A 2000-es évek eleje óta van jelen az életünkben a közösségi média. Korábban az Iwiw, majd a Facebook, jelenleg pedig az Instagram (közeledik a TikTok) az a világunkon belüli mikrouniverzum, ahol a filtereknek, beállított, igényesen elkészített portréknak és a megörökített boldog pillanatoknak hála kialakíthatunk egy olyan képet magunkról, mely ideális benyomást kelt rólunk. De valószínűleg ez nagyon távol áll a valóságtól. Vitriolos véleménycikkünket olvashatjátok a gyerekekkel gyűjtött lájkokról.
Azt gondolom, hogy elkerülhetetlen része az online jelenlétnek ez a fajta képmutatás (és a vele együtt járó, kritikus közhelyek), mert a párjával való veszekedést vagy a karikás, táskás szemeit nem szívesen teszi ki senki a kirakatba. Azonban (!) lehet és kell is határt szabni, különösen, ha egy olyan fontos életállapot online megjelenéséről beszélünk, mint a szülőség.
Az angol nyelvben megjelent egy fogalom, a sharenting, mely a sharing (megosztani) és parenting (szülőség, nevelés) fogalmainak hibridje, az oversharenting pedig ennek a fokozása, mely nagyjából túlposztolást jelent. Ebből is látszik, hogy mennyire tömegjelenség, hogy kisbabák, gyerekek képeivel vannak tele a közösségi médiaoldalak. Ez fokozottan súlyos kérdés az influenszer-szülők körében. Ennek a „hivatásnak” az a lényege, hogy azokat a személyeket, akiknek elegendő követőjük van (több ezer, tízezer, százezer), megkeresik különböző cégek, hogy reklámozzák a termékeiket a közösségi médiafiókjukon, így ezekből a szponzorációkból keresik a kenyerüket. Ezeknek az „instamamiknak” már a hasuk növekedését is végigkövethetjük a terhességük alatt, lehetséges, hogy egy YouTube-videóban bemutatják a leendő gyerekük babaszobáját, és jó eséllyel a kicsit már a megszületése előtt láthatja a nagyközönség, hála az ultrahangfelvételeknek. Tehát már a terhesség folyamatáról is mindent tudhatunk, és ez az állandó tájékoztatás a szülés után csak fokozódik. Sok influenszer-szülőnek bevett gyakorlata, hogy a néhány éves utóddal reklámoz különböző játékokat, hiszen a gyerek online jelenléte miatt ilyen típusú cégek is megkeresik az együttműködés végett.
Tehát közvetve és sarkosan: a celeb szülők eladják a gyereket. De gondoljunk csak bele: mi van akkor, ha a kölyök nem szeretne közszereplő lenni? (Hihetetlen, de megtörténhet.) Milyen nehéz lesz neki más életutat választania, elfogadtatnia magát egy komoly munkahelyen, elismertté válni egy szakterületen, ha egy stadionnyi ember látta, és azonosítja azzal a kis teremtéssel, akinek kétévesen csorgott a nyál a szája szélén elalvás közben, vagy háromévesen éppen összefirkálta a falat. Ezek intim, csakis a gyerekre és a szüleire tartozó események, melyeket soha nem lenne szabad nyilvánosság elé vinni. Hiába mondja a szülő, hogy az ő gyereke, és azt posztol róla, amit jónak lát, ez csak addig a szintig van így, amíg az a tartalom a gyerek jogait nem sérti, azaz nem mutatja kellemetlen, megalázó vagy őt a későbbi életében hátráltató helyzetben – hangsúlyozza Dr. Gyurkó Szilvia a gyerekeket megillető jogokkal kapcsolatban.
De nézzünk egy kicsit más, szintén híres és hétköznapi embert egyaránt érintő aspektust a témában: a dolog pszichológiáját. A gyerek egyik legalapvetőbb igénye a biztonságérzet és a bizalom megléte, melyet az első emberi kapcsolatai, a szülei révén tanul és tapasztal meg. Az intim pillanatok, például a fürdetés, pelenkázás, anya/apa karjában elalvás, esti meseolvasás összebújva mind olyan momentumok, melyek a gyerek ősbizalmát építik ki a szüleivel. Ezt fogja továbbvinni a későbbi életébe, ez lesz az az alap, mellyel majd a barátai, szerelmei, leendő gyerekei felé fog fordulni. Tehát a bizalom és nyitottság bázisát, illetve az érzelmi intelligenciáját fogja ez adni. Azoknál a kisgyerekeknél, akiknek a szülei minden botlásukat, büfijüket, elalvásukat megörökítik és megosztják, sosem élhetik át ezt a bizalmat, mert úgy nőnek fel, hogy a szüleiken kívül egy ismeretlen tömeg figyeli őket (mintegy lesben állva). Ezt persze egészen kicsi koruktól még nem értik, csak jóval később, iskolás éveikben fognak rádöbbenni, hogy elárulták a gyerekkorukat, a meghitt pillanataikat.
Gondoljunk csak bele, mennyire kínos, amikor egy távol élő rokon meglátogatja a családunkat, és a szüleink előkapják a babaalbumunkat. Leizzadunk, zavarba jövünk, feszengeni kezdünk: és ez csak egy ember, aki ráadásul családtag. A nyilvános Instagram- vagy Twitter-profilokat vadidegenek is követik, és bárki láthatja azok tartalmait. Hivatalosan 13 éves kortól lehet regisztrálni a közösségi médiaoldalakra, mert a szakértők úgy vélik, a gyerekek online jelenléte káros lehet a fejlődésük szempontjából. Franciaországban már büntetik is azokat a szülőket, akik posztolnak a gyerekeikről. Stacey B. Steinberg pszichológus ezzel szemben rávilágít, hogy a többi országban anya és apa már csecsemőkorban elkezdi kialakítani a gyereke digitális lábnyomát, melyet hiába kér majd számon a kiskamasz, anya és apa csak azt tudják majd mondani, hogy „Bocs, azt hittük, ez cuki dolog. Majd letöröljük.” De mind ismerjük a közösségimédia-oldalak axiómáját: ami egyszer felkerült az internetre, az ott is marad.
A másik probléma, melyet előidéz a csecsemőkor online archiválása, abból ered, hogy a kisbaba egy érző, mindenre nyitott és mindenre érzékeny „emberkezdemény”. Elsősorban nem intellektuális módon, a szavak által, hanem az érzékei révén ismeri meg a világot. Ha ez a kicsi lény azt látja, érzi, hogy a szülei minden fejlődési, tanulási „lépcsőnél” előkapják a telefont, képet készítenek róla, és utána azt lesik, hogy mennyi lájk, komment érkezik rá, az fog beleivódni a tudatalattijába, hogy kell egy megerősítés a külvilágtól, hogy ő elég jó, sikeres és értékes legyen. A szülei ugyanis azt kommunikálják felé, hogy nem elég önmagában szépnek, jónak lennie nekik, mert van egy harmadik fél is, akinek az igényeit ki kell elégítenie. Csoda, ha a későbbiekben sosem lesz szilárd önbizalma, és mindig mások ízlése szerint alakítja az életét?
Mind tisztában vagyunk vele, hogy a gyerekek amennyire aranyosak, annyira kegyetlenek is tudnak lenni egymással. Az online megosztott és később visszakereshető képek a bullying és a cyber-bullying (on- és offline bántalmazás) melegágyául szolgálnak. Nem tartom elfogadhatónak a „de hát ha valaki valakit piszkálni akar, majd talál rajta fogást, mindegy, hogy van-e róla gyerekkori kép az interneten, vagy nincs” érvet. Ez nonszensz. Attól még, hogy más miatt is bántalmazhatják a gyerekemet, én magam készakarva nem adok erre lehetőséget! Épp ellenkezőleg, ha ő nekem az első, védem és óvom, amitől csak módomban áll.
Pottyondy Edina osztott meg nemrég egy tanulságos videót a témáról. Azt javasolja, hogy ha nem tudja a szülő eldönteni, hogy mit posztoljon a gyerekéről és mit ne, gondolja át, hogy ezt a tartalmat a demenciában vagy Alzheimer-kórban szenvedő szülőjéről megosztaná-e. Egészen másképp hat a pelenkázás, a tányérba beleborulós elalvás meg az ügyetlen elesés, ugye? Azt gondolom, ha valóban sok közeli barát, rokon van, aki távol él, és szeretnének naprakészek lenni a kicsi életével kapcsolatban, hozzanak létre a szülők privát csoportot, melynek tartalmait csak azok láthatják, akikre ez tényleg tartozik. Így a csecsemő gyerekkorát sem árulják el, és a szülők dicsekedhetnek a világ legszebb babájával azoknak (és nem másnak!), akikre ez tényleg tartozik.
Felelősségteljes szülőséget kívánok mindenkinek!
Források:
Kiemelt kép: babyology.com.au
