1960. március 21-én a Dél-afrikai Köztársaságban található Sharpeville városában fehér rendőrök tüzet nyitottak egy csoport békésen tüntető színesbőrű emberre. A történések emlékére március 21-e a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja.
Szerző: Agárdi László Lehel
60 évvel ezelőtt a dél-afrikai Johannesburgtól mintegy 50 kilométerre fekvő Sharpeville városában – a Britannica szócikke alapján – több mint 20 ezer ember gyűlt össze, hogy kifejezze nemtetszését egy újfajta utazási okmány bevezetésével kapcsolatban. A törvény értelmében a színesbőrűek nem léphettek be az ország bizonyos pontjaira, továbbá az igazolványukba a munkáltatóik bejegyezhették, hogy a személy részt vett-e sztrájkban vagy felszólalt-e a nem megfelelő munkakörülmények miatt.
A megmozdulás egy ideig békésen zajlott, semmi sem indokolta a rendőrségi közbeavatkozást. A hatóság emberei mégis találtak erre egy indokot: a tüntetők feketék voltak, ők pedig fehérek. Egyik pillanatról a másikra sortűz alá vették a fegyvertelen, védtelen tömeget. Cselekedetük 69 halálos áldozatot és mintegy 180 sebesültet eredményezett. Ezt a napot azóta sharpeville-i mészárlásként emlegetik.
A megkülönböztetés már a 17. században is jelen volt Dél-Afrikában. 1685-ben megtiltották a különböző bőrszínűek közötti házasságkötést, majd az ezt követő 300 évben sorra születtek azok az intézkedések, amelyek elnyomták azokat, akik nem fehérek voltak. (Fontos így fogalmazni, mert idővel jelentős ázsiai lakossága is lett az országnak, akiket hasonlóan kezelt a rendszer.) A lakosság 10%-a uralkodott a többi 90% felett. Ez a 10% rendelkezett a földbirtokok 87%-ával, de nemcsak gazdasági privilégiumaik voltak, hanem a választási jog is csak a fehéreket illette meg. Az 1948 és 1990 között uralkodó államapparátust apartheidnek szokás nevezni. A búr eredetű szó „elnyomást” jelent.
A sharpeville-i mészárlás fordulópontot jelentett az ország történelmében – de nem azonnal. Az ENSZ hiába követelte az apartheid eltörlését, süket fülekre talált. 1961-ben kikiáltották a britektől független Dél-afrikai Köztársaságot. Maga a megnevezés is ironikusnak hatott, mivel továbbra is a fehérek döntöttek a nemzet sorsáról, de ez nem jelentette azt, hogy az elnyomásban élők ne tömörültek volna politikai szervezetekbe. A legjelentősebb az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) lett, de a Pánafrikai Kongresszus (PAC) is fontos szerepet töltött be.
A PAC szervezésének köszönhetően 1960 márciusában több ezer munkás sztrájkolni kezdett Fokvárosban. Mintegy 30 ezer ember vonult fel a városközpontban, hasonlóan békésen, mint Sharpeville-ben. Ők is a szabad utazási jogokért tüntettek, miközben azt skandálták, hogy nincs igazolványuk, úgyhogy tartóztassák le őket. A kormány mozgósította a hadsereget és több mint 11 ezer embert őrizetbe vett. Az államot irányító apartheid rezsim hatalma megszilárdult, az egyenlő jogokról és a valódi demokráciáról szőtt álmok pedig még nem valósulhattak meg. Április 8-án betiltották a PAC működését, de az tovább folytatta tevékenységét.
Az ANC nagyobb múltra tekint vissza, mint a PAC, mivel utóbbit csak az 1940-es években hozták létre, míg az ANC-t már bő 30 évvel korábban. Folyamatosan növekedtek, idővel már nemcsak a feketék elnyomása ellen küzdöttek, hanem az összes kisebbségért. Akkor talán még nem tudhatták, de 1944-ben egy olyan taggal gyarapodtak, aki végül egész Dél-Afrika sorsát meghatározta: belépett hozzájuk az akkor 26 éves Nelson Mandela. Az ANC vezetésében fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott; 1947-ben már ő volt a szervezet titkára. 1956-ban hazaárulás vádjával letartóztatták, miközben érezhetően egyre erősebb lett az összefogás az elnyomottak körében, népszerűsége pedig egyre csak nagyobb lett.
1962-ben Mandelát bebörtönözték, míg a kormány elrendelte, hogy a fekete lakosság csak a tíz kijelölt közigazgatási területen, vagyis bantusztánban élhet. A tíz bantusztán összterülete az ország teljes területének körülbelül 10%-át fedte le, és a lakosság közel 90%-át kötelezték arra, hogy itt éljenek – elevenítette fel a Múlt-kor. Az elnyomás továbbra is jelen volt, de az ország külpolitikai kapcsolatai egyre jobban megsínylették ezt. Már a sharpeville-i mészárlás visszhangja is jelzésértékű, a magyar sajtó is elítélő módon számolt be a történésekről.
Az afrikai munkások tiltakozása és a brutális fasiszta diktatúra sortüze ezekben a napokban nemcsak Afrikában, hanem az egész világon visszhangzik, és jelzi, hogy az afrikai tömegek erősödő forradalmi mozgalma előbb vagy utóbb elsöpri a dél-afrikai rabszolgatartók pusztulásra megérett rendszerét.” – Népszabadság, 1960. március 23.
Az Esti Hírlap, a Magyar Nemzet és a Magyar Szó is hasonló cikkeket tett közzé ezekben a napokban, és beszámoltak az olyan nemzetközi hírügynökségek jelentéseiről is, mint a Reuters, az AP vagy a UPI. Ennél jelentősebb, hogy az egyik legnagyobb nemzetközi szervezet, az ENSZ is folyamatosan napirenden tartotta a Dél-afrikai Köztársaság helyzetét. 1966. október 26-án arról határoztak, hogy március 21-e a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napja lesz. Ezzel egyrészt a Sharpeville-ben lemészárolt és megsebesített békés tüntetőknek állítottak emléket, másrészt meghatározták, hogy milyen céljaik vannak:
- a faji megkülönböztetés megszüntetése,
- a különböző kultúrák békés egymás mellett élésének segítése,
- az elfogadás elősegítése.
Egy emléknap önmagában nem oldja meg a problémákat, de arra mindenképpen jó, hogy a helyi lakosok lássák, nincsenek egyedül a küzdelmükben. Ennél sokkal gyakorlatiasabb lépései is voltak az ENSZ-nek, ugyanis 1977-ben betiltotta a katonai együttműködést, a fegyverkereskedelmet és a nukleáris programokat az afrikai országgal. Ebben közrejátszhatott az is, hogy Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár tájékoztatta arról Nagy-Britanniát, hogy a Dél-afrikai Köztársaság atombombán dolgozik. Szintén jelentős esemény lehetett az 1976-os diáklázadás, ami 566 áldozattal járt. A diákok a tanárok erőszakossága ellen lázadtak.
Az apartheid hanyatlásában nagy szerepet játszott, hogy az ország nemzetközi kapcsolatai megromlottak. Az ANC tovább folytatta munkáját, a kormányapparátuson egyre nagyobb lett a nyomás. 1990-ben Nelson Mandelát szabadon bocsátották, elhagyhatta börtönét. 1991-ben ő lett az ANC vezetője. 1994-ben megtartották az első valóban demokratikus választásokat. Az ANC nyert, Nelson Mandela pedig az ország első színesbőrű elnöke lett. A sharpeville-i mészárlás emlékére 1994 óta március 21. az emberi jogok napja a Dél-afrikai Köztársaságban, egyben munkaszüneti nap is. 1996-ban Mandela Sharpeville városát választotta helyszínül, hogy aláírja az ország új alkotmányát.
Kiemelt kép: britannica.com
