Gundel Takács Gábor nevéhez számos műfaj köthető: újságíró, műsorvezető, kommentátor, sportriporter. Az általa vezetett Géniusz, az ATV tudásalapú vetélkedőműsora nemrégiben díjat kapott. 2017-ben döntött úgy, hogy otthagyja a köztévét, azóta szabadúszó. Szakmai kihívásokról, ars poeticáról és a kamerák mögött zajló emberi történetekről kérdeztük.
Mostanában mennyire szabad a munka terén?
Jelenleg ismét átalakulóban vannak a napjaim, mert bár 2017. óta szabadúszóként dolgoztam, tíz hónappal ezelőtt a MOB (Magyar Olimpiai Bizottság) kommunikációs igazgatója lettem. Nem telt el egy év sem, április elsejétől megszűnt a munkaviszonyom, így ismét visszatérek a szabadúszós életformára. Ez a tíz hónap remek volt, sokat tanultam az elmúlt időszakból.
Miért lett vége?
Fogalmazzunk úgy, hogy az új elnök hozta a saját embereit, tehát nem szakmai, hanem emberi okokból alakult így. Várható volt, sejtettük, hogy lesz változás, csak azt nem tudtuk, milyen mértékű.
Sajnálja?
Abból a szempontból igen, hogy remek csapat alakult ki, felépítettünk közösen egy olyan koncepciót, munkamódszert, ami szerintem működött. Ezt a részét nem is érte semmilyen kritika, de számomra kicsit befejezetlenül ért véget. Mindig is fatalista voltam, valamiért ennek csupán tíz hónapnak kellett lennie. Nagy kaland volt, két olimpiával, az életem pedig most sem lassul le, csak ismét a magam ura leszek.
Arra utalt, hogy sokat tanult ebből az időszakból. Pontosan mit?
Sok újat az üzleti marketing és a közösségi média világáról, ezeket mind viszem magammal. Rengeteg fiatallal voltam körülvéve, akik új szemléleteket hoztak. Például rádöbbentettek, hogy a TikToknak igenis helye van, a kommunikáció egy kiváló fajtája. Ráadásul már most eléggé átalakulóban van a felület, hiszen a kezdetekben arról szólt, hogy mélyen dekoltált hölgyek zenére tátognak. Ezen már rég túlmutat a TikTok, nem csoda, hogy a MOB-on kívül többek között a Nemzetközi Olimpiai Bizottság is megtalálható rajta. Természetesen az egyéni ízlésen túl a matek sem mellékes: rengeteg embert elértünk vele.
Bízik a fiatalokban?
Mást nem is tehetek, annál is inkább, mivel három huszonéves gyerekem van. Oda kell figyelni a fiatalokra, sokat lehet tőlük tanulni. Aki pedig nagyobb tapasztalattal rendelkezik, annak át kell adnia a tudását, de ahhoz utat kell találni hozzájuk. Szóval nincsen baj a TikTokkal, sokat változott a világ, amióta én voltam huszonéves, de néhány dolog ugyanaz maradt: például a történetmesélés. A színész eljátssza, a festő megfesti, az újságíró megírja.
A történetmesélés módját s eszközét kell megtalálni, de a cél ugyanaz. Két késztetés van, az egyik a jó értelemben vett kíváncsiság, a másik a vágy, hogy mindazt, amire kíváncsi vagyok, láttassam, közvetítsem. Tehát nem elég észrevenni, meg is kell mutatni. Az emberek kíváncsisága ötezer évvel ezelőtt is ugyanilyen volt, csak ma már nem hieroglifát karcolunk a kövekbe, hanem adott esetben insta-sztorit csinálunk. A dolog lényegi része az, hogy embertől emberig eljusson a történet.
Mégis: kapta magát valaha azon, hogy lankad a kíváncsisága?
Az emberben vannak hullámzások, ilyenkor általában pihenni, töltődni kell. Volt egy időszak az életemben, amikor túl sokat dolgoztam, a gyerekek kicsik voltak, és egyszerűen kiégtem. Nagy mennyiségben jött az output és nem volt semmi input. Kiüresedtem. Akkor megtanultam, hogy muszáj néha lelassulni, feltöltődni, nekem ilyen értelemben a covid is jókor jött, mert rákényszerített arra, hogy pihenjek. Szerencsés vagyok, hogy ezt nyugodt szívvel megtehettem, nagy szükségem volt rá. Viszont a kíváncsiság nem döntés kérdése: amikor fáradt vagyok és szembejön velem egy történet vagy valami jelenség, felcsillan a szemem. De ismétlem, muszáj pihenni! A kíváncsiságot pedig figyelni kell, hogy megvan-e még, mert az igazi kíváncsiság szüli az igazi kérdéseket, és csak azokra lehet valódi választ kapni. Ezt a matektanáromtól tanultam: minden probléma megoldása úgy kezdődik, hogy felteszünk egy jó kérdést.
Ön már ekkor az újságírói terveire fordította ezt a mondatot?
Nem, akkor még színésznek készültem. Később talált csak meg a felismerés, hogy ez a mondat nagyon érvényes a szakmámban. Ez egy állandó tanulás, de aki jó értelemben kíváncsi, az a mondással szemben épp, hogy nem öregszik, mert ég benne a tűz, mindig foglalkoztatja valami.
Ha már szóba jött a gimnázium: nehezen engedte el a színészi terveit?
Hat éven keresztül próbálkoztam, de nekem nem a színház volt a megfelelő forma, hanem a tévé. Az indíttatás, hogy történetet meséljek, megvolt, de nem a nekem való eszközzel próbálkoztam. Rá kellett jönnöm, hogy valami hiányzik, és az nem a szerencse. Kaposváron azt mondták, hogy ügyes színész lennék. Ennek a mondatnak először örültem, de aztán hozzáértők felvilágosítottak, hogy egy színésznek nem ügyesnek kell lennie. És mivel nem akartam harmadik alabárdos lenni, elengedtem. Huszonnégy évesen se végzettségem, se egzisztenciám nem volt. A szüleimmel éltem, és bár némi tapasztalat már összegyűlt, teljesen nulláról indultam.
Miből fakadt az a tapasztalat, amit huszonnégy éves korára megszerzett?
Addigra már nagyon sok helyen megfordultam, voltam katona, díszletmunkás, dolgoztam ács mellett, újságot hordtam hajnalban, tehát az életről sok mindent megtanultam. És amíg a színházért küzdöttem, mellékesen a tévében külsős ügyelőként dolgoztam, de eszembe se jutott, hogy ezen a környéken kellene keresgélnem, pedig szerettem a sportot, szerettem bejárni, és még pénzt is kerestem vele. Aztán amikor elengedtem a színházat, épp pályázatot hirdettek, a sportosztályra kerestek embert, én meg egyébként is kézilabdáztam gyerekként, gondoltam, megpróbálom.
Egyszer úgy nyilatkozott, nem tudna olyan sportot közvetíteni, amit nem kedvel. Ezek szerint nem is kellett?
Ha az ember ilyen helyzetbe kerül, akkor két lehetősége van: vagy nem vállalja el, vagy csinálja teljes odaadással, mert elsősorban a nézőt és a sportot szolgálja. Ilyenkor el kell kezdeni kutakodni, hogy miként tudna mégis rácsatlakozni a témára.
Tud mondani olyan történetet, ahol kutakodnia kellett?
Tudok, bár nem sportos példa, de szemléletes. Volt egy délutáni műsor, ahol egymást váltva jöttek a vendégek, és különböző témákról kellett beszélgetni. Egy nap hat-hét téma is előkerült. Nyilván vannak olyan területek, amelyek jobban érdekelnek, de engem speciel a divat nem foglalkoztat. Viszont nem tehetem meg sem a nézővel, de természetesen a vendég divattervezővel sem, hogy mindennek hangot adok és éreztetem. Szóval meg kellett keresnem, hogy ha a divat nem is, akkor mi érdekel az emberben. A második percben levette, hogy ez nem a szokásos sztenderd beszélgetés lesz, viszont látta, hogy őszintén érdeklődöm. Hiába izgat tehát kevéssé a divat, bármiben meg lehet találni az érdekeset, mert ott van mögötte az ember.
Jól gondolom, hogy a szakmájában az improvizáció kulcsfontosságú?
Azt mondják, a televíziózás ott kezdődik, amikor valami olyan dolog történik, ami nem volt benne a forgatókönyvben. Ilyenkor derül ki igazán, hogy az ember milyen történetmesélő. Mondok egy viszonylag szélsőséges példát. 2014-ben Conchita Wurst szakállas nőként megjelent az Eurovíziós Dalfesztivál színpadán, ami ugye nem hétköznapi jelenség, mindazonáltal a minősítés nem az én dolgom, az a néző feladata, nekem láttatnom kell. Persze nem csinálhatok úgy, mintha nem venném észre, hogy egy szakállas nő áll a színpadon, de az ilyen helyzetekkel csínján kell bánni. Megmondom őszintén, kedvelem ezeket a szituációkat: észnél kell lenni, és nagyon ügyelni, hogy ne legyen olyan történés, amit a néző vesz észre előbb. Ha benne hamarabb felmerül a kérdés, amit én esetleg elmulasztottam lereagálni, az hiba.
Ilyen értelemben maradt már le valamiről?
Nem tudok róla, hogy az újságíróiskolákban azt tanítanák, hogy mit ne szúrj el úgy, mint Gundel, tehát olyan szélsőséges eset, ami megmaradt volna akár bennem, akár az emberekben, olyan nincsen.
Igaz, hogy egyszer elaludt közvetítés közben?
Az egy olyan időszakban történt, amikor rengeteget dolgoztam, a gyerekek kicsik voltak, eléggé össze-vissza életet éltem. Síugrást közvetítettem, pontosan elmondtam, hogy melyik versenyző következik, de az elugrás pillanatára már nem emlékszem. Arra ébredtem, hogy valaki repül a levegőben. Teljesen bepánikoltam, hogy vajon hányan ugrottak le azóta, hogy elbóbiskoltam. Vártam, hogy mutassák a síugró nevét, hogy kiderüljön, hány ugrást aludtam át. A döbbenetes az volt, hogy kiírták, és ugyanaz a versenyző volt, akit felkonferáltam. A fáradtság magas foka az, amikor úgy alszol el, hogy fogalmad sincs róla, vajon hét másodpercet vagy hetven percet aludtál át.
Nemrégiben díjat kapott a Géniusz című műsora, s bár tudom, az ember nem a díjakért csinálja, amit csinál, de mégis, milyen érzés volt átvenni?
Ez most különösen jólesett: visszajelzést adott, hogy működik, amit csinálsz. Ráadásul saját fejlesztésű műsorról beszélünk, amit Magyarországon nem annyira szeretnek, mert költséges és kérdéses, hogy sikeres lesz-e. Hála az ATV-nek, bíztak benne. Egyszerű formátum, a ritmusán sok múlik, kissé statikus, hisz nem esik le senki a mélybe, nincsen dráma, nincsenek könnyek, hanem három ember áll és beszélget. A tudás alapú kvíz mintha idejétmúlt lenne, de kiderült, hogy mégse, hisz vannak még emberek, akiket érdekel, hogy mi is van a fejükben.
Mikor jó egy adás?
Nekem akkor, ha a játékos jól érzi magát benne, mert akkor a néző is jól fogja magát érezni. Sokan vannak, akik bár nem nyernek semmit, odajönnek a végén, és azt mondják, remekül érezték magukat. Volt egy aneszteziológus játékos, aki kockára tett három és fél millió forintot. Úgy döntött, hogy vagy sikerül, vagy pénz nélkül megy haza. Azt mondta, a munkahelyén nem kockáztathat, de felszabadító érzés, hogy itt megteheti.
És megnyerte?
Nem. De abban a pillanatban szüksége volt arra az adrenalinra, amit egy ilyen helyzet adhat. Megismerte ezt az érzést, másnaptól aztán megint az anesztes orvos attitűdjével élt tovább. Vannak persze olyan helyzetek is, amelyeket a kamerákkal nem tudunk megmutatni, mégis hihetetlen emberi történetek húzódnak mögöttük. Ilyen volt az, amikor a Maradj talpon! műsorban középen állt egy hölgy, aki a körülötte lévő körből választott magának ellenfelet, pedig abban a pillanatban ahol épp tartott, elvihette volna az addig megnyert pénz felét. Ám tovább akart játszani, mert a beteg kisfiának az orvosi kezelésére gyűjtött. Amikor versenytársat választott magának, ahogy ez szokás, le kellett állnunk a felvétellel, hogy a kamerákkal átálljunk a megfelelő irányba. Ez alatt a leállás alatt úgy döntött a kihívott, hogy nem fog jól felelni, mert nem szeretné elvenni egy anya pénzét, amit a kisfia kezelésére költene. Másik versenyzővel próbálkoztunk, de ő is ellenállt. Az anyuka pedig erre azt mondta, hogy akkor vegyük fel újra a jelenetet és elviszi a pénzt, nem akarja elrontani két ember játékát. Mindeközben a producer a színfalak mögött elintézte az MTVA-nál, hogy kifizethessük a teljes összeget. Ezek hátborzongató történetek, amelyek a néző elől rejtve maradnak.
Roppant gazdag munkásság áll a háta mögött. Van jelenleg bármiféle hiányérzete, ami a szakmára vonatkozik?
Azt mondhatom, nincs. Számos műfajban otthonra találtam. Az egyetlen furcsaság – amitől azért tudok aludni –, hogy rengeteg gasztró-műsor létezik, de még soha senkinek nem jutott az eszébe, hogy egy Gundel nevű műsorvezetőt kérjen fel. Ennek ellenére, ha ma azt mondanák, hogy figyelj Gundi, ez volt az utolsó adásod, akkor elégedetten, mindenféle hiányérzet nélkül köszönnék el a pályától.
