A Libanon felemelkedését és bukását vizsgáló cikksorozat keretében heti rendszerességgel érkeznek az új írások – az előző rész az alábbi bejegyzésben olvasható. A sorozat következő darabjában azokról a körülményekről lesz szó, amelyek a teljes összeomláshoz vezettek.
Libanon felemelkedése és bukása (3. rész) – Polgárháború, vagy ötödik arab-izraeli háború?
A háború új szakaszba lépett, mikor már az 1982-ben Libanonba küldött békefenntartó erők is elkezdtek súlyos veszteségeket szenvedni. 1983. április 18-án Bejrútban az Egyesült Államok nagykövetsége ellen terrortámadást követtek el, amiben 63 ember életét vesztette, köztük 17 amerikai állampolgár. Az amerikaiak között volt egy újságíró, és a Központi Hírszerző Iroda (CIA) nyolc tagja.
A támadást öngyilkos merényletként hajtották végre, amelynek során egy körülbelül 2000 font robbanóanyaggal megpakolt Chevrolet pickup teherautó áthajtott az Egyesült Államok nyugat-bejrúti nagykövetségének kapuján, és az épületbe csapódott. A támadásért az Irán által támogatott Hezbollah síita muszlim milíciacsoporttal kapcsolatban álló Iszlám Dzsihád vállalta a felelősséget. A támadás oka az volt, hogy Amerika 1982 augusztusában egy francia, olasz és brit katonákat tömörítő multinacionális békefenntartó erővel becsatlakozott a háborúba az Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) által aláírt tűzszüneti megállapodás részeként.
A csapatok feladata az volt, hogy felügyeljék Jasszer Arafat és a PFSZ biztonságos és békés kivonulását a Bejrút belsejében lévő állásokból, és biztosítsák a hátramaradt palesztin civilek biztonságát. Miután a kivonulás megtörtént, a békefenntartó erők nagy része visszavonult a Földközi-tenger keleti részén állomásozó hajókra. Az újbóli problémák a már korábban említett Bashir Gemayel (megválasztott libanoni elnök) meggyilkolásával kezdődtek. Mint már ismertettem, a keresztény milicisták Gemayel halálát azzal torolták meg, hogy palesztinok százait mészárolták le a szabrai és satilai menekülttáborokban. Ennek hatására a csapatokat gyorsan visszavezényelték Libanonba.
Bár a helyzet 1983-ban stabilizálódni látszott, az április 18-án bekövetkezett terrorcselekmény megtörte a nyugalom illúzióját. Izrael és Libanon a következő hónapban hivatalos békemegállapodást kötött, amely az izraeli csapatok kivonását írta elő, Szíria kivonulásának függvényében. Szíria azonban ellenezte a megállapodást, és nem volt hajlandó visszavonulni. Júliusban az izraeli csapatok megkezdték egyoldalú kivonulásukat Libanon területéről. Az izraeli kivonulást követően az egymással versengő milíciák közötti harcok egyre gyakoribbá váltak, és a többnemzeti erők elleni erőszak is tovább fokozódott. A körülmények akkor vettek döntő fordulatot, amikor az amerikai helikopterek a keresztény kormányt támogatva tüzet nyitottak a drúz milicistákra. Ezáltal a semleges békefenntartók szerepéből a libanoni polgárháború egy bizonyos frakciójának aktív támogatóivá váltak.
Ez volt a kiváltó oka annak, hogy 1983. október 23-án egy teherautó, becslések alapján 12 000 font (körülbelül 5400 kg) robbanóanyaggal, behajtott a bejrúti amerikai tengerészgyalogos laktanya bejárati kapuján. A detonáció kiszakította a négyemeletes épületet az alapjaiból, és a laktanya néhány másodperc alatt összeomlott. A robbanásban meghalt 241 tengerészgyalogos és matróz. Ez a tengerészgyalogság legnagyobb emberveszteségét jelentette egyetlen nap alatt az 1945-ös Iwo Dzsima-i csata óta. Nem sokkal az előző támadást követően egy második öngyilkos merénylő egy francia ejtőernyős alakulat laktanyájába hajtott be Nyugat-Bejrútban. A robbanás feldöntötte az épületet, és a bent tartózkodó 58 katona meghalt. Négy hónapon belül a többnemzetiségű haderő elemei megkezdték a kivonulást a part menti hajókra, és 1984. február 26-án az utolsó amerikai tengerészgyalogosok is elhagyták Bejrútot.
Érdemes egy kicsit megvizsgálni magát Amin Gemayelt, ezen időszak elnökét is, aki agresszív politikát folytató bátyjával szemben sokkal mérsékeltebb volt. Parlamenti pályafutása során kifejezetten engedékenynek bizonyult a többi vallási csoporttal szemben. Jogásznak tanult, és a Phalange Párt üzleti ügyeit felügyelte, míg Bashir a párt milíciáit vezette. Elnökként azonban nem bizonyult eredményesebbnek az elődeinél. Nem igazán tudta akaratát érvényesíteni, sem az országot szétcincáló milíciák, sem pedig a befolyásukat kiterjeszteni igyekvő nagyhatalmakkal szemben. Miután 1988-ban véget ért az elnöksége, továbbra is folytatta munkásságát a Phalange Párton belül, és 2007-ben a vezetőjévé választották. A Gemayel család a 21. században is szerves részét képezi Libanon politikájának. Amin legidősebb fia, Pierre Amin Gemayel 2006-os meggyilkolásáig vezető szerepet játszott a Phalange Pártban. Miután Amin 2015-ben lemondott a Phalange Párt éléről, a pozíciót egy másik fia, Samy Gemayel vette át.
Libanonban 1985 és 1989 között lényegében hadigazdaság alakult ki a totális háború hatására. A munkanélküliség eddig soha nem látott mérteket öltött, az ország a tőke és a szakképzett munkaerő elvándorlásával, valamint az áruk és szolgáltatások szűkösségével nézett szembe, miközben a milíciák fejadagokat és fizetést osztottak harcosaiknak, és főként csempészettel, zsarolással, valamint fegyver -és kábítószerkereskedelemmel jutottak hozzá az árukhoz. Az összeomlás ezen időszakában az ország eddig megmaradt intézménye is hanyatlásnak indult. 1987-ben a libanoni font összeomlott – ami meglepő módon a háború első tíz évében kifejezetten jól tartotta magát –, ez pedig gazdasági nehézségek és az infláció időszakához vezetett.
Ráadásul amikor Gemayel hivatali ideje 1988. szeptember 22-én lejárt, a parlament nem tudott megegyezni az új elnök megválasztásáról. Ennek eredményeképpen Gemayel Michel Aoun tábornokot, egy maronitát és a libanoni hadsereg megmaradt részének vezetőjét nevezte ki megbízott miniszterelnöknek, néhány perccel saját hivatali idejének lejárta előtt, annak ellenére, hogy a hivatalban lévő Szalim al-Hoss továbbra is igényt tartott erre a tisztségre. Szóval jelen állás szerint Libanonnak nem volt elnöke, viszont volt helyette két miniszterelnöke.
A már így is számtalan problémát tovább szaporította, hogy a két külön kormány versengett a legitimitásért. 1988 novemberének végén Aoun tábornokot elbocsátották a fegyveres erők főparancsnoki posztjáról; a hadsereg nagy részének lojalitása miatt azonban Aoun de facto meg tudta tartani a pozícióját. 1989 februárjában Aoun offenzívát indított a rivális Lebanese Forces ellen, márciusban pedig „felszabadító háborút” hirdetett a szíriai megszállás kiszorítására tett kísérleteként. 1989 szeptemberében, a hónapokig tartó heves tűzharcot követően Aoun elfogadta az Algéria, Marokkó és Szaúd-Arábia vezetőiből álló háromoldalú bizottság által közvetített tűzszünetet.
Felhasznált irodalom:
- Berei Andor, Új magyar lexikon 7. Kiegészítő kötet A-Z, Akadémiai, Budapest
- Diószegi István Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1967
- Freda Adler, Kriminológia: III. rész. A bűncselekmények típusai, Osiris tankönyvek, Budapest, 2000
- Georges Duby, Franciaország története. II. Az új idők 1852-től napjainkig, Osiris, Budapest, 2007
- Hajdu Gyula, Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon, Akadémiai, Budapest, 1959
- Horváth Jenő, Világpolitikai lexikon 1945-2005, Osiris, Budapest, 2005
- britannica.com
- nytimes.com
- Kenede István szerk., Fejlődő országok lexikona, Akadémiai, Budapest, 1973
- Lugosi Győző szerk., Dokumentumok a Közel-Kelet XX. századi történetéhez, L’Harmattan, Budapest, 2006
