Cikksorozatunkban a Fordulat folyóirat Kultúra és kapitalizmus című lapszámában olvasható szövegekhez kapcsolódunk. A témák sokszínűsége miatt a reakcióink is változatosak: interjúkkal, esszékkel és recenziókkal is találkozhattok.
„Miért olyan nehéz közjóként elképzelni a kultúrát?” – teszi fel a cseppet sem költői kérdést Jean-Louis Fabiani szociológus Van-e kiút a kulturális kapitalizmusból? című, a Fordulat társadalomelméleti folyóirat 30. lapszámát záró tanulmányában, melyet Seress Anna ültetett át magyar nyelvre. A kérdésre teljes körű válasz természetesen nem adható, Fabiani azonban – a lapszám célkitűzéséhez híven – átláthatóan és kellő alapossággal, saját mindennapi és kulturális tapasztalataiból kiindulva, a tudományosságot és a közérthetőséget egyaránt szem előtt tartva tárja fel előttünk a probléma különböző rétegeit és annak riasztó rendszerbeágyazottságát. A következőkben kiemelem Fabiani fontosabb állításait, illetve azokhoz kapcsolódva néhol saját tapasztalataimat megosztva világítok rá a felvázolt problémák beágyazottságára és univerzalitására.
Kollektív kultúra (?)
Fabiani elsőként a kultúra fogalmának definíciós problémájára reflektál. Ennek során a fogalmi hálóba történő gabalyodást elegánsan kikerülve rávilágít az ellentmondásra, miszerint a kollektív kultúra létrejötte már azért is problémás, mert a kultúra fogalmát az egyediség, egymástól való különbözőség és megkülönböztetettség mentén definiáljuk: „Mi válhat közjóvá akkor, ha a kultúra a sajátos, a specifikus birodalma – tehát ami menthetetlenül Mássá tesz Mások szemében (…)?” (304). Az általános kérdésfelvetést korábbi, személyes dilemmájának bemutatásával konkretizálja: vajon jól tette-e, hogy a korzikai kulturális ügyekért felelős vezetőként kielégítette a korzikaiak identitásra vonatkozó igényeit, ezzel megfosztva, elzárva őket a lehetőségektől, amelyeket az úgynevezett „univerzális kultúra” biztosított volna? Fabiani végül felülbírálja múltbéli önmagát: „Több mint 30 éve tudom, hogy az univerzalizmus illúzió volt, ami a nyugati gyarmatosítás és elnyomás ideológiai elkendőzését szolgálta, de nem tudok nem arra gondolni, hogy egy újfajta univerzalizmusra van szükségünk” (305).
De mégis mi lehetne ez az „újfajta univerzalizmus”? A választ Fabiani a kommunizmus elméletei felől indítja. Rávilágít arra, hogy a kulturális kommunizmus épp az, amit Karl Marx a munkamegosztás végeként álmodott meg: „reggel vadásszam, délután halásszam, este állattenyésztéssel foglalkozzam, ebéd után kritizáljak, ahogy éppen kedvem tartja – anélkül, hogy valaha vadásszá, halásszá, pásztorrá vagy kritikussá válnék”. Ez a berendezkedés feltételezi a társadalom résztvevőinek teljes egyenlőségét, melynek alapja a közjavak kisajátításának kizárása. Fabiani Michael Hardt és Toni Negri Commonwealth[1] című, a közjavak gondolatát körbejáró munkája nyomán rámutat, hogy mindez a kapitalizmusban nem valósulhat meg: a tőke az egyén és bizonyos csoportok által létrehozott kultúrát privatizálja, és saját, gazdasági vagy politikai érdekei szerint használja fel azt.
Felmerül tehát a kérdés: mi más útja van a (kulturális) javak közjavakká tételének? A tanulmány szerzője itt egy közgazdaságtani fogalmat, a ‘közjavak tragédiáját’ emeli gondolatmenetébe, mely szerint az erőforrásokhoz való szabad hozzáférés azok kimerüléséhez vezet. A tanulság tehát az, hogy valamiféle szabályozásra mindenképp szükség van. Fabiani az erőforrások teljes kimerülését és a hatalom nyerészkedését egyaránt elkerülő lehetséges rendszerként az állami szabályozás helyett a közjavak helyi koordinációját jelöli meg, felelevenítve mediterrán szülőfalujában és Afrikában szerzett tapasztalatait, ahol ezt a módszert működőképesnek látta. Ennek megvalósulásához – köti ki Fabiani – minden esetben arra van szükség, hogy a lokális közösség egyenlőségen alapulva működjön, és annak egy résztvevőjében se alakuljon ki igény a tőkefelhalmozásra.
A Képzeletbeli Múzeum kritikája
Ezen a ponton Fabiani visszakanyarodik a kultúra mint közjó gondolatához: „Kijelenthetjük, hogy a kulturális erőforrások mindannyiunkhoz tartoznak, és senkinek sem lenne szabad visszatartani belőlük saját hasznára” (307) – hangsúlyozza, majd a kultúra szociológiájával foglalkozó marxista gondolkodó, Raymond Williams gondolatait idézi, aki szerint „a kultúra hétköznapi”[2], tehát nem az elit kiváltsága, hanem mindenki egyetemes, demokratikus joga. Miközben Williams elképzelése igen megnyerő, felmerül a kérdés, hogy ez a jog mégis hogyan tud érvényesülni. Fabiani ennek kapcsán kitér arra, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában (1948) a kultúrához való jogot a mesterművekhez történő hozzáférés kiszélesítésével juttatnák érvényre. A szerző az ideát megtestesítő André Malraux „Képzeletbeli Múzeum” elméletét vonja kritika alá, melynek alapja számtalan, a világ különböző részein található művészeti alkotás fikciós gyűjteménye. Fabiani elsőként arra mutat rá, hogy a Képzeletbeli Múzeum figyelmen kívül hagyja a ma műalkotásként számon tartott építészeti remekművek múltbeli szimbolikáját: ezek az épületek az elnyomás, a hatalom szimbólumai voltak, ebből adódóan műalkotásként történő értelmezésükhöz azok apolitizálására, esztétizálására van szükség. Másrészt kiemeli, hogy a „Képzeletbeli Múzeum” elméletében Malraux nincs tekintettel arra, hogy a művészeti alkotások megértéséhez szükség van kulturális kódokra is, tehát nem elég a (fizikai) elérhetőség ahhoz, hogy a mesterművek valóban mindenkit elérjenek.
Amikor a kultúrához – művészeti alkotásokhoz, közkincsként számon tartott építményekhez, irodalmi művekhez stb. – történő hozzáférésről, a kultúrához való jog demokratizálásáról beszélünk, minden diskurzus alapja valamilyen kánon. „A magaskultúra demokratizálása létező kánonokra épült. Hiába létezik nem nyugati művészet, azt mégis a Nyugat szemszögéből értékelték, sok esetben erőszakos kizsákmányolás eredményeként. Ez tehát a kultúra közjóvá tételének egy hamis módja, mert a kiszorításra, kifosztásra és a kommodifikációra épül” – írja Fabiani. A kánon tehát miközben keretezi a kultúra fogalmát, egyben le is szűkíti azt, sőt megkérdőjelezhetetlenné teszi annak legitimitását. „A kultúrafogyasztók még mindig meg vannak fosztva a legjobb dologtól, amit a Felvilágosodás kultúrájából maradt: a kritikától.” Fabiani a szöveg ezen pontján erősen bírálja a kultúrpolitika és a kulturális iparágak által létrejött „egyetemes kultúrát”, ugyanis az szerinte „ellentétes az igazi univerzalismussal, mivel alapja mindenképpen a kifosztás egyértelmű vagy rejtett formája.” (309)
A kultúra tényleg mindenkié?
A kultúripar által létrehozott kánon dominanciájának és a kultúrához való (látszólagos) teljes hozzáférés árnyoldalait nemrég a saját bőrömön is megtapasztaltam idén nyáron Prágában, az Óváros téren sétálva, vagyis jobban mondva botladozva az embertömegben. Akármilyen időpontban sétáltunk a téren, hajnali kettőkor ugyanúgy nem lehetett látni az impozáns épületeket a turistáktól, mint a délelőtti órákban. A hajnalig nyitva tartó szórakozóhelyek, kannabisz-üzletek, szuvenírboltok és az általuk bevonzott embersereg nagyban megnehezítette a dolgát annak, aki (csak néhány percre) szerette volna élvezni a város és a tér sajátos hangulatát.
A „közkincsek” területét nemcsak belakta, de mintha be is kebelezte volna a turizmus; a többszázéves épületek jelentősége, eszmei értéke szinte elveszett a rengeteg villogó hirdetés, az árusok és a túlárazott éttermek kínálata között. Felmerült hát a kérdés: hova menjünk, ahol nem lesz ekkora tömeg? Az internet sem volt segítségünkre; hiába írtuk be, hogy hidden places in Prague, underground pubs in Prague stb., a remek SEO-zású és hirdetett turistaoldalak végtelen tömegét nem tudtuk leküzdeni, így végül maradtunk a bevett módszernél: róttuk az utcákat, míg nem találtunk olyan helyet, ahol jól tudtuk érezni magunkat. De mi is történt pontosan? Mi, akik tényleg szerettünk volna kulturális élményt szerezni, gondolkodni művészetről, építészetről, a város történelméről, ellehetetlenültünk, mert a tőke kisajátította a teret, ahol ezt megtehettük volna, mondhatni, korlátozva voltunk a kultúrához történő valós hozzáférésünk jogában.
A művész mint sikeres vállalkozó
Ezen a ponton térjünk vissza Fabiani tanulmányához és a szabad kultúra mint közjó problémájához: „Egy olyan kulturális világban élünk, amelyet egyrészről a művészi autonómiáért és a tulajdoni jog (a tulajdon biztosan ismerősen cseng) elismerésért folytatott hosszú harc határoz meg, másrészről pedig a kulturális ipar felemelkedése és dominanciája, amelyet Theodor Adorno Aesthetic Theory című könyvében még megvetett, de ma már világszerte mindenki imád (lásd Netflix)” (309). A szerző a szerzői jog kisajátításának problémájára reflektálva Lawrence Lessing jogászt idézi, aki A szabad kultúra[3] c. művében többek között az interneten működő alkotók jogi ellehetetlenítését emeli ki. Az állam a jogdíjak magasan tartásával és szerzői jogok kisajátításával így – mondhatni – saját kánont épít, ezzel meggátolva, hogy bizonyos tapasztalatok hatással legyenek esztétikai érzékünkre vagy politikai gondolkodásunkra.
A kapitalista érdekek térhódítására a kultúra területén Fabiani a műtárgypiac működését hozza példának, ahol „a művészt mint sikeres vállalkozót láthatjuk”. (Megjegyezném, a hazai irodalmi intézményrendszerben is egyre inkább kirajzolódni látszik ez a tendencia, a Facebook-lájkolók és a szerzők köré épülő kiadói marketing, vagy a fiataloknál egyre jobban működő önpromózás sokszor felülírja a szövegek minőségét, sőt a kritikát is megriasztja olykor egy jó marketinggel nagy presztízsűvé hízlalt név.) Fabiani állítása szerint „a nagy múzeumok feladták arra vonatkozó szerepüket, hogy egy legitim és koherens kultúra alapjait lefektessék”, és a művészetben magánérdekek lettek a meghatározóak: „…az egész művészeti rendszer a piac igényei köré van rendezve: művészeti vásárok és magángyűjtemények diktálják a felszentelések tempóját” (310). Mindez a szimbolikus és a gazdasági tőke különválasztását is irrelevánssá tette – fűzi hozzá, majd Luc Boltanski és Arnaud Esquerre tanulmánya[4] nyomán rávilágít arra, hogy az újkapitalizmusban a gazdagodás, a tőkefelhalmozás egyre népszerűbb formája a gyűjtemény. Ebben az újfajta gazdasági rendszerben az árucikk értéke megegyezik a róla kialakított narratíva értékével.
Az (újkapitalista) ember tragédiája
Ezután a szociológus az újkapitalizmust a benne élő emberre gyakorolt hatása felől vizsgálja. Elértük a kapitalizmus által felkínált szabadság és autonómia csúcsát – állítja. „Az újkapitalizmusban olyanok vagyunk, mint a művészek. Játszhatjuk azt a szerepet, amelyet szeretnénk. A teljesítmény uralkodik a hozzárendelés ellenében” (311). Ez azonban azt is jelenti, hogy le kell mondanunk a jóléti állam (elsősorban a munkáltatás) biztonságáról, valamint megjelent a kontroll új, az egyén által önmagára gyakorolt formája. Ebben a rendszerben mindenünk áruvá válik, és értékünk azon múlik, hogy a magunk köré felépített narratívák segítségével mennyire tudjuk eladni saját magunkat. Azonban ez még nem elég: folyamatosan megújulni, új narratívákhoz alkalmazkodni, rugalmasnak lenni a folyamatosan inflálódó emberi értékek között – ez az újkapitalista ember (cseppet sem szívderítő) sorsa.
A szöveg alapjául szolgáló előadás végül a művész mint kapitalista ember-metaforához kapcsolódva a művész és közönség kapcsolatát érintő ellentmondással zárul: minél nagyobb a művész autonómiája, annál kevésbé van szükség közönségre. A közönség egyre inkább passzív szerepben, eszközként jelenik meg: „A Marx által leírt kommunizmus eljövetele előtt érvelhetnénk egy kevésbé egyenlőtlen munkamegosztás mellett művész és közönség között. (…) Ezen a ponton azonban hadd emlékeztessem az Olvasót, hogy az igazi kommunizmusban nincsen művész és nincsen közönség. Reggel lehetsz művész, míg délutánra már a közönség tagja vagy, este pedig, ha már elfáradtál a kritikai elmélettől, megihatsz egy sört” (312).
A tanulmány zárlata után joggal tesszük fel címben szerelő kérdést: van-e kiút a kulturális kapitalizmusból? Fabiani nem mutat egyenes utat, hanem zsákutcákat, tévutakat és lehetséges utakat jelöl ki. Ahogyan a szociológus az egyenlő munkamegosztás mellett érvel művész és közönség között, úgy én – és ha jól értettem, a Fordulat egész Kultúra és kapitalizmus-lapszáma – a tanulmányok szerzői és olvasói közötti egyenlő munkamegosztás mellett teszem le a voksomat. Fabiani tett egy lépést a rendszer megértése felé. Most rajtunk, az olvasókon a sor, hogy a megértést cselekvés kövesse.
A cikksorozat további részei:
„Identitás és kultúra képződik ahhoz, hogy olcsón adunk el munkaerőt” – Interjú Konkol Mátéval
Shrek permanens iróniája – Fordulat-lapszámbemutató az V. Írótanya Napokon
[1] Hardt, Michael és Negri, Toni (2009). Commonwealth. Harvard University Press.
[2] Williams, Raymond (1958). Moving from High Culture to Ordinary Culture. In McKenzie, Norman (szerk.) Convictions. MacGibbon & Kee.
[3] Lessig, Lawrence (2004). Free Culture. How Big Media Uses Technology and the Law to Lowdown Culture and Control Creativity. Penguin Books.
[4] Boltanski Luc és Esquerre Arnaud (2016). L’économie de l’enrichissement et ses effets sociaux. Teoria politica, 6, 289–306.
Kiemelt kép: Fordulat
