1989 szeptemberében, a hónapokig tartó heves tűzharcot követően Aoun elfogadta az Algéria, Marokkó és Szaúd-Arábia vezetőiből álló háromoldalú bizottság által közvetített tűzszünetet – olvashattuk az előző részből. Ezzel a lépéssel lényegében a lassan 15 éve tartó folyamatos polgárháború, a hosszadalmas lezárásának kezdetéhez érkezett. A Libanon felemelkedését és bukását vizsgáló cikksorozat elérkezett az utolsó fejezetéhez. Az előző rész az alábbi bejegyzésben olvasható.
Libanon felemelkedése és bukása (4. rész) – Totális összeomlás
1989. október 22-én a (1972-ben megválasztott) libanoni parlament legtöbb tagja a szaúd-arábiai Táifiben találkozott, és elfogadott egy alkotmányos reformcsomagot, amely módosított formában visszaállította Libanonban a konszociális kormányzást. (A konszociális demokrácia a képviseleti demokrácia egyik típusa, amely különböző társadalmi csoportok képviseletén alapul. Ezt általában olyan államoknál alkalmazzák, amely jelentős létszámú kulturális, ideológiai, vagy területi csoportból áll és mindegyik önálló érdekképviseletet igényel.)
A hagyományosan maronita elnök hatalmát csökkentették a szunnita miniszterelnök és a nemzetgyűlés síita elnöke hatalmához képest, és a parlamenti helyek, a kabinetpozíciók és a vezető közigazgatási pozíciók elosztását úgy módosították, hogy a keresztény és muzulmán tisztviselők egyenlő arányban legyenek jelen, továbbá kötelezettséget vállaltak a felekezeti hovatartozás fokozatos felszámolására. A megállapodás feltételei azt is kikötötték, hogy a szíriai erők legfeljebb két évig Libanonban maradnak, és ez idő alatt segítenek az új kormánynak a biztonsági intézkedések kialakításában. Aoun tábornok a maga részéről erősen ellenezte a Táifi egyezményt, mivel attól tartott, hogy az teret enged arra a szíriaiaknak, hogy tovább növeljék a befolyásukat a libanoni hatalmi szférában.
Ezt követően november 5-én Libanonban összeült a parlament, ahol ratifikálta a Táifi egyezményt, és René Moawadot választotta elnökké. Moawadot november 22-én meggyilkolták, két nappal később pedig Elias Hrawit választották meg; Arawi tábornok azonban mindkét elnökválasztást érvénytelennek nyilvánította. Néhány nappal később bejelentették, hogy Aoun tábornokot ismét menesztették a fegyveres erők vezetői tisztségéből, és helyére Émile Lahoud tábornokot nevezték ki.
1990 januárjában Kelet-Bejrútban heves harcok törtek ki Aoun és Samir Geagea között, aki akkor a Lebanese Forces-t vezette, ami nagyon sokba került a maronita közösségnek, és több hónapon keresztül számos (főleg keresztény) libanoni halálát okozta. A libanoni polgárháború utolsó maradványai végül október 13-án szűntek meg, amikor a szíriai csapatok szárazföldi és légi támadást indítottak Aoun ellen, és száműzetésbe kényszerítették.
Eliasz al-Hravi elnök újonnan egyesített kormánya ezután megkezdte a libanoni kormány hatalmának megszilárdításának és kiterjesztésének kényes és veszélyes folyamatát. Kineveztek egy új kabinetet, amely számos korábbi milícia vezetőjéből állt, és jelentős erőfeszítéseket tettek a háborús milíciák többségének leszerelésére. Lahoud tábornok, az új főparancsnok égisze alatt megkezdődött a libanoni hadsereg újjáépítésének folyamata. Hatalmas erőfeszítések árán véget ért a több mint 15 évig tartó libanoni polgárháború, és létrejöttek Libanon második köztársaságának keretei. A háború időtartama alatt több mint 100 000 ember vesztette életét, közel 1 000 000 ember kényszerült lakóhelyét elhagyni, és több milliárd dollár értékű kár keletkezett a vagyonban és az infrastruktúrában.
Libanon összeomlása egy nagyon összetett probléma. Adott volt egy ország, ami egy olyan területen jött létre, ahol számos vallási, illetve etnikai kisebbség élt. Ezeket a kulturális ellentéteket pedig hibás módszerekkel igyekeztek megoldani. Azzal, hogy a három hatalmi szerv pozícióit vallási alapon lehetett, illetve lehet betölteni, nem az egységet és egyenlőséget érték el, hanem, hogy kormányozhatatlanná vált az ország. Ugyanis a különböző felekezetek tagjai állandóan gáncsot vetettek egymásnak.
Ehhez még hozzájött a hidegháború idegtépő feszültsége, ami nem csak a világot, hanem azon belül Libanont is kétpólusúvá tette. Hisz Libanon keresztény lakossága a Nyugatot, a muszlim lakossága pedig a szovjetbarát arab országokat támogatta. Azzal pedig, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok sakktáblának használták a Közel-Keletet, számos nemzetközi konfliktust és polgárháborút robbantottak ki. Az Eisenhower-elv bevezetése és Chamoun azon elbaltázott politikai lépése, hogy az intő jelek ellenére ezt el is fogadta, már egy nagyon erős vészharang volt, ami Libanon széthullására figyelmeztetett. Végül a helyzet véleményem szerint akkor vált visszafordíthatatlanná, mikor az arab szolidaritás jegyében az ország tömegével kezdte el befogadni a palesztin menekülteket.
Ez a vállalkozás már önmagában is veszélyt jelentett, ugyanis a kairói egyezmény jegyében a menekülttáborokban engedélyezett volt a fegyverviselés, és a különböző milicista csoportokhoz való csatlakozás. Azonban ezáltal a libanoni menekülttáborok lettek a gócpont, ahonnan a palesztin terroristák a legtöbb támadást intézték Izrael ellen. Így hát volt egy folyamatosan önmagával küzdő kormány, egy politikai és kulturális szférában egymásnak feszülő lakosság, két szuperhatalom, akik a saját érdekeiket akarták érvényesíteni az arab országokban és ehhez minden eszközt hajlandóak voltak bevetni, több százezer fegyveres menekült és egy egyre inkább felbőszült Izrael.
Ezt átlátva az összeomlás csak idő kérdése volt. Az viszont, hogy a katasztrofális helyzet ilyen sokáig elhúzódott, szintén annak volt köszönhető, hogy a különböző nagyhatalmak az ő érdekeiket képviselő milíciáikat igyekeztek hatalomra juttatni. Míg a franciák, vagy az Egyesült Államok a maronitákat támogatta, addig például Irán a Hezbollah síita muszlim csoportot. Az éppen aktuális libanoni kormány pedig képtelen volt kezelni a helyzetet, ugyanis békeidőben sem tudott konszenzusra jutni önmagával, a rosszul felszerelt, gyengén kiképzett hadsereg pedig sok esetben már vagy valamelyik radikális csoport befolyása alá került, vagy egyszerűen nem tudott ütőképes erőt felállítani a kaotikus helyzetben.
Felhasznált irodalom:
- Berei Andor, Új magyar lexikon 7. Kiegészítő kötet A-Z, Akadémiai, Budapest
- Diószegi István Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1967
- Freda Adler, Kriminológia: III. rész. A bűncselekmények típusai, Osiris tankönyvek, Budapest, 2000
- Georges Duby, Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig, Osiris, Budapest, 2007
- Hajdu Gyula, Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1959
- Horváth Jenő, Világpolitikai lexikon 1945-2005, Osiris, Budapest, 2005
- britannica.com
- nytimes.com
- Kenede István szerk., Fejlődő országok lexikona, Akadémiai, Budapest, 1973
- Lugosi Győző szerk., Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez, L’Harmattan, Budapest, 2006
