Ma október hatodik napja van, délelőtt 9 óra. 171 éve ekkor már az ítéletet végrehajtották. A kegyetlen kivégzésvezető, a gyenge, erőtlen karú hóhér, a feleslegesen hosszúra nyújtott haláltusák, a szép sorok, amelyeket állítólag mondtak. Valójában sokkal emberibben viselték a halált, mint ahogyan azt a kisiskolásokkal bemagoltatott felkiáltásokból gondolhatnánk. Emberien, a szó teljességében, hiszen a katonák között semmi becsülete az akasztásnak.
A közvéleményben (mint tárgy) ugyanakkor van, ráadásul a közvélemény (mint személy) nem szívesen olvas arról, hogy hősei mennyire féltek vagy miként szenvedtek ki a bitófán. Az izmos nyakakat, az életbe kapaszkodó lélegzetet nehéz kifordítani a csigolyák oszlopából. Ezek a tárgyias részletek túlságosan emlékeztetnék az embert saját magára. Héroszi pózok helyett inkább teltek a kicsinyes és olykor gunyoros bosszúállás jegyében ezek a dicstelen percek. Később egy református lelkész így emlékezett vissza egy momentumra:
„A porkoláb a sorrendet megnézvén a cédulán, a tábornoki ruhában levő Leiningen elé lépett.
– Kérem, gróf Leiningen tábornok úr! – mondá udvariasan.
– Mit, gróf Leiningen tábornok úr? – kiáltott Tichy dühösen. – Leiningen százados, semmi más.
A szép fiatal hős engedélyt kért Tichytől, hogy a katonákhoz szólhasson.
– Beszéljen, de csak röviden – szólt Tichy. Leiningen erre elmondotta, hogy őt kegyetlenkedéssel vádolják Buda ostrománál, hogy osztrák foglyokat öletett volna meg…
Damjanich a szekérről közbekiáltott, és kezével leintette:
– Beszélhetsz ezeknek! Hadd abba, Károly! Leiningen azonban e vád ellen tiltakozott, s ezt rágalomnak mondta. Tichy őrnagy a dobosoknak intett, s azok belevágtak dobjukba. A hóhér fölkapta Leiningent a bitóra, s a pribékek belekapaszkodtak. A magas termetű hős lába leért a földre, a hóhérlegények erőlködtek, a mester csavargatta az áldozat nyakát jobbra-balra, míg végre nagy tusakodás után sikerült őt megfojtani. A lelkészek elfödték arcukat, és térdre borultak imádkozva.”
Saját szemszögükből az osztrák katonai bíráknak, majd az aradi vár kápóinak volt okuk a „kompenzációra”, hiszen az innen-onnan összeszedett magyar csapatok a harctéren ’49 nyarára kétségbeejtő helyzetbe hozták a császári és királyi hadsereget, amely kénytelen volt a Duna felsőbb folyása felé hátrálni, ráadásul hetek alatt elvesztette Budát is. A 13 közül nem egy jelentős részt vállalt ebben, és lelki erejük is volt hozzá, hogy egykori bajtársaik ellen harcoljanak: kegyetlen vesztük is nyilván ennek és az április 14-ei trónfosztásának volt köszönhető.
Az orosz invázió, majd annak végkimenetele közismert: 13 honvédtiszt Aradon, egy leköszönt miniszterelnök Pesten, sokan pedig másutt lettek leölve vagy megnyomorítva, a legénység évekre kényszersorozva. A szakállas ikon és követői pedig a török határon átcsusszanva megérték a tisztes-őszes öregkort, s nincsen Magyarországon olyan nagyobb község, ahol ne lenne ő egy-egy utca névadója, vagy ne állna ott bronzba öntve, egyéb tengerentúli műemlékéről nem is beszélve. A közvélemény öngyógyító reflexei ösztönösen alakítják ki a dicső, de gyászos színpadképet, amit azért végső soron a maga borzongató módján kellemes felidézni, hiszen megcsináltuk, megmutattuk. Már vannak szép emlékek, márványba faragott mártírok, költők (!), túlélő, soha-fel-nem-adó hősök, nagy levélírók, nem engedők. Valami azonban hiányzik, kevés az a 13, s kevés a túlélő is.
Van egy nulladik. Egy áruló. Hiszen a dráma a közönség szemében így teljes, kell árulás, különben győznek a rideg számok, a rossz döntések sora, az eleve elrendeltetés, a jelentéktelenség és az összefogásra képtelenség együttesei. A bizalmatlanság. Talán még az is eszünkbe jut, hogy a másik oldalon is harcoltak magyarok. Nem szép dolog lenne elhibázott csatatervek vagy trónfosztások felett elmélkedni október 6-án vagy augusztus 13-án, ha van kéznél egy áruló, egy saját, nemzeti Júdás. Kellemetlen lenne felülvizsgálni az ikonok visszásságait, korrupt vagy öntelt voltát, olykor népirtásgyanús botlásait, esetleg harctéri hibáit, hiszen van egy, aki megadta magát.
Nem írom le egyikük nevét sem, a színlapot betéve tudtuk már az óvodában is, de az árulóról van még mit citálnom: Móricz tisztábban látott, mint a közvélemény.
„Néztem őt. Belenéztem különös, világoskék szemébe s megláttam tükörfényes tar homloka felett, a fejebúbján a dudorodást, a komáromi csata sebesülésének emlékét.
– Tábornok úr – mondtam –, ha ön akkor nem harmincéves lett volna!
A tábornok fölriadt s egyszerre láz és pirosság öntötte el az arcát.
– Igen! – mondta s éreztem a kirobbanó hévben, hogy akkor igen, akkor, a detronizáció után, elfogatta volna Kossuthot, az egész fecsegő fiskális bandával…
Én akkor nagyon benne voltam könyvének a legmélyebb érzéseiben, életének valósággal a titkait éreztem s minden szó, amit mondtam, pontosan gyujtott s a tábornok nemsokára csodálatos, vallomásszerű szavakat dördült ki magából. Pillanatok alatt oly közel voltunk a legfőbb problémáknál, mintha együtt éltünk volna a nagy időben. Hiszen már régen elmentek akkor a bajtársak s mindazok, akik egész közelről ismerték az ő lelkivilágát. Hatvanhárom éve élt már egyedül lelkének titkaival s most, egy-egy szó bombájára, kitört belőle a védekezés, a titkok leleplezése. Örök kár, hogy akkor pontosan le nem írtam az összes szavait, de bele akartam építeni a Regénybe… Aztán nemsokára jött a Világháború, s epizóddá mosta a szabadságharc hőskorát.
De akkor Görgey szenvedélydúlta lelkiségének roppant titkait robbantotta ki.
– Az apám! – kiáltott fel égő szemekkel, belerekedve rekedt hangjának legmélyebb dühével –, az nem volt ember! Az egy lump volt… Az anyám!… Nem féltem a haláltól, mert meg akartam halni! Minden csatába azzal mentem, hogy kitártam magam a golyóknak! Bele a csata legnagyobb tüzébe s kitártam a karom és azt kiáltottam: »Anyám!« És láttam őt az égben...
Némán és megdöbbenve égtem.
– Tábornak úr – mondtam –, önnek fiatal felesége volt.
A tábornok könnyes indulattal rivallt:
– Az nem tartozik ide… Az nem számított… Arról ne beszéljünk! Az semmise volt!”
Ő volt az, akit tétlen életre ítéltek 1916-ig. Ugyan nem tűrte némán, hallgató alázattal a bélyeget, de azért úgy ahogyan, elviselte. Jobban viselte, mint a közön-tudat a vereséget. 67 év letöltendő, árulásban eltöltött év, mindenből sok lenne. Mindenesetre ő tényleg zseni volt a Petri-csészék és a sáncok között is. Kegyetlen, öntudatos, heves és jóakaratú zseni, aki grófot akasztott és a honvédek közé lövetett, ha a célja ezt kívánta. A túl okos köztünk túl gyanús is, főleg, ha kérlelhetetlenül őszinte és makacs.
Ugyan a közvélemény foglya sose viccelt, humora mégis akadt neki is, ahogyan az alábbi levele megörökíti: „Ha a zászlóaljparancsnok urak lőkupakot kérnek, következetesen azt felelem: »Örülök, hogy nincs. Célba úgysem találtok; menjetek szuronyra!« – Látnád csak a hosszú arcokat!”
Tehát a tragédia mintaszerű, kellékek és díszletek is vannak, csak a nemzetvesztő mégsem egy sablonos alak, de hát ugye valaki mégiscsak kell, aki megfizeti a csekket, akkor is, ha üres a zsebe… Ugyan a közelmúlt történészei rehabilitálták őt, a közvélemény (mint személy) is engedett a ‘48-ból, de általánosságban önnönmaga nem változott meg, nem változhatott meg, még mindig állandóan vár valakiket, akiket gyűlölhet, akikre messziről, elérhetetlenül lehet haragudni a vesztes csatákért. Ebben nőttünk fel, ilyenné vedlünk mi is.
Ma október 6-a van, és sajnálom azokat, akiket 171 éve, mire az írás végére érek, úgy nagyjából már koporsókba raktak. És sajnálom azt is, akit ugyan nem, de cipelte a nemzet haragját. Viszont nem sajnálom azt, aki hosszú vezércikkeket írt mindannyiukról. És majdnem elfelejtettem, hogy még kiket sajnálok: kicsit magunkat, akik megörököltük a vezérek és vezércikkek újra-újra feltámadó törvényszerűségeit.
Amikor Prágában jártam pár éve, hideg, esős, szinte havas idő volt. Egy sikátoron át siettünk a dolgunkra és majdnem ráléptem valamire. Nagyon meglepődtem, mert egy háromszínű szalaggal átkötött koszorú volt az. Egy szerény kis emléktábláról esett le, amely talán egy régi kémikusiskola falán állt. Egyetlen vizes koszorú volt. Visszaraktam és picit a fejem is megbiccent. Érte és sokakért. Többen vannak, és többen lesznek, mint tizenhárman.
Más tónusban, ahogyan az őrnagy mondta: Istennél a kegyelem!
Kiemelt kép: Thorma János festménye
