Komótosabb időt, leült meleget, visszapattanó esőcseppet, sétálást szép vidéken, sétálófröccsöt szép palackban, színházat, zenét, ukrán éneklő néniket, árokpartot, táncot, a Hegyet, karakterlest, stoppolást, stoppolás közbeni karakterlest, hosszú aszfaltokat, szúrós és puha növényeket, napot, éjszakát, és – azért is leírom – szabadságot: a Katlan nekem sokat jelent.
Nehézkes egy ilyen összefoglalóba belekezdeni. Ennyi mindent leírni egy ennyire fehér oldalra. Öt nap Katlan egy képernyőre pötyögve: mint amikor letépnek és lappá préselnek, mondjuk egy ibolyát. A virágsága tulajdonképpen maradt – csak más a műfaj. És az egész egy töredékes emlék.
Mint ilyen, az első, hogy rettenetesen hosszú az út, ha az ember nem tud autót szerezni. BKK, vonat, vonatpótló, megint vonat, busz. És még egy kis séta a szállásig, miközben bökdös a lógó hálózsák, a nap kezdi túlsütni magát, sajnos az ebédre evett szendvics nélkül is nehéz a motyó, meg lassanként beugrik, mi maradt otthon. De aztán már látni azt a gyönyörű hegyet, és érezni a sült kolbászt az árokpartról, aztán jönnek az ismerősök, hogy de jó, ti is. És megérkezünk.
Szállás. Alig találni olyan udvart, ahol ne fogadnának sátrasokat – ez nagyon tetszik a Katlanban. Vannak a központtól közelebb-messzebb eső házak, itt kis kerti zuhanyt és hűtőt, ott a teljes alsó szintet lehet használni. Gyakorlottabb katlanlakók már kiismerték magukat, egy helyre járnak évek óta, és nem hiszem, hogy csak az ajándék pálinka miatt. Öt napra most kicsit minden mindenkié. És ott merjük hagyni töltőn a telefont. Mert ugyan már. Ez jó érzés.
Nem szenvedünk hiányt semmiből. Nagyharsányban három-négy bolt is van, és ott az árokpart, mindenek közepe, ahol hosszú bódésoron válogathatunk a helyben sütött ételek közül. Találtunk egy second-hand ruhaboltot is lejjebb az utcán, meg lehet kapni mindenféle ékszereket, kendőket. Egy antikvárium is kiköltözött ponyvástól-könyvestől. Az általános iskola előtt árulja önmagát Mucsi Zoltán ”Kapa-merch-e” egy lakókocsiból, kicsivel arrébb az ördögkatlanos pólókat, táskákat és tetoválásokat lehet megvenni. Közvélemény kutatás helyett elég körbenézni az éjszakázó katlanlakók között, a többség a Kovács és Tóth Pincészet sétálófröccseivel barátkozott erősen. Hamar mindenki kedvencei lettek, árban is, értékben is, és egyáltalán nem véletlenül.
A falvak között Katlanbusz jár óránként. Szóval stop, szinte mindig stop. Kicsit ez is másként megy itt, mintha például Pestről akarna eljutni bárhová az ember. Katlanozó a katlanozót felveszi, ha már egy a programjuk így augusztus elején. Aztán egy nappal később odaint az út másik végéről. Ez ki volt? Emlékszel, a srác, aki Kisharsányba vitt. Ja, igen. És ezzel egy intéssel többek is lettünk.
Kis zugok az Ördögkatlan berendezett udvarai. Nem is igazán lehet mindet felfedezni, a programok mellett pedig főleg nem. Néhány ilyen eldugott kis apró világot direkt kinéztem magamnak –, akár egy véletlen betévedés alkalmával. Így a Spanyol-udvarba egy este jófajta moldvai népzene csábított be, ahol aztán találtam egy tavat is, meg egy macskás fotózkodásra való táblát. Levélbölcső ez az egész hely, falrajzokkal, táncházzal; nyugalmas egyszerre. Klasszikus nagyharsányi favorit még a szénaszékes Ukrán–udvar. Egy nagy ponyva alatt állnak az asztalok és a színpad, színes bogyófények világítanak, és lehet kapni kétszáz forintért katlanos műanyagpoharat. Kedves nénik énekelnek délutánonként: este pedig az ittas vendégek. Az udvarok persze nem csak éjjel látogathatók. Két színház között napközben is beültünk, találkozó- és pihenőpontok lettek, esetenként megvédtek az esőtől. Az Origo-büfé parasztháza is ezért vált kedvessé, nyirkos ruhákban ültünk le itt a rongyszőnyeggel leterített puffokra és karosszékekre kávézni, meg vacogni kicsit. A kisebb-nagyobb terek és helyek között van egy, amit megemlítenem muszáj, mert az aztán olyan. Kiharsánytól a dombon felfelé haladva lehet ide feljutni, a szőlőlátványú, muzsikás, zöld gyepes Vylyanteraszra. Az abszolút kedvencre. Borozgatni, koncertet hallgatni, hintázni, kutyázni-macskázni, társasjátékozni, ennek az egész érzésnek a tenyerén lenni… Egy teljes délutánt sem volt sok eltölteni itt. És tulajdonképpen máshol sem.
Például a programokon. Bőven volt választék. Jobbnál (de tényleg) jobb színházi előadások függetlenedtek idén velünk a Katlanon. Ezer éve vágyott bakancslistás darabokat éppen úgy megnéztünk, mint friss vizsgaelőadásokat, vagy már kétszer-háromszor látott kihagyhatatlanokat. Küzdöttünk a bejutásért, az applikációs megoldás még mindig nem az igazi: a gyors internetűek (vagy szerencsések? nem tudom!) hamar elkapkodták a sorszámokat. Kétórás sorban állások és aztán nem-beengedések. Előfordult, de akadt helyette más. Ott voltak még a koncertek. Táncoltunk Kiscsillagra, 30y-ra, Boban Markovicra, PASO-ra, ki számolja, mire még. Nagyharsány sportpályáján állt a nagyszínpad, ide elsétálni külön készülős-pohárszorongatós-mindjártoncert élmény volt. Az árokpart aprócska színpada mellől pedig tényleg nagyokat lepődtünk a kisebb (de majd nagyobb) zenekarokon. Hogy mennyire izgalmasak tudnak lenni.
Rá lehetett itt csodálkozni mindenre, erre a kavalkádra. Lehetett az egésztől kissé messzebb pihenni. Tényleg nem lopták le a telefont a töltőről. Komolyan kaptunk ajándék pálinkát. A Tóth Pincészetben nem tréfa, hogy ilyen árban volt a jó bor. Felvettek ha stoppoltál, csak úgy, mert stoppoltál. Másnap köszöntek. Ahogy mondom, ezerféle udvar. Igen, igen, színház, a hegy lábánál! Így volt. Ez történik a Katlanban. Ez történt idén, a 11. Katlanban. Most egy préselt ibolyányi írás maradt belőle. De jövőre ugyanitt.
