Réz Anna első, Mardos című esszékötetében az erkölcsfilozófiai bevezető után többek között az anyaság mítoszáról, a privilégium-bűntudatról vagy épp az internetes jóemberkedésről ír. A szövegek fanyar humorral hívják fel arra a figyelmet, hogy ha tudatosabb viszonyt alakítunk ki az érzelmeinkkel, valójában a körülöttünk lévő világ megismeréséhez jutunk közelebb.
Amikor először találkoztam Réz Anna könyvével a kötetben is oly sokszor előkerülő közösségi média felületein, rögtön tudtam, hogy el kell olvasnom. Ez nem az a fajta kíváncsiság volt, amit akkor érez valaki, ha egy szerzőnek sokra tartja a korábbi munkáit (bár nagyon kedveltem például Réz sorozatkritikáit). Ennél sokkal zsigeribb érdeklődés lett úrrá rajtam; az volt a benyomásom, hogy a Mardos a korunkat mélyen átható, mindannyiunkat érintő problémákkal foglalkozik.
A szerző pontosan ennek mentén határozza meg a kötet tétjét, hiszen a bevezetőben az érzelmek megosztásának kockázatairól beszél. Az ilyen megszólalások célja, hogy az ember társakra találjon, viszont mindig jelen van a veszély, hogy egyedül maradunk, érzéseinket a társadalom rendellenesnek fogja minősíteni. Épp ezért kell figyelnünk megéléseink kontextusára. A könyvből vett egyszerű példával élve az, hogy szégyent érzünk egy hosszabbra sikerült éjszaka után, összefügg azzal, amit a részegségről, az azzal járó kontrollvesztésről gondolunk. „Az érzelmeinket formálja az, ahogyan a világot látjuk; az, hogy mit tekintünk értékesnek és értéktelennek, veszélyesnek és ártalmatlannak, igazságosnak és igazságtalannak.” (8.)
A Mardos erőteljesen szembehelyezkedik a (mainstream) pszichológiai beszédmóddal, legalábbis annak néhány alapvetésével. Az érzelmek komplexitásának, világba vetettségének eltérő megítélésén túl az anyaságról szóló fejezetben szóba kerül az is, hogy közel sem biztos, hogy helyes a gyerekeket egy minden külső változásra szélsőségesen érzékeny és sérülékeny személyként értelmeznünk. De Réz azt is kiemeli, hogy bár a pszichológiának a múltra vonatkozóan vannak érvényes (vagy logikusnak tűnő) magyarázatai, a jövővel nem nagyon tud mit kezdeni.
A mainstream pszichológiai irányzatok kritikájáról korábban más megközelítésben is írtunk:
A Mardos kapcsán azt a kérdést is érdemes feltenni, hogy mi a könyvben helyet kapó szövegek műfaja. Már csak azért is, mert ezzel a dilemmával a szerző is foglalkozik, és végül igen humoros megoldást kínál: „Az itt következő szövegek esszék. Az esszé műfaja annyira homályos, hogy felmerül a gyanú: valójában nem is egy műfaj, hanem egy átfogó mentség arra, hogy a szerző azt írhasson, ami jólesik neki. “ (11.) Még ha ez persze szándékos túlzás is, a megállapítás nem áll távol a valóságtól, hiszen a Mardos fejezetei szépirodalmi és retorikai eszközök egész sorát használják. A szövegek a műfaji szabadság mellett összekapcsolják a személyes és a közéleti szférákat: a vizsgálat kiindulópontja mindig a szerző privát élménye, ezek kapcsán merülnek fel azok az erkölcsi kérdések, melyek általában nem tudatosulnak bennünk az említett események idején, tágabb nézőpontból vizsgálva azonban a napnál is világosabbá válnak.
A sokszínű témaháló miatt arra semmiképpen sem vállalkoznék, hogy a kötet összes állítására reflektáljak, igyekszem viszont kiemelni a legfontosabbakat. Gondolatgazdagnak és a kötet szempontjából szintetizáló jellegűnek találom például a Világbűntudat című szöveget. Az író kiemeli azt az elsőre talán meglepő tényt, hogy korunk emberképe nem is áll annyira messze a klasszikus keresztény nézetrendszertől, mint amennyire azt gondoljuk. Ugyanakkor a kortárs etikai megfontolások közelebbi forrását is megjelöli: a klasszikus utilitarizmust, amit nagyon röviden és durván leegyszerűsítve úgy lehetne összefoglalni, hogy a lehető legtöbb boldogságra és a legkevesebb fájdalomra törekszünk. Réz szerint, bár Jeremy Benthamék politikai reformprogramot írtak, mi ezt (valószínűleg tudat alatt) személyes szintre internalizáltuk – pedig teljesen lehetetlen minden döntésünk előtt mérlegelni, hogy melyik lehetőség mennyi fájdalommal jár a világ számára.
A Majd holnap című fejezet azért kifejezetten izgalmas, mert egy olyan jelenséget helyez középpontba, ami nagyon távol áll mindentől, amit kapitalista világrendünk értékesnek tart, viszont nem ismerek személyt, aki élete bizonyos szakaszaiban ne tudna kapcsolódni hozzá. Ez a halogatás, amit gyakran tévesen akaratgyengeségnek hiszünk. A szerzőnek minden bizonnyal igaza van, amikor azt írja a Mardosban, hogy az ezzel kapcsolatos bűntudat (részben legalábbis) a tevékeny kapitalista ember ideájából fakad (nem kizárva persze, hogy ez az érzés esetenként lehet jogos, ha nem végezzük el a fontos feladatainkat határidőre).
Talán semmi sem mutatja jobban, mennyire húsba vágó és fontos jelenségről van szó, hogy egy bizonyos fajtájának még tudományos megnevezése is van. John Perry, a Stanford Egyetem professzora alkotta meg a strukturált halogatás definícióját, ami azt hivatott tisztázni, hogy a halogatók nem egy esetben miért tudnak teljes értékű szakmai és privát életet élni. Egy tevékenység ugyanis éppúgy lehet valami, amit halogatunk és olyasvalami is, amivel más feladat elvégzését tudjuk halogatni. Vagy ahogy a kötet fogalmaz: „bármilyen tárgy vagy tevékenység képes a halogatás nemes ügyét szolgálni” (104.).
Röviden összefoglalva arról van tehát szó, hogy míg a halogató igyekszik elkerülni egyes kötelezettségei elvégzését, a köztes időben rengeteg más (ezt már én teszem hozzá: kevesebb szorongással járó) feladatot megcsinál, így a folyamat végén a végeredmény nem is annyira negatív.
A Mardos eddigi recepciójában és a megjelenést követő interjúkban is hangsúlyos szerepet kapott az Anyaság mítosza című szöveg, ez pedig nem is véletlen: ebben a fejezetben kapjuk a Mardos legkiemelkedőbb esszéjét. A legjobb értelemben indulatos szöveg nemcsak az anyaság misztikumát dekonstruálja, hanem ennek kialakulási okait is vizsgálja, sőt megoldási javaslatokat is kínál. Réz Anna szerint az anyaság mítosza elsősorban egy szőnyeg, ami alá minden olyan tényezőt (legyen szó az apák szerepéről, az intézményrendszer elégtelenségéről, a munkahelyek kizsákmányolásáról vagy a nukleáris család kudarcáról) besöpörhetünk, ami megnehezíti a gyermeknevelést.
A szerző szerint ahhoz, hogy az anyák függetleníteni tudják magukat a szerepelvárásoktól, egy olyan felismerést kell tenniük, ami könnyen lehet, hogy ugyanakkora szorongással jár, mint az anyaság mítoszának való megfelelés képtelensége: el kell fogadniuk, hogy nincs akkora ráhatásuk a gyerekük életére, mint amekkorát szeretnének.
Réz Anna Mardos című kötete valódi közérzeti mű, ami elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a mindennapjaink részévé váló, taglalt jelenségek mögött évszázados kibeszéletlenségek, félreértett vagy rosszul alkalmazott elméleti konstrukciók és egy korszak elvárásai állnak. Ezek feltérképezése pedig közelebb vihet ahhoz, hogy csak akkor kerítsen minket hatalmába a szégyen és a bűntudat, ha feltétlenül szükséges.
Kiemelt kép: libri.hu / szerkesztett
