Számos érdeklődő gyűlt össze október 2-án a Savaria Egyetemi Központ Konferenciatermében, hogy meghallgassák a Nyugdíjas Egyetem őszi nyitóelőadását, jelesül Urbán Máté tanársegéd prezentációját a boszorkányságról, mint történelmi jelenségről.
A szervezők nevében Tőke-Reiber Anita pedagógiai előadó köszöntötte a főként „régebb óta fiatalokból” álló közönséget és örömét fejezte ki, hogy már az első előadás is sokakat képes volt megszólítani. Urbán Máté még a kezdés előtt avatott be bennünket a témaválasztásába: ugyan nem a szűkebben vett szakterületéhez tartozik a boszorkányság történelmi vizsgálata, de személyes érdeklődése miatt naprakész és jártas a szakírók munkáiban; ezek alapján készült fel a kedd délutánra is.
A Nyugdíjas Egyetem előadásai egymástól általában gyökeresen eltérő témákat ölelnek fel, ennek megfelelően a tanársegéd is egy hosszas bevezetéssel és áttekintéssel kezdte mondandóját. A legfontosabbnak a boszorkányokról kialakult kép és a boszorkányüldözések előzményeinek feltárását tartotta, hiszen ezek csak a kora újkorban váltak általánossá és „megszokottá”. A jelenség, amely számtalan ember halálát okozta, azonban ókori gyökerekkel rendelkezik. Római szerzők korai keresztényekről írott műveiben maradtak fent elsőként azok a sztereotípiák, amelyeket később az eretnekekre, boszorkányokra vagy egyes kisebbségekre pont a későbbi keresztények alkalmaztak: ezek közé tartozik a vérivás, a csecsemőgyilkosság, a varázslás és a szexuális aberrációk emlegetése.
Ezek a kulturális elképzelések sikerrel öröklődtek át generációról generációra, majd a kora középkori Európában az eretneknek bélyegzett mozgalmak ellen kerültek újra felszínre; ezzel párosult az a jelenség, hogy a néphit mindig is számon tartott később boszorkánynak nevezett embereket, például táltosokat, kuruzslókat, javasembereket és gyógyítókat. Olykor az ő, általában hasznosnak vallott tudásuk is bizalmatlanságot váltott ki, hiszen a hiedelem szerint ártani is árthattak erejükkel, mondta Urbán Máté. „Boszorkányok márpedig nincsenek” – jelentette ki királyunk, Könyves Kálmán, de még a felvilágosultabb uralkodó is csak a természetfeletti lényekre gondolt, a rontást okozó emberek létében ő is hitt.
Európában a katolikus egyház által szervezett inkvizíció idejére érte el a csúcspontját ez a bizalmatlanság és tömeghisztéria. Az előadó ezen a ponton egyszerűen, de szerteágazóan gyűjtötte össze az okokat, amelyek között nem ritkán csak távoli összefüggések vannak. A közhangulat a pestisjárványok és háborúk miatt amúgy is terhelt volt, ráadásul a „kis jégkorszak” néven jegyzett éghajlati lehűlés is további nyomort okozott a kontinens lakosságának. Az eretnekek léte felett érzett vallási nyugtalanságot pedig erősítette a „misztikusok” színre lépése, akik Istentől ihletettnek tartották magukat: a fenti szálak egészültek ki a néphit és a felszín alatt lappangó öröklött sztereotípiákkal. Ez a terheltség végül „természetesen” különböző vallási csoportok és kisebbségek ellen forduló erőszakká változott; az eretnekeken túl sem a zsidók, sem a muszlimok, sem a társadalom olyan elesett rétegei, mint a leprások nem voltak többé biztonságban.
Az eretnekellenes inkvizíció jelentősége idővel háttérbe szorult, a földrajzi felfedezéseknek köszönhetően pedig kinyílt a világ. Természetesen ebben az időben lépett színre a protestantizmus is, amely viszont irtózott minden mágiától és természetfelettinek tartott jelenségtől, ezért a boszorkányokban testet öltő ellenségkép közmondásosan gyakorivá vált Európában és Észak-Amerikában. Urbán Máté hazai példákkal illusztrálva mutatta be, hogy az 1600-as években egyes csoportok helyett hogyan szálltak át a boszorkányság és az ördöggel való cimborálás vádjai egyes emberekre, főleg a vádlók szomszédjaira vagy a saját közösségük középosztályból származó tagjaira: érdekes tény, hogy már 1436-ban és 1487-ben már „boszorkányvadász” kézikönyveket adtak ki Európában.
A boszorkányokkal kapcsolatos mai képünk is erre az időre szilárdult meg: a boszorkány jellemzően, de nem mindig nő, az ördöggel cimborál, titkos gyűlésekre jár, innen kap számos módon megnyilvánuló varázserőt, amelyet leggyakrabban környezete ártalmára és a saját előnyére gyakorol. A tipikus boszorkány a megszokottól szabadabban élő vagy szabadszájú, fiatal nő, aki általában tehetősebb is közvetlen nőtársainál. A néphit és az inkvizítorok elképzelései egymást erősítve fonódtak össze, s végül évszázadokon át tízezrek halálához vezettek: a boszorkányok elleni perekre még a 19. század elejéig volt példa.
Urbán Máté élénken, szemléletesen, a bonyolult összefüggéseket közérthetően feltárva szedte ízekre azt a folyamatot, amely végül vélt vagy valós okokra hivatkozva dehumanizálja szemünkben embertársainkat; ezzel együtt tökéletesen érzékeltette az előadás azt is, hogy a felszín jelenségei alatt számtalan rejtett erő és folyamat húzódik meg.
