Miért süllyedt a Közel-Kelet egyik legvirágzóbb országa tizenöt évig tartó polgárháborúba? Nagyhatalmi érdekek, politikai/vallási radikalizmus, vagy esetleg belső ellentétek voltak ennek az okai? Hogy juthat el egy újonnan létrejött állam, függetlenségének kivívása után ilyen gyorsan a teljes széttagolódáshoz? Mik az intő jelek, mi az a pont, ami után már tényleg nincs visszaút? A kutatásomban ezekre, illetve ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ. A Libanon felemelkedését és bukását vizsgáló cikksorozat keretében heti rendszerességgel érkeznek az új írások.
Ahhoz, hogy Libanon összeomlásának okait megértsük, érdemes tisztában lennünk az ország megszületésének történetével. Libanon földrajzi területe mindig is hódítások célpontja volt a kedvező tengerparti fekvése miatt. Eredeti urai, a föníciai őslakosok több mint 2000 éven keresztül népesítették be a területet. Rajtuk kívül Egyiptom, Nagy Sándor, perzsák, görögök, rómaiak és Bizánc is a fennhatósága alá hajtotta egy időben Libanont. Alapvetően igen korán kialakult a kereszténység a régióban, ami több lázadáshoz is vezetett az Oszmán Birodalom ellen. A XIX. század közepén polgárháború tört ki, amikor a muszlim drúzok és a keresztény maronita lakosság egymás ellen fordultak. A maroniták segítséget kértek, és 1840-től Franciaország lett a keresztény lakosság védelmezője. Az első világháború után Libanon a francia népszövetség irányítása alatt álló Szíriához került. 1926. szeptember 1-én Franciaország létrehozta a független Libanoni Köztársaságot, ami immár önálló államnak számított, azonban még mindig a szíriai népszövetségi mandátum irányítása alatt állt. A korábbi vallási különbségek egyre inkább kiéleződtek, ami politikai ellentéttel is párosult: a keresztények inkább Európára támaszkodtak, míg a muszlimok között feléledt a szír-arab nacionalizmus. Ennek hatására 1936-ban mindkét csoport létrehozta a saját milíciáját.
Bár Szíria és Libanon a Nemzetek Szövetségének rendszere alapján francia mandátum alatt állt, számos önkormányzati joggal rendelkeztek. Mondhatni már küszöbön állt az ország önállóságának elismerése, mikor kitört a második világháború. A háború alatt Franciaország felfüggesztette Libanon alkotmányát és lényegében katonai kormányzást vezetett be.
1941-ben a vichy-i francia kormány repülőtereket bocsátott Németország rendelkezésére, ez a brit és szabad francia erők azonnali beavatkozását eredményezte. 1941. május 14-én brit repülők bombázták a Bejrút repülőterén leszállt német repülőket. Június 8-án pedig a szövetséges csapatok a szárazföldön is hadműveleteket kezdtek a Szíriában és Libanonban állomásozó Petain-párti francia erők ellen, amivel egyidejűleg a szabad francia erők parancsnoka, Catroux tábornok az angol parancsnokkal együtt aláírt közös nyilatkozatban június 8-án proklamálta Szíria és Libanon függetlenségét. Ekkor hangzott el Catroux tábornok nyílt leve Libanon felé. A megindult hadműveletek a Saint-Jean-d’Acre-ban 1941. július 14-én aláírt megállapodással véget értek ugyan, de Szíriában és Libanonban továbbra is pattanásig feszült hangulat uralkodott, mivel a francia parancsnokok Szíria és Libanon függetlenségét kimondó június 8-i nyilatkozat ellenére semmibe vették és tovább gyakorolták a mandátumból folyó jogaikat.
Ekkor lépett a színre Libanon egyik legmeghatározóbb alakja, Bishara al-Khuri. Bishara 1890. augusztus 10-én született Bejrútban, maronita keresztény családban. Jogot tanult Párizsban, ebből adódóan kiválóan beszélt franciául. 1920-ban elnyerte a főtitkári kinevezést, 1926-ban belügyminiszter lett. Ezt követően egy rövid időre visszatért a jogi pályához, majd 1929-ben Libanoni miniszterelnök lett. A második világháború alatt Khuri szoros kapcsolatot ápolt a britekkel. 1943-ban a franciák általános választásokat tartottak a libanoni függetlenség korábbi megadásának végrehajtása érdekében, és Khurit elnökké választották. Ezt követően, 1943 novemberében, a franciák ideiglenesen letartóztatták, miután kormánya olyan változtatásokat vezetett be a libanoni alkotmányban, amelyek megszüntették a francia politikai befolyás minden maradványát az országban. Néhány hetet követően azonban szabadon bocsátották, ez a brit parancsnokok, illetve Catroux tábornok közbenjárásának volt köszönhető. Ekkor már francia részről is kezdték belátni, hogy a helyzet csak tárgyalások útján rendezhető. 1945-ben még sor került pár fegyveres konfliktusra a francia csapatok és a lakosság között, a háború befejezését követően, 1946-ban viszont a Biztonsági Tanács előtt zajló tárgyalások során elrendelték a brit és francia erők kivonását. A briteknek 1946. júnus 30-ig, a franciáknak pedig ugyanezen év végéig kellett elhagyni az országot.
Bishara al Khuri 1948-ban elérte, hogy a nemzeti törvényhozás módosítsa az alkotmányt, és lehetővé tette számára a második hivatali időszakot. Az ezt követő választásokat megnyerte, de a széleskörű elégedetlenség, valamint a korrupció elég erős gyanúja miatt 1952 szeptemberében visszavonulásra kényszerítették. Adott volt egy ország, ami nemrég nyerte el a függetlenségét és számos belső konfliktussal küzdött. A legégetőbb problémát a vallási és etnikai ellentétek jelentették. Ezek megoldására egy nem túl jó eszközt választottak, miszerint az ország mindenkori elnöke maronita keresztény, miniszterelnöke szunnita, a parlament elnöke síita muszlim kell, hogy legyen.
Ez a megoldás egy törekvés volt arra, hogy egyik felekezethez tartozó emberek se érezzék azt, hogy valamelyik másik csoport átveszi az ország irányítása fölött a hatalmat. Azonban a hatalmi ágak ilyenfajta szétosztásával pont, hogy ellentétes hatást értek el. A különböző felekezetekhez tartozó vezetők nem együtt, hanem egymásnak gátat vetve dolgoztak. Ehhez még hozzá jött az ország vallási/etnikai széttagoltsága, ami politikai polémiával párosult. A tengerparti városokban szunniták és keresztények, délen és a Beqaa-völgyben keleten síiták, a hegyvidéken pedig drúzok (radikálisabb síita kisebbség), illetve keresztények éltek. Az említett politikai ellentét pedig a hidegháború dezintegráló hatásából adódott. Míg a maroniták a Nyugat, addig a baloldali, illetve pánarab csoportok a szovjet szövetséges arab országok oldalára álltak. Ezen a ponton válik fontossá Libanon második elnöke, Camille Chamoun.
Chamoun a bejrúti egyetemen tanult, ügyvédi diplomát szerzett, majd ügyvédi gyakorlatot folytatott. 1934-től parlamenti képviselő, 1938-ban pénzügyminiszter, 1943-44 között pedig belügyminiszter. 1954-ben jelen volt az ENSZ alakuló ülésein. 1952-58 között Libanon köztársasági elnöke. 1957-ben elfogadta az Eisenhower-elvet, ami széles körű népi tiltakozáshoz vezetett. Az Eisenhower-elv az Egyesült Államoknak az eddigieket messze meghaladó, katonai térre is kiterjedő térfoglalási törekvését fejezi ki, elsősorban a közel-keleti térségben. Ennek a legfőbb motivációja az volt, hogy a szuezi agressziót követően csökkent a nyugati államok befolyása a régióban, és több arab állam is a szocialista tábor felé kezdett el érdeklődni. Az Eisenhower-doktrína négy cselekvési lehetőséget kínált az Egyesült Államok számára: a szorosabb politikai együttműködést az arab országokkal a nemzetközi térben, mintegy 200 millió dollárnyi segélycsomag felajánlását a régió országainak, fegyverszállítást, illetve katonai beavatkozást, ha nyílt vagy burkolt kommunista agressziót sejt egy állam.
Felhasznált irodalom:
- Berei Andor, Új magyar lexikon 7. Kiegészítő kötet A-Z, Akadémiai, Budapest
- Diószegi István Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1967
- Freda Adler, Kriminológia: III. rész. A bűncselekmények típusai, Osiris tankönyvek, Budapest, 2000
- Georges Duby, Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig, Osiris, Budapest, 2007
- Hajdu Gyula, Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1959
- Horváth Jenő, Világpolitikai lexikon 1945-2005, Osiris, Budapest, 2005
- britannica.com
- nytimes.com
- Kenede István szerk., Fejlődő országok lexikona, Akadémiai, Budapest, 1973
- Lugosi Győző szerk., Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez, L’Harmattan, Budapest, 2006
Kiemelt kép: trendsresearch.org
