Gyermekkorban a kislányok gyakran álmodoznak a tökéletes esküvőről, ahol a herceg fehér lovon várja őket, habos-babos fehér ruhába öltözve elhangzik a boldogító igen, majd elvágtatnak a gyönyörű naplementében, hogy boldogan éljenek, amíg meg nem halnak. A valóságban viszont rengeteg különböző tradíció él a házasságkötésekkor, hiszen ahány kultúra, annyi szokás. Sok helyen rendkívül bizarr eseményekkel tarkítják a ceremóniákat vagy akár az odavezető utat is, az eljegyzéssel kezdődően.
Hazánkban megszámlálhatatlan esküvői szokás él a mai napig, a különböző tájegységeken eltérően ünnepelnek az emberek, ennek is köszönhető gazdag kultúránk. Ez azonban a Föld többi pontjára is igaz, így ami nálunk magától értetődőnek számít egy ilyen alkalomnál, az máshol tönkre teheti a menyasszony és vőlegény nagy napját. Míg Magyarországon és sok más országban a menyegző egy vidám, emelkedett hangulatú esemény, addig Kongóban teljes komorság uralkodik a násznépen és az ifjú páron is. A szokások szerint nemcsak a nevetés kerül a tiltólistára, hanem a mosolygás is (ezt még a fotózáson is be kell tartani), mert úgy tartják, a nevetés azt jelenti, hogy az életét összekötni készülő két ember nem veszi elég komolyan a házasságot, és nem lesz hosszú életű a nász.
A fagyos hangulatú afrikai ceremóniával ellentétben Kínában már az esküvő előtti hónapban elkezdik az örömük kimutatását, de nem mosollyal, nevetéssel, hanem sírással fejezik ki érzelmeiket. Eddig ez nem is lenne különleges, hiszen a meghatottság megszokott ilyen nagy eseményeknél, viszont a kínai menyasszonynak kötelező az örömkönnyek hullatása az esküvő előtti teljes hónapban. Az arának minden nap sírnia kell egy órát, tíz nap elteltével csatlakozik az édesanyja is hozzá, majd pár nap múlva a nagymama is, a menyegző napjára pedig már a család minden nőtagja követi őket, és együtt könnyezik végig a 60 percet.
A kapcsolat működése érdekében egészen abszurd feladatokat is képes volt kiróni a vendégsereg a menyasszonyra és vőlegényre, ezek azonban egyre inkább kikoptak az évek során az eseményből. Bár csak babonák voltak, sok kultúrában nagy jelentőséggel bírtak a „játékok”, mert teljesítésükkel a pár is bizonyságot tett arról, hogy alkalmasak az együttélésre. Németországban például fűrésszel kell kivágnia egy fát a szerelmeseknek, teljes pompájukban, hogy megtudják, képesek-e együttműködni ilyen megterhelő esetekben is. Hasonló okokból visznek a meghívottak a szlovák esküvőkre is törékeny tárgyakat. A vendégek földhöz vágják a „hozományukat”, hogy az ifjú pár közösen feltakarítsa, miközben nézi őket a család és a barátok, akik megállapítják, hogy valóban képesek-e a közös problémamegoldásra.
Az esküvő előtt a menyasszonyok megpróbálják magukat tökéletes formába hozni, diétákba és komoly edzésekbe vetik bele magukat, hogy pár számmal kisebb ruhát vehessenek fel a nagy napon. Mauritániában azonban eltérően vélekednek az ara megjelenéséről, a lánykérés és az esküvő között „hízótáborokba” küldik a nőket, hogy minél kerekebb idomaik legyenek a nagy napra, ott ugyanis a teltség a gazdagságot jelenti. A plusz kilók felszedéséért is keményen meg kell dolgozni, a „táborozóknak” napi 10-15000 kalória értékű ételt kell a szervezetükbe vinniük, ez viszont korántsem mondható egészségesnek, sőt egy kisebb étvágyú nőnek kínzásként is felérhet a hízókúra.
A legbizarrabb szokások valószínűleg mégis Etiópiához, valamint Mongóliához köthetők, a két ország tradíciói gyökeresen eltérnek a szokásostól. Előbbieknél parkokban tartják az ünnepet, és egy közeli fára fellógatnak egy fél ökröt, amely még teljesen nyers. Az este folyamán az ökröt a férfivendégeknek pedig darabonként el kell fogyasztania. Hasonlóan gusztusos műveletet hajtatnak végre a mongol esküvőkön is, ott azonban az ifjú párra hárul a piszkos munka. A meghívottak szeme láttára fel kell boncolniuk egy csirkét, és meg kell keresniük a máját. Ha a szerv egészségesnek bizonyul, hosszú és jó házasságra számíthatnak a fiatalok. Magyarországon is élt egy szokás a 19. század végéig, amely nem feltétlenül lehetett kellemes élmény a szerelmesek számára, bár nem szerepelnek benne nyers állatok. Ez a menyasszonyfektetés nevet viselte, természetesen nem véletlenül. Fontos volt, hogy a lány tisztán menjen férjhez, és erről a násznépnek is meg kellett bizonyosodnia (hiszen csak így lehetett „hiteles”), mégpedig úgy, hogy a ceremónia részévé tették a házasság elhálását. Ha a lepedő véres volt, meggyőződhettek róla, hogy az ara valóban szüzen fogadott örök hűséget a vőlegénynek.
Rengeteg olyan népszokás van, amelyet a mai napig előszeretettel alkalmaznak az esküvőkön a párok. Ilyen például a menyasszony csokorhajítása a hajadon nő vendégek tömegébe. Aki elkapja, a tradíció szerint a következő évben férjhez megy. Brazíliában is él ez a hagyomány, de ott nem csokrot, hanem egy műanyag-, esetleg plüssfigurát dob az ara a hölgyek közé. A baba az esküvők védőszentjét, Saint Antonit ábrázolja, ezzel a gesztussal az ő kegyeit szeretnék az ifjú házasok kiérdemelni, hogy hosszú, boldog házasságban élhessék le az életüket.
A régi magyar házassági szokások sajnos már kihalófélben vannak, pedig hazánk sem szűkölködik különlegességekben. Az esküvők nagy részét hétvégén rendezik, míg korábban hétközben, leginkább keddre és csütörtökre rakták a lakodalmakat, mert a pénteket szerencsétlennek tartották, valamint böjti nap is volt, így alkalmatlanná vált ez az időpont. A most divatos fehér ruhákat el sem tudták volna képzelni, hiszen akkoriban minél díszesebb volt egy menyasszonyi ruha, annál előkelőbbnek nézett ki az ara. Sok háznál már a lány gyermekkorától kezdve gyűjtötték az anyagokat és díszítőelemeket, hogy mire eljön a nagy nap, akár származásánál magasabb rendűnek is gondolhatták a vőlegény családtagjai kiváló öltözete miatt. A vőfély fogadása is hazai különlegesség, a többi országban elvétve találunk olyan esküvőt, ahol „játékmestere” lenne a napnak. Az ő feladatköre is átformálódott az idők során, de szinte minden lakodalomban bérelt helye van, hogy jó hangulatot tartson fent és betartassa az este forgatókönyvét.
Források:
Kiemelt kép: WordPress.com
