínűleg csak egy kiállítás darabjai – egy másik kultúra számára viszont fontos örökségek, akár vallásos szentséggel is bírnak. Csak a saját nézőpontunkon felülemelkedve tudjuk belátni, miért lehet más közösségek számára fontos, hogy a dekolonizáció a kultúrában is végbemenjen. Azonban sokan vallják úgy, hogy a status quo felülvizsgálatának nem kell a múzeumok teljes kiürítésével járnia.
A harmadik nézet szerint a kulcs az együttműködés lehet.
Nem erkölcstelen megtartani ezeket a műalkotásokat, ha értelmezésükben és bemutatásukban hallgatunk az adott közösség kéréseire, párbeszédet tartunk fenn velük. Erre bevált módszer, ha a múzeum szakértőinek közösségét sokszínűbbé teszik, az egyes történészek pedig saját kultúrájukat képviselve tudnak odafigyelni arra, hogy a történelmet ne csak a kolonizáció hibás szemszögéből meséljék a közönségnek. Az egyik fontos nézőpont például, hogy ne antropológiai érdekességként mutassák be a művészeti alkotásokat – mintha ezek a kultúrák már nem is léteznének a jelenben –, hanem ugyanolyan értéket társítsanak hozzá, mint a nyugati alkotók szobraihoz, festményeihez.
Az Australian Museum Sydneyben tízéves projekt keretében veszi fel a kapcsolatot a helyi Vanuatu közösség vezetőjével, hogy a hozzájuk kötődő gyűjteményt megfelelően tudják bemutatni. Ezzel a múzeum és a közösség kölcsönösen jól jár – igaz, valószínűleg könnyebb megállapodni ilyesmiről egy olyan népcsoporttal, ami az országon belül él, és nincs saját múzeuma. A chicagói Field Museum of National History kortárs őslakos amerikai művészeknek biztosít külön platformot. A Birmingham Museum pedig külön kiállítótermet nyitott hat olyan művész munkáiból a kolonializmus hatásainak bemutatására, akiknek kultúrája közvetlenül érintett a kérdésben.
A dekolonizációs folyamatok közé tartozhat emellett az is, hogy a szakértők mellett a múzeumok vezetősége is tudatosabbá váljon a kérdésben, és lehetőleg minél diverzebb összetétellel rendelkezzen. Egyesek ide sorolnák még a múzeumok belépődíjának megfizethetővé tételét is, hiszen nem állíthatjuk, hogy az egész társadalom informálására jöttek létre, amíg rengetegen még mindig nem tudják megengedni maguknak a látogatásukat. Sok esetben jelentős változtatásokról van szó, amik sok munkával járnak – de megéri az erőfeszítést, hogy a múzeumok valóban olyan pozitív és mindenkinek hasznos intézménnyé válhassanak, amilyennek látni szeretnénk őket.
Felhasznált források:
https://www.theguardian.com/culture/2019/jun/29/should-museums-return-their-colonial-artefacts
https://www.theguardian.com/culture/2019/jun/29/should-museums-return-their-colonial-artefacts
Kiemelt kép: Inexhibit
