Anna Lembke könyvének alapvetése, hogy meg kell értenünk a fájdalom és az élvezet közötti kapcsolatot, ugyanis ennek tudatában találhatjuk csak meg az egyensúlyt a modern létezésben. A Dopaminkorszak a kortárs pszichológiai bestsellerek stílusában és strukturájában íródott, azonban szerencsére túllép a témával kapcsolatos közhelyeken.
Bevallom, némi fenntartással nyitottam ki a Libri Kiadó gondozásában megjelent, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő kötetét. Legfőképpen azért, mert a tartalomleírás, illetve az a tény, hogy a szerzőt a Társadalmi dilemma című film egyik szakértőjeként ismerhettük meg, abba az irányba mutatott, hogy a legalapvetőbb felismeréseket, a legtipikusabb élethelyzeteket fogjuk kapni, mégpedig olyan köntösben, mintha hatalmas igazságokra derülne fény. Az első bekezdések pedig nem is győztek meg a prekoncepcióm helytelenségéről: csupa olyan dolog került elő (pl.: játékfüggőség, szexfüggőség, alkoholizmus) melyek emlegetése az utóbbi időszakban közhellyé vált társadalmunk bírálatakor. Idővel azonban tágul a fókusz; a függőségek neurológiai okairól, illetve a betegségeket körülvevő és felerősítő korszellemről lesz szó.
Lembke szerint a jelenség vizsgálatakor onnan kell indulnunk, hogy detektáljuk: a modern ember gyakorlatilag semmiben sem szenved hiányt, az elmúlt évtizedekben sosem látott jólét lett úrrá a világ szerencsésebb felén. Ezzel együtt mintha mégis a legtöbben boldogtalanok lennénk, és ezért keressük a menekülési utakat. A szerző – az én értelmezésem szerint – valami olyasmit állít, hogy a lehetőségek illúziója az, ami igazán gúzsba köt minket; olyan célokat kergetünk, melyek elérésére valójában nincs lehetőség.
Egy másik dolog viszont nem illúzió. David Courtwright történész nevezi limbikus kapitalizmusnak azt a világrendet, amely során az ember minden korábbinál könnyebben fér hozzá a függőséget okozó szerekhez, ráadásul a technológiai fejlődés is abba az irányba halad, hogy ezek minél hatékonyabbá, addiktívabbá váljanak.
A fenti két folyamat között már könnyű látni az összefüggést, az alapvetően szorongó és elégedetlen ember számára gyakorlatilag tálcán kínálják a gordiuszi csomó átvágásához szükséges kardot. Olyan szoros kapcsolat ez, amely a fájdalom és az élvezet között is van, és ami nem csak egy jól hangzó összevetés, hanem valós neurobiológiai alapokon nyugvó megfigyelés. Ebben kulcsszerepe van a dopaminnak, amely a jutalmazásban szerepet játszó egyik legfontosabb neurotranszmitter (ingerületátvivő anyag), ha pedig ez nem lenne elég, a kutatók kiderítették, hogy az élvezet és a fájdalom gyakorlatilag agyunk ugyanazon területén képződik, és ugyanazokat a mechanizmusokat hozza mozgásba, csak épp ellentétes előjellel.
Lembke szerint e tekintetben is egyensúlyra kell törekednünk, amihez elengedhetetlen a fájdalom beemelése az életünkbe (a szerző a szöveg több pontján szembehelyezkedik azzal a manapság divatos orvoslási technikával, mely a legapróbb fájdalomra is gyógyszert ír fel, ahogy annak a kérdését is felveti, hogy pszichiátriai betegek esetén mennyire jár a személyiség anulálásával a túlgyógyszerezés). Ugyanakkor ezzel is vigyázni kell, hiszen – hogy legyen még egy csavar a történetben – a negatív impulzusokkal kapcsolatban is alakulhatnak ki függőségek.
Talán nem elég hangsúlyosan, de a kötet tárgyalja a túlzott individualizmus problémáját is. Lembke Philip Reiff pszichológust és filozófust idézi, aki röviden úgy foglalja össze ezt a jelenséget, hogy:
A vallásos ember arra született, hogy megváltsák. A terapetikus ember pedig arra, hogy boldoggá tegyék. (42)
Arról a szintén generációs tapasztalatról van tehát szó, hogy ma az egyéni boldogulás vált az egyetlen és mindent felülíró életszerető elvvé. A „Valósítsd meg az álmaidat!” típusú feliratokkal az a fő probléma, hogy táplálják a korábban emlegetett hamis illúziókat, és az egyén számára is olyan narratívát építenek ki, melynek keretében a célok elérése kizárólag az individuum akaraterejétől és döntéseitől függ. Ez viszont negligál mindenféle társadalmi kontextust. Hogy csak egy nagyon egyszerű példát hozzak, szintén a Netflix-en érhető el egy dokumentumfilm, amely az amerikai egyetemi felvételi szisztéma visszáságaival foglalkozik, a készítők pedig remekül mutatják be, hogy miként épülnek be a rendszerbe olyan elemek (pl.: nagyon drága sportok, amikért plusz pontot lehet kapni), amelyek alapvetően kizárják az alacsonyabb társadalmi osztályból származó gyerekek érvényesülését. Pedig legszívesebben ők is megvalósítanák az álmaikat.
Ehhez kapcsolódó jelenség egyébként a munkamánia is, amely tulajdonképpen nem más, mint egy társadalmilag elfogadott, sőt támogatott függőség. Lembke ennek kapcsán elmeséli, hogy egy időben igyekezett kevesebbet dolgozni, lemondta bizonyos előadásait, és amikor a magánéletére hivatkozott, mindig értetlenséget tapasztalt, ám ha más elfoglaltságokat hozott fel, már mindenki bólogatott. A könyv arra az ellentmondásra is felhívja a figyelmet, hogy bár azt gondoljuk, hogy a kizsákmányolás a legrosszabbul fizetett munkák tekintetében jellemző, legalább ennyire megfigyelhető a nagyobb tőkepotenciállal rendelkező foglalkozásoknál is, hiszen itt a túlóra jobban megfizetődik, legalábbis ennek az ígérete sokkal közkeletűbb.
Egy másik, ma már szintén közhelynek számító frázist is dekonstruál, pontosabban újra jelentéssel ruház fel a szerző. A tudatos jelentés mára az önsegítő könyvek első oldalának kötelező kellékévé vált, pedig egy nagyon fontos attitűdről van szó. Arról a hozzáállásról, amikor figyelünk a saját agyunk működésére és reakcióira, de eközben nem minősítünk semmit. Lembke erre egy nagyon erős saját példát is hoz, mikor friss anyaként egyszer csak olyan kép jelent meg előtte, hogy beleveri a saját gyerekének fejét a radiátorba. Ettől persze ő is megijedt, még szakemberként is, de épp azért, mert képes volt reflektálni a saját gondolataira, rájött, hogy semmi másról nincs itt szó, csak a saját, gyermeke egészségével kapcsolatos félelmeinek a groteszk kivetüléséről.
A Dopaminkorszak egyik legnagyobb erénye, hogy a szerző végig jelen van és saját élményekkel egészíti ki az olvasottakat. Ettől az egész műnek közvetlenebb lesz a hangulata, nem egy erkölcsileg felsőbbrendű pozícióból tárgyaljuk a jelenségeket. Lembke elárulja, hogy élete egy szakaszán rengeteg romantikus fantasy regényt olvasott, ami elsőkörben egy ártatlan szokásnak tűnik, ám kiderül, hogy nagyrészt éjszaka falta ezeket a köteteket, a kialvatlanság pedig idővel a munkáját és a családjával való kapcsolatát is befolyásolta.
Jelen könyv a manapság népszerű pszichológiai sikerkönyvekhez hasonlóan egyéni történeteket ismertet, és ezekből kiindulva jut el az általánosabb felismerésekig. Ebben pedig gyakran előkerülnek közhelyek is, de mindezt megbocsátjuk, mert egyébként sok tekintetben nagyobb gondolatébresztő művel van dolgunk.
