A köztudatban máig élénken élő, erősen mitizált március 15-ei nap egy láncszeme volt annak az Európa-szerte lezajló, páratlan forradalom- és eseménysorozatnak („A népek tavasza”), ami alapjában rázta meg a kontinens hatalmi szerveződését. S ha csak hazai viszonylatban próbáljuk értelmezni a március 15-ei eseményeket, láthatjuk, hogy a néhány radikális ifjú (Petőfi, Jókai, Vasvári, Irinyi) által aznap elindított össztársadalmi lavina előzményei időben egészen az ő gyermekkorukig, az 1820-as évekig nyúlnak vissza. A március idusai, vértelen pest-budai forradalom ugyanis mind a hazai, mind a nemzetközi történések és folyamatok egyik fontos és megalapozott következménye volt.
1830-tól, Széchenyi Hitel című műve megjelenésétől datáljuk hazánk egyik legjelentősebb történeti korszakát. A reformkor közismert mottója, a Kölcsey által megfogalmazott „Haza és haladás” megállapítása jól tükrözi a kortárs, elsősorban liberális nemesi célokat; az ország politikai, társadalmi és gazdasági előremozdítása, felzárkóztatása a nyugati mércékhez igazodva és azok példáját követve, mindezt az alsóbb (elsősorban jobbágyi) társadalmi rétegek érdekérvényesítése mentén.
A kor szellemi és értelmiségi vezetői magukra vállalták a magyar nyelv gyökeres átalakításával járó korszerűsítését és a magyar kultúra felvirágoztatását. Évszázados lemaradás orvoslását igyekeztek eszközölni két évtized alatt. Nem kevesebbet tűztek ki célul, mint a modern nemzetteremtést és egységesítést a nacionalizmus és liberalizmus (ekkor még összefonódó) jegyében.
Olyan korszak volt ez, ahol meghatározó, ám egymással alapvető pontokban ellentétes álláspontot és véleményt képviselő politikai szereplők (Kossuth és Széchenyi) tisztelettel és méltósággal viseltettek egymás és önmaguk személye iránt a közélet és a magánélet színtereiben egyaránt.
S hogy ne csak egyéni érdemekről beszélhessünk; a reformkor, a forradalom és az azt követő önvédelmi harc is megmutatta a nemzetben rejlő óriási potenciált, ha annak vezető elitje önnön érdekeiket félretéve, azokon túl nézve, áldozatokat hozva törekszik az ország előbbre vitele érdekében.
A reformországgyűléseken zajló javaslatok, viták és párbeszédek törekedtek megteremteni hazánkban a politikai nyilvánosságot. Kiemelkedő eredményt elsősorban a magyar államnyelvvé tétele (1844) jelentett néhány fontosabb társadalmi-jogi kérdések megoldása mellett. Ezen országgyűlések vetették el a megújulás iránti szándék csíráit és lehetőségét.
1848 elejére egyre feszültebbé vált a viszony a reformok szükségességét hangoztató ellenzék és a Habsburg uralkodó között. Ekkor ment végbe a kedvező külpolitikai fordulat a február 22-i párizsi forradalom kitörésével. Az ezt követő forradalmi hullám a különböző európai nagyvárosokban tökéletes alkalmat biztosított a hazai ellenzéknek az uralkodóval szembeni erélyes fellépésre. A március 15-én végbemenő pest-budai történések mindezt tovább erősítették. Az uralkodó kénytelen volt elfogadni az ellenzéki követeléseket – ez az áprilisi törvényekben testesült meg.
A nemzet leszakíthatta magáról a középkorból átörökölt, rendkívül merev feudális kötöttségeket, amiket már így is rabigaként viselt régóta saját – és idegen – elitjének érdekei miatt. Újonnan léphetett a 19. századi modern korba és a progresszió útjára. Az áprilisi törvények nem csak legitimmé tették a március 15-ei forradalmi eseményeket: bennük született meg a lehetőség és az alap a polgári parlamentáris, alkotmányos alapokon nyugvó, modern nemzetállam létrejöttére és kibontakozására.
Nem csak új (egyben rendezetlen) közjogi helyzetet teremtettek Ausztriával; átfogó államszervezeti reformokat hajtottak végbe. Létrejött az önálló, független, felelős magyar minisztérium és a népképviseleti alapokon nyugvó törvényhozás. A polgári, politikai és vallási szabadságjogok megteremtésével egy igazi, nyugati típusú állam jöhetett létre. Megvalósult a közteherviselés és a jogegyenlőség.
Európában is egyedülálló jobbágyfelszabadítás mehetett végbe, állami kárpótlással, hónapok leforgása alatt. A választói rendszer értelmében a felnőtt férfilakosság nagyjából 5%-a szavazhatott (a vagyoni-műveltségi cenzus értelmében), ami a kontinensen kimagasló aránynak számított.
Mindamellett számos kérdést nyitva hagyott és/vagy ideiglenes megoldásokkal próbált kezelni. A kortársak többek között nem mérték fel a nemzetiségi helyzet rendezésének szükségességét.
Az 1848 augusztusára a különböző ausztriai tartományokban stabilizálódó helyzet lehetőséget teremtett a Habsburg uralkodónak, hogy semmissé tegye korábbi, törvényi intézkedéseit (természetesen jogtalanul). Az ezzel párhuzamosan kibontakozó nemzetiségi felkelések (szerb, majd román) csak tovább gyengítették az első magyar kormány pozícióját. Szeptemberben megkezdődhetett Jelačić horvát bán támadása.
Az önvédelmi harc politikai és katonai értelemben is nevezhető hullámvasútnak, kisebb-nagyobb sikerekkel a kezdetben, látványos malőrökkel és kudarcokkal a későbbiekben. A küzdelem új színt öltött a Függetlenségi Nyilatkozat kiadásával (1849 áprilisa), ami kimondta Magyarország teljes önállóságát és függetlenségét Ausztriától – a Habsburgok trónfosztásával egyetemben.
Mint ismeretes, az orosz intervenció megpecsételte az ország függetlenségi harcát. A túlerővel szemben tehetetlen kormány emigrált, a magyar hadsereg kénytelen volt letenni a fegyvert. Évtizedes elnyomás és önkény következett. A már ekkor hanyatló, európai nagyhatalomnak nehezen nevezhető Ausztria sorra szenvedett vereséget rivális szomszédaitól. Olyannyira, hogy az 1860-as évek közepére készen állt a megegyezésre a magyarokkal is.
Az ország ismét, véglegesen és végzetesen betagozódott a Habsburg Birodalomba. Az 1867-es, túlértékelt, kiegyezésnek csúfolt egyoldalú kompromisszum erősen „engedett a ’48-ból”. A Magyar Királyság a nemzethalál szélére sodródott a háborút vesztő társország, Ausztria oldalán az I. Világháborúban és az azt követő trianoni békediktátummal.
Források:
Kiemelt kép: Preiszler József: Pilvax
