A járványok nem újkeletű dolgok, éppúgy jelen voltak az ókorban, mint napjainkban, és már akkoriban is terjedtek róluk tévhitek, összeesküvés-elméletek.

Ahogy Daniel Denett mondta: „Ha nem ismered a történelmet, arra vagy kárhoztatva, hogy ugyanazokat a buta hibákat ismételd meg újra és újra”. Ezért fontos, hogy megismerjük a múlt nagy hibáit, azokból tanulva pedig túllépjük azokat. A jelenlegi koronavírus megmutatja, hogy hiába vannak példák a történelemben, az emberek nincsenek felkészülve arra, hogy az ő életükben egy újabb járvány törhet ki. Sokan ugyanúgy élik az életüket, mintha mi se történt volna, nem törődve a fertőzésveszéllyel, a következményekkel, holott megfelelő magatartással csökkenteni lehetne annak kockázatát, hogy elkapják a vírust, majd továbbadják azt. Mások őrült felvásárlásokba kezdtek, nem gondolva ezzel azon embertársaikra, akiknek úgyszintén szükségük lenne az alapvető élelmiszerekre. Ha nem figyelünk egymásra, és nem tartjuk be a szükséges óvintézkedéseket, a jelenleg kialakult helyzet könnyen vezethet hasonló következményekhez. De jöjjenek a múlt nagy járványai!

Fekete himlő

A történelem során a fekete himlő volt eddigi legtöbb áldozatot szedő járvány, amit a Poxvirus variolae nevű vírus okozott. Kizárólag embert fertőzött meg, cseppfertőzéssel, illetve közvetlen érintkezéssel. Eredete 16–68 ezer évvel ezelőttre tehető, amikor a vírus levált egy afrikai rágcsálókat támadó közel-rokon változatától. Lappangási ideje akár két hét is lehetett. Tünetei közé tartozott az erős fejfájás, a láz és a levertség. A betegeken kiütések jelentek meg, főleg a végtagokon, amelyek először hólyagocskákká, majd gennygyülemekké alakultak. Ezek több hétig is ott maradtak, majd lassan, fokozatosan elkezdtek kiszáradni himlőhelyeket hagyva, amit a köznyelv egyszerűen csak ragyaként emlegetett. Több híres történelmi személy is ebben a kórban szenvedett, köztük I. Erzsébet angol királynő, Sztálin szovjet diktátor vagy Kölcsey Ferenc magyar költő; utóbbi ennek szövődményeként vesztette el látását egyik szemére (a 18-19. század folyamán az emberek látáselvesztését 30%-ban himlő okozta).

A fekete himlő kiütéseket okozott a betegeken, melyek később gennygyülemekké alakultak. (forrás: slate.com)

Két változata is létezett. A variola major 400-1600 éve jelent meg Ázsiában, a megfertőződések többségéért ez a felelős. A halálozás aránya 25% és 40% között mozgott, de az Új-Világ felfedezésekor a helyi őslakosok között ez elérhette a 80%-ot is. A másik változata a variola minor, ami enyhébb tüneteket okozott; a halálozási arány 1% körüli volt.

A fekete himlő már az ókori Egyiptomban is jelen volt, amit a fáraók múmiái is bizonyítanak. A történészek szerint V. Ramszesz is himlős volt, de azt nem tudni pontosan, ebbe halt-e bele, mivel egy hatalmas seb tátong a fején. A feljegyzések alapján a peloponnészoszi háborúban is ez a járvány hozhatta meg a fordulópontot, sőt, Mende Balázs Gusztáv, az MTA Régészeti Intézetének archeo-genetikai laborvezetője szerint a Bibliában, Mózes könyvében említett hatodik csapás is a himlő lehetett. Egyes feltételezések szerint a pestisjárványokat is himlő okozta, de ezekre nincs 100%-os bizonyíték. Az Új Világba, azaz az amerikai kontinensre Hernan Cortez katonái hurcolták be a betegséget, ahol a közép-mexikói lakosság közel 90%-át kiirtotta, így könnyűszerrel tudta meghódítani az Azték Birodalmat. Ez a járvány eljutott az Inka Birodalomba is, ahol hozzájárult annak gyors bukásához is. A 19. században a préri-indiánok között is hatalmas áldozatokat szedett. A 18. századi Európában évente átlagosan 400 ezren haltak meg himlőben. A megfékezéséig több száz millióan veszthették életüket ebben a járványban.

Egy teória szerint a telepesek az amerikai őslakosokat ezzel a betegséggel akarták tervszerűen kiirtani, amikor a helyi katonaság himlővel fertőzött takarókat adott az indiánoknak, viszont későbbi kutatások rávilágítottak arra, hogy képtelenség lett volna az, hogy a vírus a takarókon túléljen.

Több ezer évvel ezelőtt az afrikai és ázsiai népek alkalmazták először az úgynevezett inokulációt, ami során nyílt sebbe fertőzött váladékot kentek, vagy porrá őrölt himlővart szívtak fel az orrukon, így enyhébb lefolyású megbetegedést idéztek elő, ezzel elkerülve a súlyosabb járványt. Ugyanezt a technikát az ókori Kínában is alkalmazták, azonban ez nem vezetett maradéktalan sikerhez, mivel az így megbetegített emberek ugyanúgy továbbfertőzhették a többieket, és így a járvány újra és újra megjelent. Miután az egyik kínai orvost súlyosan megbüntettek érte, ez a módszer kikopott a gyakorlatból. Európában Mary Wortley Montague, a konstantinápolyi brit követ felesége kezdte el szorgalmazni ezt a módszert, akit 1718-ban egy kezdetleges védőoltással mentettek meg. 1796-ban Edward Jenner angol orvos felfedezte, hogy a himlős teheneket fejő asszonyok vagy egyáltalán nem, vagy csak enyhén kapják el a betegséget. Ezt a megfigyelését felhasználva kipróbálta vakcináját – az olasz vacca szó tehenet jelent, innen jött a neve – egy gyermeken, aki így immunis lett a Variola vírussal szemben. A 19. század közepétől az oltóanyagban lévő tehénhimlőt Vaccina-vírusra cserélték le, ami enyhébb lefolyású volt, a felkaron pedig egy gennyes búbot hagyott az oltás helyén. A legjobb példa a vakcina hatékonyságára az 1870-71-es francia-porosz háború volt. Poroszországban kötelezővé lett téve a védőoltás, míg Franciaországban nem. A francia katonák közül 27 ezren vesztették életüket himlő miatt, míg ellenfélnél ez a szám csak 300 körüli volt.

A vakcina elterjedésének nyomán Európa fokozatosan himlőmentessé vált, majd később ez az egész világra kiterjedt. Az utolsó járványra Koszovóban került sor 1972-ben, nyolc évvel később pedig a WHO bejelentette, hogy variolavírus mentes lett a Föld. 1977-ben fertőződött meg az utolsó áldozat természetes módon Szomáliában, valamint 1978-ban egy Janet Parker brit fotós halt meg ebben a kórban. Mint kiderült, balszerencséjére munkaállomása egy variolaellenes szer kidolgozásán dolgozó laboratórium felett volt, ahonnan a kórokozó kiszabadulva Janetet és további két embert fertőzött meg. Ő a ragály utolsó feljegyzett áldozata.

Himlő elleni védőoltás beadása (forrás: newsweek.com)

Pestis

A Yersinia pestis nevű baktérium okozza a fertőző betegséget. Magát a kórokozót főleg a patkányokon élő bolhák hordozzák, de a többi állaton élősködőkön is kimutatható, köztük kutyákon és macskákon is. A WHO által a 12 legveszélyesebb biológiai fegyver közé sorolt pestisfertőzés útját Paul-Louis Simond jegyezte le elsőként. Az egyes formák átalakulhatnak egymásba, azaz valaki kezdhet az egyikben, majd kiköthet egy másikban.

A bubópestis, vagy más néven mirigyláz a leggyakoribb változata a betegségnek. Rendszerint bolhacsípés nyomán kerül az emberi szervezetbe. A lappangási idő néhány óra, de akár egy hét is lehet. Tünetei közé tartozik a hirtelen kialakuló magas láz, a hidegrázás, a rosszullét, az izomfájdalmak, a kínzó fejfájás és az epilepsziaszerű görcsök. A rovarcsípés környékén, majd az egész testünkön megduzzadt nyirokcsomók („bubók”) jelennek meg, amelyek még a duzzanat előtt fájdalmat okozhatnak. Az első bubók a lágyékhajlatokban jelennek meg – például hónalj, ágyék. A nyirokcsomók bevérzései nyomán a bubók kékes-feketés színűek lesznek, valamint a bőr is sötétkék színre változik az oxigénfelvételben keletkezett zavar miatt – innen kapta a „fekete halál” nevet. Így a fertőzötteket könnyű felismerni. Két hullámban lesznek a betegek lázasak; amennyiben a másodikat túlélik és a gennyes csomók kifakadnak, akkor megnő a túlélés esélye. A halálozási arány 50–80% volt a középkorban. Korabeli itáliai feljegyzésekben olvashatunk arról is, hogy a fertőzöttek önkívületi állapotban, meztelenre vetkőzve járták az utcákat.

Keveset tudni a tüdőpestisről, mivel manapság nagyon ritka, viszont annál halálosabb. Terjedése eltérő a másik kettőtől: cseppfertőzéssel terjed, ami által kevésbé fertőzőképes, továbbá csak ennél áll fenn annak a veszélye, hogy a másik ember fertőz meg minket. Állatoktól is el lehet kapni, főleg a házi kedvenceinktől. A lappangási idő 1–3 nap. Kezelés nélkül közel 100%-os a halál beállta, amit fulladás okoz. Tünetei közé tartozik a kínzó, rohamokban jelentkező köhögés, a habos, véres köpetürítés, a nehézlégzés, valamint a légzési és keringési elégtelenség.

Szeptikémiás pestisről akkor beszélünk, ha a kórokozó bejut a véráramba. Főbb tünetei a magas láz, hányinger, hányás, hasi fájdalom, hasmenés, véralvadási zavar és az ebből kialakuló vérzékenység, fokozódó keringési rendellenesség, illetve a többszörös szervi működési elégtelenség. Kezelés nélkül a tünetek megjelenése után 36 órán belül halálos.

A pestis ábrázolása (forrás: miro.medium.com)

Ma már az időben elkezdett kezeléssel a halálozási esély 5% alá csökkenthető. De nézzük az 1347 és 1351 között Európa-szerte zajló pestisjárványt, ami a legpusztítóbb volt mind közül.

A pestis a krím-félszigeti Kaffa városából indult „Európa hódító körútjára”, amikor 1347-ben a tatár kán seregei „biológiai fegyverként” fertőzött holtesteket lövettek be katapulttal az ostromlott genovai kikötővárosba. A menekülő itáliaiak megfertőződtek és egészen Konstantinápolyig elhurcolták azt, majd ősszel megérkeztek Messinába, ahol már csak páran éltek az utasok közül. A város kiutasította őket, azonban már túl későn: a gyilkos kór már átterjedt rájuk is. Ezután már csak idő kérdése volt, hogy a kereskedelmi útvonalak mentén egyre jobban elterjedjen a járvány. Ahol a patkányok megjelentek, ott a betegség is felütötte a fejét. 1348 januárjára a járvány elérte Marseille kikötőjét is, a város lakosságának 60%-a meghalt, majd tavaszra elérte Firenzét is, ahol a lakosság 75%-át ölte meg. Természetesen ezek csak kiemelt példák, estig lehetne sorolni még a pestis áldozatait. Még a tenger se tudta megállítani a fertőzés terjedését: 1348-ban Angliát is elérte.

A korban úgy gondolták, hogy ez Isten büntetése. Megnőtt az antiszemitizmus, a lakosság a zsidókat tette meg bűnbakként; egyesek látni vélték azt is, ahogy a víztározókat megfertőzik. Nemsokára tömeges agresszió célpontjaivá is váltak, mindennapossá lett a zsidóellenes bosszúhadjárat, nem egyszer gyújtották rá a házat az egész családra. Végül VI. Kelemen pápa cáfolta a vádakat, felmentve a zsidókat, de az atrocitásokat nem sikerült teljesen leállítania.

Ekkoriban jelentek meg az utcákon a pestisdoktorok, akiknek a ruhája manapság igencsak közkedveltté vált egyes szubkultúrák körében, azt azonban kevesen tudják, hogy ezt csak a 17. századtól hordták. Jellegzetes, madárszerű maszkot viseltek, aminek a végébe illatos növényeket, gyakran levendulát raktak, amitől a „rossz levegő” megtisztítását várták. Viasszal bevont köpenyt viseltek és felszerelésükhöz tartozott egy bot is. Ők gondoskodtak a betegekről, de fizikálisan nem érintkeztek velük. Ezenkívül ők vezették a halottak listáját, valamint a végrendeletek tanúi is gyakran ők voltak. A legismertebb ilyen pestisdoktor Nostradamus volt, aki később jóslatairól lett híres.

Pestisdoktor (forrás: pinterest.com)

Mivel akkoriban még nem elég fejlett az orvostudomány, szinte 100%-os volt a halál beállta a fertőzötteknél. Elég arra gondolni, hogy Londonban a járvány tetőfokán új módszerrel próbálták megállítani a fertőzést: karanténba zárták a beteget a családjával együtt negyven napra, a házat lelakatolták és őröket állítottak oda, ami azt jelentette, hogy nem különítették el a fertőzötteket az egészségesektől. Leggyakrabban egyikük se élte túl ezt a házi őrizetet, de azért akadtak kivételek. Körülbelül 75–200 milliós volt a mortalitás, viszont a korszakban több másik betegség is hasonló tüneteket produkált, így ezek csak becslések. Európa közel fele, a világ körülbelül harmada esett áldozatul neki. Amilyen hamar jött, olyan hamar ment is, bár többször visszatért, de egyik se múlta fölül az első hullám pusztításait. Azt azonban érdemes tudni, hogy mind a mai napig nem sikerült teljesen kiirtani ezt a kórt: az USA-ból, Kínából, Indiából, Vietnamból és Mongóliából is jelentették az elmúlt években az előfordulását.

Akit érdekel a téma, annak figyelmébe ajánljuk A halottak titkai című ismeretterjesztő filmsorozat A pestis túlélői című epizódját, amiben Justin Champion pestis-történész londoni levéltári nyomokból kiindulva vizsgálja meg a túlélőket és titkaikat.

Kolera

A betegségért a Vibrio cholerae nevű baktérium felelős. Főleg széklettel, hányadékkal, szennyvízzel és ezekkel érintkező élelmiszerekkel fertőz. A legújabb kutatások szerint nem csak emberben mutatható ki; egyes tengeri állatokban – például a kagylóban – is megtalálható. Sokan tünetmentesen hordozzák a betegséget, de ugyanúgy megfertőzhetnek másokat is. Főként a szegényebb vidékeken terjedt el, mivel ott volt ideális számára a környezet. Maga a baktérium gyengén ellenálló, így a kiszáradás és az enyhén savas folyadékok elpusztíthatják. Lappangási ideje 1–5 nap. Kezdetben émelygéssel, hányingerrel kezdődik, majd erős hasmenés jelentkezik, ami következtében a beteg hamar kiszárad. Az elvesztett folyadék, illetve a só és cukor pótlása nélkül hamar keringési elégtelenséghez, illetve veseelégtelenséghez, sokkhoz, kómához, végül pedig halálhoz vezethet. A kezeletlen betegek 50%-a meghal, viszont az időben megkezdett gyógyító eljárás leviheti a halál esélyét 1% alá.

Az első feljegyzések Kr.e. 400-ból valók, a legnagyobb járvány viszont a 19. században tört ki. Indiában évszázadokon át jelentett problémát, majd innen került Európába. Az 1820-as években zajló orosz-perzsa háború során az orosz katonák Moszkvába hurcolták a betegséget, majd innen eljutott a legtöbb európai országba, köztük Magyarországra is. Az 1830-as évekre Amerikát is elérte a fertőzés, mondhatni pár hónap alatt az egész világra kiterjedt. 1831-ben koleralázadás tört ki a Felvidéken, aminek következtében a szegényebb rétegek – parasztok és jobbágyok – fellázadtak uraik ellen, majd megrohanták a kúriákat és a kastélyokat. Ennek oka a fertőzött területek körüli blokád volt. Végül a katonaság leverte őket. A járvány áldozatai közt szerepelt Kazinczy Ferenc is. Összesen hét nagyobb járvány volt az elmúlt közel kétszáz év alatt. Az első három alatt körülbelül 15 millióan vesztették életüket, a következő háromban pedig megközelítőleg 23 millióan. Az utolsó nagyobb járványra 1961 és 1975 között került sor.

A kolera ábrázolása egy francia újságban (forrás: wikipedia.org)

Ekkoriban kezdett el terjedni az az összeesküvés-elmélet is a szegényebbek között, hogy a gazdagok összefogtak és útnak indították a járványt ellenük. Ez már csak azért sem igaz, mivel több uralkodó, magasrendű arisztokrata is belehalt.

A kolera mind a mai napig szedi áldozatait: 1,3–4 millió esetet tart számon a WHO évente, amiből 21.000–143.000 halálos kimenetelű. Manapság főleg a szegényebb országokban, illetve Ázsia déli részein gyakori.

Spanyolnátha

A spanyolnátha az influenza A vírusának első és legpusztítóbb járványa, mely a Föld lakosságának közel 3–5%-át megfertőzte. Tünetei a magas láz, fejfájás, végtagfájdalom voltak. Érdekessége, hogy az áldozatok többsége egészséges, 25–40 év közötti volt, amit azzal magyaráztak a tudósok, hogy az immunrendszer túl erősen reagált a fertőzésre, és lebontotta a tüdőszöveteket is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyerekekre vagy az idősekre nem volt veszélyes: náluk általában a halált a betegség szövődménye okozta – vérzéses tüdőgyulladás alakult ki, amiben pár órán belül meg is haltak. Maga a fertőzés három hullámban érkezett: 1918 tavaszán és őszén, majd 1919-ben.

A betegség nem onnan kapta a nevét, hogy Spanyolország volt a kiindulási pontja, hanem ott jelentek meg először a médiában is a tömeges megbetegedésekről szóló hírek. (Mivel Spanyolország semleges maradt az első világháború alatt, nem volt cenzúra.) Egyesek szerint Kelet-Ázsiából, mások szerint Ausztriából indult ki a betegség, azonban az első dokumentált megbetegedésre – és így mások szerint ez a kiinduló pontja – az USA-ban került sor egy katonai bázison 1918. március 11-én, ahol az egyik tábori szakács megfázásos megbetegedéshez hasonló tünetekkel került a tábori kórházba, majd estére több mint százan kerültek ugyanilyen módon oda. Napokon belül a megbetegedettek száma elérte az 500-at, majd a fertőzés megjelent New Yorkban is. Ekkor még tombolt az első világháború, és az Atlanti-óceánon áthajózó amerikai katonákon keresztül egész Európában elterjedt a vírus. Ez volt a spanyolnátha első hulláma, ami még nem volt annyira pusztító, nem járt sok halálesettel. A gyors terjedésben az is közrejátszott, hogy a két hatalmi tömb vezetői nem akarták a gyengeség látszatát mutatni a másik felé, így nem foglalkoztak a betegséggel.

Vészhelyzeti kórház Kansasben a spanyolnátha idején (forrás: wikipedia.org)

1918 augusztusában kezdődött el a második, egyben legpusztítóbb hullám. Az emberiség közel 20%-át megfertőzte. Egy év alatt többen haltak meg benne, mint magában az első világháborúban. 20 és 100 millió közé becsülték a mortalitást, amit a háborús körülményeknek tudnak be: a túlzsúfolt kaszárnyáknak, az alultápláltságnak és az alapvető higiénia hiányának. A fertőzés az egész világon jelen volt. Az 1919-es hullám már enyhébb volt a másodiknál, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is. Később még visszatért párszor – például 1922-ben Madeira szigetén ez a kór végzett IV. Károly volt magyar királlyal –, de már nem szedett olyan sok áldozatot, lassan „belesimult” a normál influenzajárványokba.

Akkoriban az amerikaiak között elterjedt az a feltételezés is, hogy a német Bayer cég által forgalmazott Aspirin a felelős a megbetegedésekért, ez a németek titkos fegyvere. Ez természetesen alaptalan pletyka volt, ennek ellenére általános pánik lett úrrá a lakosok között.

+1 „Corrupted Blood” a World of Warcraftban

Bár a többi közül kitűnik azzal, hogy itt nem igazi járványról beszélünk, de jól lehet vele modellezni egy valós fertőzés menetét.

A World of Warcraft egy fantáziavilágban játszódó, online, előfizetéshez kötött videojáték, amiben két frakció, a Horda és a Szövetség áll egymással szemben. Mindegyiknek megvan a maga fővárosa, továbbá az egyes fajoknak megvannak a saját nagyvárosaik. A játék célja a saját karakterünk fejlesztése, továbbá a különböző események keretében a saját frakciónk segítése.

„Corrupted Blood” a World of Warcraftban (forrás: geekculture.com)

Maga a „Corrupted Blood” elnevezésű megbetegedés 2005 szeptemberében indult a World of Warcraft világában, amikor egy új raid – amikor egy csapat játékos összefog, hogy egy adott területen legyőzzék az ellenfeleket különböző jutalmakért – került a játékba, melynek a főellensége egy Hakkar nevezetű véristen volt, akinek az egyik képessége az volt, hogy megátkozta a körülötte lévőket azzal, hogy az életük egészen addig ment le, ameddig le nem győzték vagy meg nem haltak. Ez kihatással volt a karakterek állataira is: ők is elkapták a „kórt”. Egyes játékosok itt megijedtek, és visszateleportáltak a biztonságos zónába, rendszerint egy-egy nagyobb városba. Egy programhibának köszönhetően azonban az átok hatása nem múlt el, mi több, azt tovább tudták adni másoknak is, akár maguk, akár az állataik. Egyesek ezt kihasználva szabadon engedték a kisállataikat, és így azok mindenkit megfertőztek, akivel találkoztak. Rövidesen a nagyobb városok és a legtöbbet használt utak tele lettek a karakterek hulláival, csontvázaival. A játék forgalmazója, a Blizzard csak többszöri próbálkozásra, a szerverek újraindításával, és egy javítócsomag segítségével tudta megállítani.

Kiemelt kép: wallpaperaccess.com