Gunnar Garfors elsőként járt öt kontinensen ugyanazon a napon, később tizenkilenc országot látogatott meg huszonnégy óra alatt, és ő az első ember, aki járt a világ minden országában – kétszer. A norvég médiaszakembernek és írónak 2023-ban jelent meg magyarul a Cser Kiadónál a világ húsz legkevésbé látogatott országáról szóló könyve, az Ahol csak a madár jár. A kötetről a Norvég Királyság Nagykövetségén faggattam.

A könyved majd’ minden oldalára jut egy-egy elképesztően izgalmas dialógus. Hozzám hasonlóan te is felveszed a helyiekkel folytatott beszélgetéseidet, vagy emlékszel rájuk, esetleg egyből le kell írnod őket?

Nem, nem veszem fel őket, mert rengeteg időbe telne visszahallgatni mindent, viszont mindig van nálam egy igazi, régimódi jegyzetfüzet, mint a tied itt, csak kisebb, mert el kell férnie a felsőm zsebében. Szóval általában leírom a dialógusokat, de persze valószínűleg ez sem 100%-osan a valóság, de ez az a verzió, ahogy emlékszem a valóságra, fontosak nekem ezek a jegyzetek, illetve készítek fotókat, videókat is.

Mivel fotózol? A könyvben többször említed, hogy a telefonod multifunkciós eszköz az életedben. Használsz néha kamerát is?

Igen, a telefonom mindig velem van, de van egy félprofi FujiFilm kamerám.

(Megmutatom a kamerámat.) Olyasmi, mint ez?

Nem, ennél azért kisebb, szóval a tied jobb. (nevet) Először is, nem szeretek nagy kamerával mászkálni, mert ezek között az országok között is van olyan, ahol bajba kerülsz, ha fotózol – ahogy olvastad is, Dél-Szudán az egyik ilyen. Erre jó a telefon, bár néha így is észreveszik, hogy épp képet csinálok.

Ilyen esetben el lehet játszani, hogy csak telefonálsz…

Igen, trükkösnek kell lenni. Máskor meg, főleg, ha portrét készítesz, fontos, hogy rendes kamerád legyen, mert a telefonnal ellentétben olyankor jobban tudatosul bennük, hogy igen, fénykép fog készülni róluk.

Az biztos, hogy profibbnak tűnik, és tudják, hogy nem személyes használatra készíted a képeket. Mik egyébként a legfontosabb tárgyak, amiket mindig magaddal viszel, ha utazol?

Csak kézipoggyásszal utazom, nagyon nem szeretem, ha a sok nehéz dolog lehúz, lassít. Biztonságosabb is, flexibilisebb vagyok, ha nagy bőrönddel utazom, nem tudok mondjuk motorozni vagy túrázni menni olyan egyszerűen. Így nincs is nálam sok holmi, de a legfontosabbak talán a telefonom, a pénztárcám, az otthoni lakásom kulcsai, és az útlevelem, a többit be tudom szerezni, ha ellopták, ha elveszett. A magas szegénységi rátával rendelkező országokba úgy utazom, hogy tudom, hogy ha van egy jobb telefonom, az abban az országban az átlagember hároméves fizetésével egyenlő értékű, szóval nem kezdem el mutogatni, pláne nem kérkedni vele.

Patat Bence, az Ahol csak a madár jár magyar fordítója (balra) és Gunnar Garfors (jobbra). Fotó: Ozsváth Eszter

Szokott lenni nálad bármilyen elsősegély-csomag?

Igen, sebtapasz és paracetamol, de azt hiszem, ennyi. Ja, meg tű és cérna, ha meg kell javítanom valamit, mint például a hátizsákomat valamelyik nap.

Olvastam, hogy elég különleges hátizsákkal utazol, hisz rólad nevezte el egy könyvrajongó barátod (a kollekció többi darabja John Steinbeck, Oscar Wilde és Pablo Neruda nevét viseli). Ötleteket is adtál hozzá, vagy csak a nevedet?

Egy Thaiföldön élő barátom, Nina Pimpisa és az anyukája létrehoztak egy divatmárkát, és Nina megkérdezte, hogy használhatja-e a nevemet az egyik darabjához. A legfontosabb nekem az volt a táskával kapcsolatban, hogy könnyű legyen vele utazni. Az oldalán van egy rekesz, amibe egyszerű bepakolni a laptopom, illetve kivenni onnan, ez például a reptéri átvilágításnál fontos. Azt hiszem, mind elkelt ebből a táskából, és nincs utángyártás. Nem kerestem amúgy rajta, de kaptam egyet ingyen.

A különböző egzotikus rovarok ellen mivel védekezel?

Szúnyoghálót viszek magammal, ha maláriával fertőzött országba megyek.

Volt már az útjaid során szükséged kórházi ellátásra?

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hisz eddig csak egyszer voltam kórházban külföldön, Kínában, egy táncos baleset következtében. (Mindketten nevetünk.) Sanghajban tanultam, egy csapat norvéggal, késő este volt, egy klubban táncoltunk, én fel-le ugráltam és kiment a bokám. Annyira fájt, hogy másnap reggel biztos voltam benne, hogy eltört, meg is kellett röntgenezni.

Milyen ruhadabokkal/öltözékkel készülsz egy-egy útra? Milyen az, amikor a norvég télből egzotikus országba, nyári forróságba utazol, majd megint egy hidegebb helyre?

Pénteken pont Ugandába utazom, mert a következő könyvem az Egyenlítő országairól szól majd, tehát a kérdés nagyon is aktuális. Tegnap egyébként itt is kifejezetten hideg volt, szeles, de nem hoztam dzsekit, mert Ugandában nem kell. Szóval ez a zakó van rajtam, illetve van egy kapucnis pulóverem, amit alá tudok venni. A tavaly februári alaszkai és kanadai utam során, amikor -61 fok volt és azt hittem, meghalok, annyira fájt mindenem a hidegtől, akkor például volt rajtam egy hatalmas, bélelt kabátom, alatta gyapjúpulóverrel. Néha viszont egész egyszerűen elhasználódott holmikat viszek magammal, és amikor vége az útnak, otthagyom őket és veszek valami helyit, amivel egyrészt támogatom az ottani gazdaságot, másrészt pedig én is gazdagodom, egy olyan ruhadarabbal, amilyenje otthon senkinek nincs. A legtöbb ember túlpakol, ha utazik, én inkább mosok. Ja, igen, mosóport is igyekszem mindig vinni magammal.

Gunnar Garfors
Az Ahol csak a madár jár magyar kiadása (Cser Kiadó, 2023, fordította: Patat Bence.)

Sokat szoktál futni, és ez a tevékenység a könyvben is megjelenik, mint kiváló alkalom és lehetőség a helyiekkel való találkozásra, kapcsolatépítésre. Mennyiben segít neked a futás, a sport abban, hogy fizikailag is követni tudd a körülményeid folyamatos változását? Segít esetleg a jetlag leküzdésében?

Már nincs jetlag-em, régen nagyon szenvedtem tőle. Most legalább heti egyszer futok, tényleg nagyon könnyű így megismerkedni érdekes emberekkel, még ha csak annyira is, hogy megjegyzi, hogy „ja, igen, te voltál az a fickó, aki tegnap is erre futott”. Ha sokat utazol, akkor nagy valószínűséggel nem mindig tudsz főzni magadnak, egészségtelenebbül étkezel, sokat vagy repülőn, reptereken, sokat ülsz, ésatöbbi. A futás fitten tart, ez nekem fontos.

Mentálisan hogyan készülsz egy-egy utazásra? Vannak még elvárásaid, ha számodra új helyre látogatsz, vagy csupán igyekszel minél inkább jelen lenni abban, amit a helyzet kínál számodra?

Hát, valamiféle elvárásom mindig van, de szeretek impulzív is lenni. A legtöbb norvég elég félénk egyébként, ami sokaknak az arroganciára hajaz. Sokan, amikor mondom nekik, hogy norvég vagyok, meglepődnek, hogy „hé, te nem is vagy olyan arrogáns”, és próbálom is mindig jelezni, hogy ez nem arrogancia. Szóval norvégként az utazásaim kezdetén gyakran rá kellett magam erőltetni arra, hogy kapcsolatba lépjek emberekkel, mára ez elmúlt. Jó, ha bizonyos helyeknek, szokásoknak utána tudok olvasni, akár politikai vagy vallási okokból.

A legjobb, ha egyenesen olyan emberrel tudsz kapcsolatba kerülni, aki a célországban él, vagy onnan származik, ők a legjobb idegenvezetők. Olyan útikönyvet, amit külföldi írt az adott országról, méghozzá olyan külföldi, aki 3-4 évvel azelőtt eltöltött az adott helyen 2-4 napot, nem érdemes vásárolni. Nem is tudsz olyankor semmit a szerzőről, lehet, hogy teljesen más érdekli, mint ami mondjuk téged.

Az utazók egy-egy országban sokszor úgy viselkednek, mintha egy állatkertet járnának be, mindenki ugyanazokat a helyeket látogatja végig. Ha helyiként van egy éttermed, ahova sok külföldi jár, akkor megemeled az árakat a másfélszeresükre. Ami jó, hiszen stimulálod vele a lokális gazdaságot, és a külföldiek még mindig megengedhetik maguknak, hogy az adott helyen egyenek – a helyiek azonban már nem. Pedig az utazásnak nem a fotókról meg a lájkokról kéne szólnia, hanem a kapcsolatépítésről, a találkozásokról, és egymás hátterének, múltjának, jelen körülményeinek megismeréséről, megértéséről.

Általában hozzánk hasonló nyugatiakkal utazik az ember, s így nem lehet kapcsolatba lépni helyiekkel. Gyakran épp azokban a szép hotelekben, amelyekben olyan kényelmes megszállni, beszélnek le minket az ott élőkkel való érintkezésről, vagy úgy általában a sétáról, mondván, hogy az „túl veszélyes”. Ezek általában nagy, külföldiek által irányított szállodaláncok, akik inkább fuvart intéznek neked, csak ne menj ki a helyiek közé. Ennek nyilván financiális okai vannak elsősorban, s így a pénz kimegy az adott országból. Szerintem ilyen esetekben megéri kissé agresszívebben fellépni, és igenis a lokális felé hajlani a globálissal szemben.

Gunnar Garfors
Részlet az Ahol csak a madár jár című könyvből (forrás: Cser Kiadó)

Turista-dzsentrifikáció, vagy valami ilyesmi…

Pontosan, és egyébként a világ GDP-jének 10,3%-a épp a turizmusból származik, így az utazás sok embert munkához segít, de ha mind szállodaláncokban szállunk meg, akkor ugyanazt a pár, eleve gazdag embert támogatjuk. Jó lenne, ha a különböző országokban hagyott pénz egyenlőképp oszlana meg a helyiek között.

Mit gondolsz, az átlagos utazó (vagy turista) eljut eddig a felismerésig?

Ha nem is, próbálok ezen kicsit segíteni, az Ahol csak a madár járral például. A könyvben megjelenő országok legtöbbjében (meg korábban Afganisztánban vagy Türkmenisztánban) például szinte kizárólag helyi szállodák vannak, mégis, van egy elit, így sokszor a legszebb hotel az elnök tulajdonában áll, vagy az ő emberei irányítják. Lehetne több női elnök, sokkal jobb lenne a világ szerintem. Visszatérve, sok világjáró csak kipipálja, hogy volt az adott országban, de nem akar magának kényelmetlenséget, így csak sokcsillagos hotelekben száll meg, és nem igazán gondolnak másra, például arra, hogy hozzá is tehetnének valamit a helyi élethez. Kevesebb szelfi, több kép a helyiekről!

„Soha sehol nincs elég idő mindenre” – Interjú Gunnar Garfors Guinness-rekorder világutazóval (2. rész)

A kiemelt képen: Gunnar Garfors. Fotó: Ozsváth Eszter