Jane Campion legújabb filmje, A kutya karmai közt egy western miliőben játszódó karakterdráma.
Szerző: Solymos Kristóf
A Netflixen december 1-én debütáló film a naptári év végének legfelkapottabb darabjai közt szerepel. Nem is véletlen, hisz az alkotást sokan helyezik a 2022-es legjobb filmnek járó Oscar-díj várományosai közé. Jane Campion rendezőnő pedig a Zongoralecke című filmjével ugyancsak rég kivívta már a filmes világ mély elismerését és kíváncsiságát.
A hype-vonatra való felülés indokai tehát adottak, nem beszélve arról, hogy korunk egyik legkiválóbb és legsokszínűbb színésze, Benedict Cumberbatch játssza az egyik főszerepet a filmben.
A történet egy klasszikus újwestern környezetbe kalauzol el minket. A film helyszíne Montana állam, ahol is (hasonlóan az egész nyugati civilizációhoz) a XX. század elején egyre inkább domináns szerepbe kerül az urbanizáció és a modern technika.
Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) egy a hátramaradt utolsó mohikánok közül, ő képviseli a klasszikus, nyers férfi erényeket, a kétkezi munkát, és mindent, ami a tradíciókhoz kapcsolódik. Testvérével, a nála jóval kifinomultabb, érzékenyebb George-dzsal (Jesse Plemons) él jómódban, mindentől távol, egy nyugodt ranchon, ahol a szerepeket már réges-rég leosztották.
Ez a kényelmes helyzet lesz megbolygatva, amikor George váratlanul feleségül vesz egy özvegy vendéglőtulajdonos hölgyet, Rose-t (Kirsten Dust), aki serdülőkorú fiával, a gyengécske, gyámoltalan Peterrel (Kodi Smit-McPhee) együtt beköltözik hozzájuk.
Az alapkonfliktust ez az összeférhetetlenség szüli. Ennek a négy merőben eltérő karakternek kell megtanulnia idomulni egymáshoz, és áthidalni az elkerülhetetlen konfliktusokat. A film fő ereje tehát a karakterek megfelelő mozgatásában rejlik.
Ilyen értelemben a kinézetileg elnagyolt casting elnézhető probléma, mert ezek a színészek mind magas színvonalon hozzák a rájuk írt karaktereket. Jól reagálnak egymásra, működik a kémia, és izgalommal, élvezettel nézzük a többnyire jól megírt verbális csatározásokat. De ez sajnos nem elég arra, hogy a film minden értelemben maradandót alkosson.
A probléma főleg a szájbarágós szimbolika, az öncélú művészi tartalom és narratív elemek, valamint a döcögő ritmus mögött keresendő. A film alapjául szolgáló címszimbolika például kifejezetten középszerű, erőltetett és kifejtetlen marad, akárcsak a Phil motivációjaként funkcionáló múltbéli szál.
Több ponton szinte csak elmondatják a színészekkel a narratív struktúra alapján kétségtelenül katartikusnak szánt mondatokat, ahelyett, hogy kontextusba helyeznék őket, vagy egyértelműsítenék a történteket az érzelmi reakciók, csendek, gesztusok eszközeivel élve. Amikor pedig valóban fontos elemeket lehetne fejtegetni, a film inkább öncélú narratív vakvágányok felé veszi az irányt, vagy beilleszt néhány szép vágóképet a tájról, esetleg a lovakról.
A ritmizálás pedig a fentiek, a kínosan szándékos expozíciós kitérők és felesleges szálak miatt több helyen megbicsaklik és önismétlővé válik. Nem is beszélve arról, hogy egyes dramaturgiai húzások (pl. George elutazik, Rose eladja a bőrt) egyszerűen túl kézenfekvőek és mesterkéltek.
Mindezek által elérik azt, hogy a film fő konfliktusa 20 percenként teljesen más legyen. Persze a végére többé-kevésbé összefonódnak a szálak, de nem egyszer fejkapkodós és követhetetlen a struktúra.
Az erkölcsi fordulópontként szolgáló lezárás pedig teljesen máshogy csapódik le, mint ahogy azt a film előzetesen felvezette. Ez is egy választás, nem is rossz, csak nem igazodik a film imázsához, miszerint ez egy „tanulságos történet arról, hogy mit jelent férfinak lenni”. A végére mindez inkább egy, a nézőben mindent újraértékelő, de kétségtelenül izgalmas pszichopátiás kórkép marad.
Ez persze nem veszi el a film audiovizuális értékét, a látvány kétségtelenül kifejezetten színvonalas, kellő mértékben szervesül a tartalommal, de gyakran (úgy vélem, részben szándékosan is) repetitív. A zenei paletta több elemének a történésekkel kontrasztban mutatott disszonanciája is csak a stáblista alatt nyer értelmet, akkor értjük meg, hogy mire fel volt a feszültségkeltő zene jelen egyes szekvenciákban, amikor végül semmi nem történt, ami ezt indokolta.
A kutya karmai közt összességében egy lassú, kimért, véleményem szerint talán az adaptálás során olajozatlanul maradt gépezet. A jó alakítások és minőségi kivitelezés miatt azonban akad, mi tovább lendítsen minket a bukkanókon, és eljuttasson a végkonklúzióig, ami valamelyest rendet rak az előtte műfajok és merőben eltérő lezárások közt bolyongó film zűrzavarában.
Kiemelt kép: TMDb.com
