A Művészetek Völgye tegnap végre kiengedte a hosszan benntartott levegőt: félidőbe ért a fesztivál, de a vihar, a hétvégi vég előtti csend csak múló ábránd; a hatodik napon is töretlen lendülettel töltekeztek tovább a völgylakók.
Ez a zsongás, amely ugyan hétvégente valóban zúgó méhrajnyira emelkedik, a hét közepén is pezsdítően borzolja a kedélyeket: a nap első fénye még mindig talál a kései mulatságból hazaigyekvő, beszélgető vagy csókolózó emberpárokat a Csigabuszra várva.
A félidős számvetésről Oszkó-Jakab Natáliát, a fesztivál igazgatóját kérdeztük: „130 önkéntes, 80 biztonsági, 125 stábtag erősíti idén szervezői részről a fesztivált. Közel 200 árus és 70 kitelepülő vendéglátós van a résztvevő településeken. A tíz nap alatt 28 nagyobb és 40 kisebb helyszínen 1500 programot kínálunk, ami azt jelenti, hogy átlagban napi 150 programról beszélhetünk. Az esős kezdés ellenére is fantasztikus volt az első hétvége. Telt házasok voltak a színházi előadások és a hangversenyek, a Recirquel Újcirkusz Társulat két egymást követő napon is megtöltötte a nézőteret. Ennek nagyon örülünk, mert az elmúlt években nagy hangsúlyt fektettünk a színházi és komolyzenei programok erősítésére, az újcirkuszi helyszínünk pedig tavaly debütált.”
A fentebb említett élménygazdagság pedig eléri azt is, hogy a Völgyből érkező tudósítások is végletesek, esetlegesek legyenek; egy-egy ember csak nagyon érintőleges metszeteket nyújthat át. A hatodik, 25-ei nap számunkra színházat és az élőzene magyar magaslatait tartogatta.
Taliándörögd elsősorban azoknak lehet kedves, akik menekülni vágynak a kapolcsi rengetegből, vagy különösen érdeklődnek a hazai színjátszás év közben ritkán látott arcai iránt; ennek ellenére a völgyhátra épült faluban felsorolhatatlanul népes számban találunk programokat és helyszíneket a színi tereken keresztül, az egyházi udvarokon át, egészen a lelki feltöltődést és hagyományőrzést művelő portákig. Dörögdön a közösségi ház ad otthont a Színház Színpad előadásainak: bármelyiket is nézi ki az érdeklődő, érdemes már egy órával előtte sorszámot húzni, ugyanis a nézőtér kapacitása erősen véges.
Ebben a térben lépett a színpadra az RS9 Színház társulata Folyóügy című előadásukkal, amelyet íróként Braun Barna, rendezőként pedig Csáki Rita jegyez. Az abszurdba nem csak hajló, hanem azt a kezdetektől fogva, átmenet nélkül elmélyítő előadás olyan, a való világból vett élethelyzetekkel foglalkozik, mint a telefonos ügyfélszolgálatok arctalan lelketlensége, az életunt taxisofőrök üres dumája, az online jegyekkel szemben bizalmatlan kalauzok kétségei vagy éppen egy munkahelyi „szerelem” kiábrándítóan rövid vége: közös pont az idegenség, az egymásnak ütköző személyek rideg alkalmatlansága. Egyetlen kérdés motoszkál csak jól hallhatóan: vajon tényleg abszurd, tényleg burleszk, amit látunk vagy már valóban ez a közép-európai tempó? Az előadás fő ereje pedig a hajtás, a lendület, a játszók és a nagyon egyszerű tér változásának dinamikája: ennek megfelelően pontosan akkor laposodik el az, amit látunk-hallunk, amikor egy-egy jelenet unalomba fúlóan hosszúra nyúlik; mindezen karcosság ellenére is figyelmeztető és szórakoztató egyfelvonásost láthattunk.
Az SZFE Globe soros előadása a ritkán játszott Euripidész-mű, a Helené is tartogatott akár megkapónak nevezhető kettősséget: a szintén teltházas beavató színházi produkció csak nehezen csatornázta be a főként fiatalokból vagy gyerekekből álló nézők figyelmét, de a játszók önazonossága feledtette a téma nehézségét és a Globe forróságát. Euripidész, ahogyan Karsai György színháztörténész informatív kommentárjaiból kiderül, botrányosan keverte meg a trójai mondakör szálait: Helené sosem szökött Trójába, helyette egy Héra teremtette árnyalakként halt meg tízezernyi görög harcos; a spártai királyné a háború alatt Egyiptomban élt, itt vetődik partra férje, a hazafelé tartó Menelaosz. Az értő-elemző kommentárok tudósgazdagítóan mutattak rá a tragédia formabontósságára, a fiatal színészhallgatók pedig a beiktatott szüneteket is legyűrve építették fel egyszerű, humorosan ábrázolt, de kézzelfoghatóan jellemes alakjaikat: ennek ellenére az edzettebbek számára is jelenthetett kihívást az evidenciaként kezelt hely, nép és személynevek áradata, az irodalom iránt pedig kevésbé érdeklődő fiatalok valószínűleg eltévedtek menet közben.
Taliándörögd után a szokásos stoppolás, majd egy rövid kitérő következett a Kőbánya Udvarba, ahol Póka Egon, a magyar blues- és rocktörténet úttörője, és talán pátosz nélkül kijelenthető, legendája adott légyottot a vájtfülűeknek; figyelemreméltó volt ennek a közönségnek a sokszínűsége is: nem az öreg „gránátosok”, a 60-as fenegyerekek, hanem a hangszeres zenére értőn figyelő fiatalok voltak többen.
Az elpusztíthatatlan és természetesen örök rockzenére nekünk sajnos csak szellem-átállásnyi idő jutott a színházzal töltött délután után: a Kiscsillag éjszakai koncertjére igyekeztünk feltartóztathatatlanul a Panoráma Színpadhoz. Végül azonban nem mi voltunk feltartóztathatatlanok, hanem Lovasi András és a Kiscsillagnak keresztelt hadserege, elitalakulata: az első sorban természetesen ő, az ikon, az alterzene irányadó alakja, aki szemtelen, nyelve, grimasza, fel-le járó slicce és színpadi kiállása kétélű kard: amikor lesújt egy számmal, rögtön visszarántja és tovább mélyíti az édes-keserűt. Feltartott ökle irányt mutat, de amikor éppen belekapaszkodnál, mosollyal az arcán rántja vissza a kezét: „tényleg elhitted?”– néz vissza rád. A lendületük pedig sodró, és hiába a korán prófétává érett főalak, a Kiscsillag a Völgyben is valóban jól szervezett, ellentmondást és minőségi kompromisszumot nem tűrő csapatként újította meg a régi ismeretséget.
Mennyit lehet hazavinni egy ilyen ingergazdag napból? Bőven és sokat: lassan, fokozatosan kell visszatalálni az ágyba, csatangolni egyet a három falu valamelyikében, hogy elsimuljon az agy, végsőkig elfáradjon a test; nem probléma, ha a nap első fénye még az utcán talál.
Kósa Boglárka galériája
