Gunnar Garfors elsőként járt öt kontinensen ugyanazon a napon, később tizenkilenc országot látogatott meg huszonnégy óra alatt, és ő az első ember, aki járt a világ minden országában – kétszer. A norvég médiaszakembernek és írónak 2023-ban jelent meg magyarul a Cser Kiadónál a világ húsz legkevésbé látogatott országáról szóló könyve, az Ahol csak a madár jár. A kötetről a Norvég Királyság Nagykövetségén faggattam.
Úgy tudom, hogy heten vagytok tesók, és amíg vártam az interjúra, azt mondták, hogy hamarosan Budapestre érkezik a húgod és a barátnőd. Gyerekként, nagycsaládban milyen utazós élmények értek?
A húgom hallotta, hogy Budapesten leszek, és tegnap hívott, hogy csatlakozhat-e. Azt nem mondta, hogy mikor érkezik, de jön. Egyébként igen, három húgom és három öcsém van, így nem igazán engedhettük meg magunknak, hogy utazzunk, de volt egy minibuszunk lakókocsival, amivel végigjártuk Norvégiát, Svédországot, és komppal átmentünk az Egyesült Királyságba. Anyukám egyébként fiatalon elég sokat utazott, az apukám pedig hajón dolgozott, kommunikációs összekötőként, morze-kóddal, meg ilyesmikkel. Mikor hároméves voltam és még csak egy öcsém volt, az apukánk épp orvosként dolgozott egy tengerjáró turistahajón, a Csendes-óceánon. Mivel akkor még nem tudtunk olvasni, magnókazettára vette a történeteit, amiket aztán borítékban küldött haza, havonta kétszer. Rendkívüli történetek voltak ezek, Kínából, a Fülöp-szigetekről, Alaszkából, Kanadából. Emlékszem, hogy ott vagyok háromévesen és arról álmodozom, hogy amikor nagy leszek, akkor én is utazni fogok, mint az apukám.
Örülnek a szüleid, hogy ez így történt?
Nos, nagyjából.
Sokat aggódnak?
Neeem. Amikor először mentem Afganisztánba, felhívtam az anyukámat…
…igen, ez a könyvben is szerepel, nevettem is rajta…
…aki mondta, hogy „nyugi, van még másik hat gyerekem”. Szóval nem, nem nagyon aggódnak, de mikor legutóbb a Zöld-foki Köztársaságban jártam, a húgom – az a húgom, aki most Budapestre jön – írt egy beszédet az anyukánk nevében, hogy remélik, hogy nemsoká’ minél többet fognak látni ők is belőlem. Ez egyébként nekem is fontos. Az anyukánk a szülővárosomban él (az apukám is, de elváltak), én pedig a nyugati parton, így nem is vagyok egy évben háromnál többször nála.
Addig is, küldhetsz nekik hangfelvételeket, mint ahogy az apukád küldött nektek…
(nevet) Nincs gyerekem, akinek küldhetném.
Mit kerestél egyébként, amikor utazni kezdtél?
Először egy iskolai barátommal utaztunk tizenhétévesen, InterRaillel, tizenhárom országon át. Akkor jártam először Budapesten is, teljesen elvarázsolt az utazás, csodás volt. Ezután az Egyesült Államokban töltöttem egy évet cserediákként, ami egy teljesen más kultúra volt – de ne töltsünk el túl sok időt Amerikával. (nevet) Annyira más volt, hogy rájöttem, ez az a más, amit látni szeretnék a világból.
Ahogy visszamentem Norvégiába és befejeztem a középiskolát, újságíró akartam lenni, de nagyon nehéz volt bekerülni az egyetem újságíró szakára. Nehezebb, mint az orvosira. A jegyeim meg nem voltak elég jók, így végül Angliában végeztem az alapszakot. Innen elkezdtem keletre utazgatni; Kínába, Indiába, majd 2004-ben Kazahsztánba és Kirgizisztánba. Ezek a helyek abszolút felnyitották a szemem, hogy valójában mekkora kulturális különbségek is vannak kelet és nyugat között. Az utazás olyan, mint egy betegség. Olyan betegség, aminek mégis örülök; rengeteget ad, tanulok közben, inspirál.
Volt valami, amin túl kellett lépned (szakmailag vagy személyesen), amiben fejlődnöd kellett ahhoz, hogy utazó légy?
A legnagyobb akadály számomra a megszokott, tradicionális életmód elhagyása volt. Amiben az egész élet nyolcórás munkanapokból áll, és évente csak pár hétig, esetleg hétvégente van lehetőséged utazni. Két és fél éve hagytam ott a munkahelyem, hogy megpróbáljam, milyen a full-time utazás, a valódi részvétel. Lehet, hogy ezt öt, vagy akár tíz évvel ezelőtt is megtehettem volna. Mindig arról álmodtam, hogy megmutassam az embereknek, hogyan tudnak nem a megszokott módon utazni, mert a mai napig nagyon fáj, amikor meglátok egy turistacsoportot lejönni egy hajóról (mert ha a hajón vagy, akkor csak ott létezel, nem utazol, nem találkozol a helyiekkel), majd megindulni az idegenvezető kis zászlócskája után.
Ezekből innen nem messze, a vár mellett egész sok van…
Igen, amikor átjöttem ide reggel, láttam is.
Szerintem egyébként sok fiatal ma már inkább az általad is preferált utazási szemléletet részesíti előnyben. Pláne, hogy rengeteg részvételiségen alapuló utazásos munkalehetőség (work and travel program) közül válogathatunk. Mi a véleményed ezekről?
Némelyik valóban remek, a többi borzasztó. A tanítás az utóbbi. Ingyen, esetleg saját pénzen elutazol valahova, segíteni, jó szándékkal, ahol szintén ingyen dolgozol, netán még a szállásodért is fizetned kell… Lehet, hogy épp angoltanár vagy Kínában, mert beszélsz angolul, de mivel általában nincs képesítésed, realizálod, hogy fogalmad sincs arról, mit csinálsz, így tovább is állsz nemsoká’. Azt hiszi ilyenkor az ember, hogy segített a helyi közösségen, a gyerekeken, de azok a gyerekek 3-6 havonta újabb tanárt kapnak. Némelyik szervezet rengeteget nyer az ingyenmunkán, illetve a résztvevő gyermekek szüleitől beszedett pénzen, meg az iskolákon, akik egyébként a tanító önkéntes szállásáért is felelősek. A gyerekek sérülnek ebben a leginkább, elkezdenek nem bízni az emberekben, kötődési problémák alakulnak ki náluk. Ennél csak egy rosszabb van; amikor valaki árvaházba megy önkéntesnek, még kisebb gyerekek közé, akikről kismillió képet készítesz, hogy majd megmutathasd, milyen jó ember vagy. Ez az ún. voluntourism. Sok helyen a helyzet annyira szürreális, illetve az önkéntesközvetítő szervezetekhez annyian jelentkeznek, hogy nincs is annyi gyerek, amennyire vigyázni lehetne. Így előfordul, hogy egyedülálló szülőket győznek meg pénzért, vagyis kvázi „elrabolják” a gyerekeiket, csak legyen még több „árva”. Pedig elég lenne olyan oktatókat meghívni, akik a felnőtt helyieket tanítják, és később, a távozásuk után a helyiek oktathatnák a gyerekeket.
Tehát az oktatás problémáját nem úgy kell megoldani, hogy több árvát „generálsz”. Persze, ha banánt szedni mész valahova, nincs ilyen mértékű esélyed elcseszni valaki életét.
Csakhogy azzal nem is lehet menőzni hazatéréskor az otthoniaknak… Sok ilyen önkéntes-turistával találkoztál?
Árvaházi dolgozókkal sajnos igen, a legtöbbjük nagyon fiatal.
És ők elégedettek a helyzetükkel?
A legtöbbjük igen. Nem is realizálják, hogy voltaképp kihasználják a gyerekeket.
Az ilyen találkozások és személyes történetek mellett világutazó újságíróként hogyan választod ki, milyen hírforrásból szeretnél tájékozódni? Miután minden országban már legalább kétszer jártál, van olyan hely, amiről különös figyelemmel és következetességgel olvasol?
Vicces, mert minél többet utazom, annál inkább érdekel minden, annál könnyebb azonosulni az ott élőkkel. Ez egyébként a világ konfliktusainak mennyiségét, s így a klímaváltozás mértékét is csökkentené – az orosz-ukrán háborúval kapcsolatosan erről az aspektusról igen kevesen beszélnek. Ezt persze nem lehet a politikusokra és az üzletemberekre hagyni. Nekünk, mindennapi utazóknak kell hidakat építenünk egymás között. Nagyon szeretem olvasni a The Economist-ot, ők egy adott év alatt a világ minden országáról írnak. Csak az a bajom a magazinnal, hogy elég hosszú és az olvasása sok időt elvesz. (nevet)
Nagyobb biztonságban érzed magad most a világban, mint akkor, amikor utazni kezdtél?
Az első néhány veszélyesnek tartott országba vezető utamon én is azon agyaltam, hogy mit is keresek itt. Később rájöttem, hogy az emberek ott épp ugyanannyira kedvesek és barátságosak, mint bárhol máshol, legyen az Budapest, Oslo vagy London. Ugyanakkor mindig lesznek olyanok is, akik bántani akarnak majd, vagy a pénzedet akarják elszedni, de ez az embereknek csak egy kis százaléka. A legtöbben örülnek, hogy felkerested az országukat, és szeretnének megismerni, és megtudni, mi vezetett el hozzájuk. Persze mindenhol van olyan terület, amit főleg éjszaka nem érdemes felkeresni, de oda általában a helyiek sem mennek. Ugyanilyen a háborús övezetekben a frontvonal.
Valami nagyon hasonlót említesz a könyv előszavában, ahol azt is hangsúlyozod, milyen fontos az, hogy felnőve halljon ezekről az ember, hogy a szülők meséljenek a város kevésbé népszerű, esetleg kifejezetten veszélyesnek gondolt területeiről is.
A helyiek a város ismerői, ők tudnak igazán elgondolkodtatni például a biztonság problematikájáról. Az egyik barátom, aki a könyvben Doktor Vodkaként szerepel, egy norvég bulin említette, hogy szeret utazni. Amikor megkérdezték tőle, hogy hova, elkezdte sorolni, Irán, Afganisztán, Üzbegisztán… Mindenki ledöbbent, majd ők is felsorolták, hogy jártak már Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban, tehát olyan helyeken, ahol szerintük nincs jelen a terrorizmus. Erre Doktor Vodka feltette nekik a kérdést, hogy ha ők terroristák lennének, vajon inkább Londonban követnének el merényletet vagy Taskentben. (nevet)
Hogyan és miért kezdtél rekordokat felállítani? Ez egyfajta motiváció volt saját magad számára?
Pontosan! Amikor Isztambulban voltam, átkeltem busszal a Boszporuszon, Európából Ázsiába, három perc alatt. Ez elgondolkodtatott, hogy mennyi idő alatt lehet még több kontinensre átlépni. Csak egy hülye öltet, de sok hülye ötletem van. Egy egyetemi barátommal, Adriannel állítottuk fel az első rekordunkat, ami hatalmas adrenalinlöketet meg kedvet adott még több hasonló élményhez. Azonban nem gondolom, hogy ezeknek sok köze lenne az utazáshoz (két órát eltölteni az országban nem nagy szám), inkább a logisztika a fontos, meg az a motiváció, hogy ezt még senki nem csinálta. Tizenkilenc országot huszonnégy óra alatt felkeresni tiszta hülyeség. Ugyanakkor poén, ha jó barátokkal csinálod, és lehet, hogy valódi utazásra inspirál majd másokat.
Az írás is ilyesmi motiváció és/vagy indok az utazásra? Az újságírás mellett hogy kezdtél el írni? Honnan jött a blogolás ötlete?
Igen, a motiváció hasonló, rémes! (nevet) Az első könyvem a 198: How I Ran Out of Countries, amihez 2004 környékén kezdtem tudatosan úgy járni a világot, hogy az összes kontinenst végigjárjam. Ez végül 2009 elejére valósult meg, utána újabb cél kellett; vagyis az, hogy sikerüljön eljutni a világ minden országába. Ennek a kidolgozása rengeteg vízummal, bürökratikus útvesztővel járt, és ekkor még mindig hiányzott 15-16 ország. Rengeteg vidám, szomorú, csodálatos történettel találkoztam az utazás során, ezeket kezdtem leírni. Az ötletemet az összes norvég kiadónak elküldtem, egyet kivéve. Vagy elutasítást kaptam válaszul, vagy még azt sem. Ekkor felkeresett az az egy kiadó, akivel addig nem léptem kapcsolatba – megkérdezték, hogy szeretnék-e könyvet írni a világ összes országában tett utazásomról. Otthagytam az állásomat a norvég rádiónál, ahol újságíróként dolgoztam, az elmúlt évben pedig távközlési technológiával foglalkoztam. Szóval most az írásból élek, minél több történetet szeretnék írni. Előadásokat is tartok, és podcastelek. Ez a második könyvem, harmadiknak az egyenlítőset terveztem, de a pandémia közbeszólt. Ekkor kaptam felkérést két Norvégiáról szóló könyvre (mert mindenki ugyanazokat a helyeket szeretné látni, meg lefotózni, de aztán persze nem lesz jó a kép a rengeteg turista miatt, szóval a csalódás garantált), ezek szeptemberben fognak megjelenni, illetve egy szakácskönyv is.
Szakácskönyv? Az Ahol csak a madár jár egyik legélvezetesebb része számomra egyébként épp az ételek leírása volt, majdnem minden fejezetben megjelent a hal és a sör, de néha ezek mellé palacsinta, csokoládé és kávé is került. Amellett, hogy különböző globalizációs folyamatokat nagyon szépen meg lehetett ismerni az ételek származásáról, kicsit Kerouac Útonjára, meg az almás pite-vaníliafagyi kombinációjának mennyiségbeli változására emlékeztetett.
Nos, az étkezés remek alkalom mások megismerésére. A szakácskönyv viszont azért is volt furcsa számomra, mert jómagam nem vagyok túl jó szakács. Egy türkmenisztáni barátom, akinek Michelin-csillagos étterme van és szusivilágbajnok – de dolgozott már Norvégia előtt Oroszországban is –, megkért, hogy írjak egy szakácskönyvet. Szerintem azért, mert én vagyok az egyetlen szerző, akit ismer, és akit el tud érni. (nevet) Ő elkészítette a fogásokat, amikről remek képeket készített egy profi fotós, én pedig megpróbáltam összerendezni a szövegeket. A kötet egyébként egyelőre csak norvégul érhető el, de nem csak szusiról van benne szó, hanem a japán konyháról, úgy általában…
Budapestről és a magyar konyháról milyen benyomásaid vannak?
Az emberek nagyon kedvesek, bár kicsit visszahúzódóak – ezt sok esetben betudom az idegennyelv-tudás hiányának. Ezzel együtt jó sétálni a városban, gyönyörű. Vonattal érkeztem Pozsonyból, de sajnos az országból nem láttam sokat, és amíg itt vagyok, ezen szeretnék változtatni. Ugyanez a helyzet más országokban is, soha sehol nincs elég idő mindenre, az átlagéletkor pedig csak 80-85 év…
Milyen utazással vagy írással kapcsolatos terveid vannak a közeljövőre?
Semmilyenek, de tudom, hogy lesznek. Élvezem az írást és ezeket a találkozásokat, meg az olvasói visszajelzéseket, szóval a következő könyvem is az utazásról fog szólni, de ezt még egyeztetnem kell a kiadómmal.
Írhatnál gyerekkönyvet, nagyon szerethetőek a karaktereid, még a nem mindig kedves rendőrök is!
Sokan mondták, hogy írhatnék gyerekeknek szóló könyvet a világ minden országáról, hogy utazásra motiváljam őket már egész korán. Illetve arra, hogy legalább egy évet töltsenek el valahol cserediákként, segítsenek hidakat építeni kultúrák közé.
Ha már a kulturális hidakról beszélünk, van-e olyan ország, ami szerinted Magyarországhoz hasonló, mégis elég távol esik tőlünk ahhoz, hogy hatalmas legyen a különbség? Mely ország felkeresését ajánlanád az olvasóinknak ez alapján?
A posztszovjet államok jutnak eszembe, Örményország és Grúzia, ahol szintén bizonyos fokú demokrácia van. Gyönyörű országok egyébként, kedves emberekkel, finom ételekkel. Nem tudom, van-e ezekre a helyekre direkt repülőjárat Budapestről, de Athénon vagy Isztambulon át biztosan elhagyhatjuk ezt a nyugati buborékot, amiben élünk. Az emberek ezen kívül is a világ közepének gondolják a saját országukat, és ez nagyon izgalmas, olyan, mint egy pofon. Amikor a helyieknek fogalma sincs, hogy hol van Budapest vagy Oslo.
Ugyanezt tapasztaltad háborús országokban is? Ők is a világ közepének tartják magukat, vagy a háború teljesen más perspektívába helyez minden ilyesmit?
Persze, hogy ezt gondolják! Az az otthonuk, ott a házuk, talán egy kis veteményes is, meg állatok. Nem hagyhatják hátra mindezt, a falujukat, a családjukat, a barátaikat, a szomszédokat, és az emelkedő tengervíz veszélyeztette országokkal ugyanez a helyzet. A könyvben ez például Tuvalu, ahonnan a helyiek átköltözhetnének Fidzsire, vagy akárhová, de az már nem lesz az ő világuk közepe.
